A halál után mikor ítélnek meg minket?

Szerintem a temetésen. Ott sokan elgondolkoznak a vízszintesen fekvő tetteiről és jelleméről. Aztán elfelejtik. Ha jó ember volt akkor később de elfelejtik.

Az emberek oda támadnak fel ahol születésük előtt voltak.

Hogy pontos választ kapj ahhoz fel kell tenni magadnak a kérdést, hogy mit jelent az hogy élsz.

a halál után semmikor.

Isten a következőket jelentette ki:

(Róma 6:7) 7 Mert aki meghalt, azt felmentették a bűne alól.

És miért? mert:(Róma 6:23) 23 Mert a bűn zsoldja a halál,. . .

A halállal lefizette a bünért járó fizettséget, és esetleg, ha a Teremtő jónak látja feltámasztáskor vissza kapja az életét, a földön Jézus ezer éves milleniuma alatt

Aki ezt nem hiszi, a bibliát és ezzel Istent nevezi hazugnak

Kiegeszitenem Zitus valaszat azzal, hogy a Predikator konyve 27-szer hasznalja ezt a kifejezest, hogy a "nap alatt", ugyhogy nam foglalkozik tulvilagi dolgokkal, hanem csak Foldi perspektivabol kozelit meg mindent.

Aki nem fogadja el Jezus Krisztust szemelyes megvaltojanak es Uranak, es nem keri a bunei bocsanatat, az karhoztatas es harag alatt marad.. Mar a halalakor pokolba kerul, onnan pedig minden hamis ember fel fog testben tamadni es meg fogjak oket Isten elott itelni. A vegso karhoztatasuk pedig az orokke ego tuztoba vetes lesz.

"könyvében Kenneth Hagin

pontosan leírja mindezeket a részleteket, és

azt is, ahogyan három, egymást követõ

alkalommal szó szerint meg is halt a

betegágyon: szelleme elhagyta a testét, és egy

lefelé tartó pályán látta eltûnni a föld fényeit.

A zuhanórepülésben egyre sötétebb, feketébb

világ vette körül, és egyre nagyobb volt a

forróság: mindezt test nélkül is érzékelte.

Végül itt-ott fellobbanó tüzeket, fekete

üregeket látott közeledni, sõt egy valóságos

lángtenger kezdte vonzani még jobban lefelé,

mint vasat a mágnes. Világosan érezte, hogy

nem akar menni , de a szelleme nem tudott

kibújni ebbõl a magnetikus vonzásból, sõt a

szemét sem tudta levenni arról a helyrõl

(testen kívül). A rettenetes hõség megcsapta

az „arcát”. Sok évvel késõbb még mindig úgy

látta mindezt maga elõtt, mint ahogy azon a

napon történt. Hamarosan egy bejárat elé ért.

Ez volt a pokol kapuja. Ott egy kicsit

megtorpant – továbbra sem akart bemenni.

Megérezte, hogy még egy lépés, és örökre

eltûnik ott bent; azon a rettenetes helyen, és

nem tud többé onnan kijönni…

Akkor egy nehezen kivehetõ formájú szellemi

lény odalépett hozzá, és karon fogva be

akarta kísérni. Abban a pillanatban egy erõs

hang szólalt meg valahonnan felülrõl olyan

erõvel, hogy megrázta körös-körül az egész

helyet. Nem derült ki, kinek a hangja volt,

Jézus szólt-e, vagy talán egy angyal. Nem volt

érthetõ, amit mondott, mert nem angolul

beszélt. Ahogyan ez a beszéd elhangzott, a

szellemi lény levette a kezét a fiatal fiúról –

azaz a szellemérõl. Ekkor egy láthatatlan erõ,

mint egy forgószél, felkapta és felfelé

sodorta, s egyre távolodott és távolodott a

tûztõl, a hõségtõl és a teljes sötétségtõl –

valahol a sötét birodalom felsõ szélén pedig

már újra látni kezdte a föld fényeit. Látta a

nagyszülõi házat, és szelleme átmenve a falon

a hálószobába érkezett, majd visszalépett a

testébe – a száján keresztül. Ezután újra meg

tudta szólítani az odagyûlt családtagokat, de

még mielõtt akár el is búcsúzhatott volna

édesanyjától, aki kinn, a ház elõtt

imádkozott, szelleme újra elhagyta a testét,

aztán még egyszer – vagyis az elõbbi jelenet

még kétszer megismétlõdött. Hagin emlékszik

rá, ahogyan harmadik alkalommal azt

kiáltotta lefelé menet: „Istenem, én egyháztag

vagyok! Megkereszteltek vízzel!” De nem jött

válasz, csak saját visszhangja kongott a

sötétben. A tekintéllyel szóló hang azonban

újra és újra megrázta a pokol kapuit, és a

fiatal Hagin harmadszor is elhagyhatta a

kárhozat helyét – felfelé. Ahogyan ez

alkalommal a sötétség felsõ régióiba ért,

azonnal intenzíven imádkozni kezdett:

„Istenem! Hozzád jövök az Úr Jézus Krisztus

nevében. Kérlek, bocsásd meg a bûneimet, és

tisztíts meg! Én elfogadom Jézust mint

személyes Megváltómat, aki meghalt értem…

”

Ahogy újra magához tért, még súlyos beteg

volt, de a haláltól és a kárhozattól való

félelem már örökre eltûnt az életébõl:

szelleme újjászületett! Ez 1933. április 22-e

estéjén történt. Erõtlen és tehetetlen fizikai

állapota ellenére nagy boldogság töltötte el.

„Mintha egy többtonnás súlyt emeltek volna

le a mellkasomról – mondja

visszaemlékezésében. – Közben odahívták az

orvosokat, akik kijelentették, hogy

hamarosan meg fogok halni. De ez már nem

érdekelt. Tudtam, hogy készen vagyok.” A

halálosan beteg fiatalember másnap reggel

már dicsérte magában Istent, megköszönte

Neki a Napot, a fákat, a virágokat, mindent,

ami szép és kedves a világon. Aznap délután

arra gondolt, hogy este talán már nem lesz a

földön többé – de hálásan megköszönte az

Úrnak az üdvösséget, az örök életet, a

kegyelmet, azt, hogy nem hagyta ottveszni a

pokolban – és ezután mosolyogva, Istent

dicsérve aludt el. Így telt el nap nap után,

hét hét után, egyik hónap a másik után…

Õszre már az állapota annyit javult, hogy

lassan, fokozatosan elkezdhette olvasni a

Bibliát. Az Újszövetséggel kezdte, mert

orvosai szerint még mindig bármikor

meghalhatott – így aztán a legfontosabb

üzeneteket kívánta megismerni legelõször. A

Márk evangéliumhoz érve eljutott erre az

igeversre: „Azért mondom néktek: Amit

könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy

mindazt megnyeritek, és meglesz nektek.”

(Mk 11:24) Ez a vers számára olyan volt, mint

amikor egy sötét szobában felkattintják a

villanyt, és a fény elönti az egész helyet. Úgy

érezte, a belsejében felragyog a világosság,

sõt minden, ami körülveszi a betegágyon,

fényárban úszik. Ennek az Igének erejét,

hatalmát, jelentõségét soha nem felejtette el

többé. Természetesen az ördög rögtön a

fülébe súgta: „Ez az ígéret csak szellemi

dolgokra vonatkozik, fizikaiakra nem.” Nem

sokkal ezután pedig meglátogatta egy helyi

felekezeti pásztor, aki részvéttel el is

búcsúzott tõle, családtagjaiért pedig szintén

imádkozott, „hogy Isten adjon nekik

vigasztalást e kedves fiú elveszítése miatti

bánatukban…”

Kenneth Hagin viszont újra belemélyedt a

Bibliába, mert ezek után bizonyos volt abban,

hogy egyedül ott találhatja meg a megoldást

erre a mindenki által reménytelennek látott

állapotra. Családja már a temetését kezdte

tervezni, õ pedig egyre a Márk 11:24 versén

töprengett (és a megelõzõn: „meglesz néki,

amit mondott” – Mk 11:23). Kitartóan

imádkozni kezdett Istenhez, hogy mutassa

meg számára, hogyan válik gyakorlattá az

életében, amit olvasott. Egy napon azután

valóságos hit töltötte el: még ugyan nem

érezte testében a gyógyulást, de szellemében

történt valami, egyszerre csak megvolt a

belsõ bizonysága, s ennek alapján felkelt a

betegágyból – elõször környezete nagy

rémületére, majd ámulatára, mert nem esett

össze holtan, ahogyan várták.

Bebizonyosodott, hogy nem holmi színlelt,

magára erõltetett helyzet volt ez, hanem

valódi gyógyulás Isten erejével! Napról napra

erõsödött, enni kezdett, és hamarosan

nemcsak az ágyat tudta elhagyni, hanem a

városba is saját lábán sétált be. Ahogy az

utcán állva nézte a nyüzsgõ, vásárló tömeget,

könnyek folytak végig az arcán a hálától, a

boldogságtól, hogy Isten beszéde ennyire

igaz, ennyire valóságosan mûködik, és hogy

ez az igazság megcáfol és fölülhalad minden

emberi gondolatot, tudást, tapasztalatot,

érzést és ítéletet…

Hagin soha nem bátorította az embereket

arra, hogy bebeszéljék maguknak a

gyógyulást, aztán kidobják a gyógyszereket,

elutasítsák az orvosi segítséget, és utána

esetleg belehaljanak a kísérletbe. Mindig

hangsúlyozta, hogy a hit igazi mûködése a

szellemben történik, és konkrét,

megtapasztalható esemény, nem az akarat és

a képzelet mûve. Õ is sokáig akarta a

gyógyulását, sokáig kereste az útját – de

akarati, képzeleti szinten ez a dolog számára

sem mûködött. A Szentlélek konkrét,

nyilvánvaló érintése, a hit belsõ

bizonyosságának félreérthetetlen valósága

kellett ahhoz, hogy megtegye elsõ lépéseit az

ágyról lefelé. Ezt nem szabad értelemmel

utánozni, mivel ez hamis útra vezetheti azt,

aki csupán követni kíván egy másik hívõt,

„mivel neki sikerült”. Ugyanakkor ehhez

sokszor „érezni” sem kell semmit, nem is kell

semmilyen drámai eseménynek történnie.

Gyógyulásának ez a bizonysága ezreket, sõt

talán milliókat bátorított arra, hogy

megtalálják a hitnek a maguk számára

megoldást hozó mértékét, hogy Istenre

nézzenek bajaikban, és a lehetetlent is

megvalósítsák, amikor már minden emberi

segítség hiábavalónak bizonyul. Kenneth

Hagin egy idõ után megvizsgáltatta magát, és

az orvosok a betegség nyomát sem találták –

saját elmondása szerint egyszer volt ezután

még egy komolyabb szívpanasza, amely rövid

ideig tartott, és amelynek oka tisztázódott

számára – késõbbi évtizedeit pedig

makkegészségesen, fejfájások, influenza és

ehhez hasonlók nélkül élte le..."

A feltett kérdésre a különböző felekezetek más-más választ adnak. Én az ortodox egyház tanítását tudom elmondani.

A halálkor elválik a testtől a lélek. A test a földbe kerül és elenyészik.

A lélek 40 napig a mennyország és a pokol különböző szférai között bolyong, hogy megtapasztalja azokat a lehetőségeket, hogy mi várhat rá.

A halál utáni 40-ik napon kerül a lélek az Úr ítélőszéke elé. Ekkor bírálják el földi tetteit, és ekkor kell a léleknek "jó feleletet adnia". Ezért a halál utáni 40-ik napon is tartunk egy szertartást a halott lelki üdvéért. A 40 nap földi időben értendő, de a túlvilágon másképpen telik az idő, valószínűleg a lélek ezt nem 40 napnak érzékeli.

Azután a lélek vagy üdvözül és a mennyországba jut, vagy a pokolra kerül. (Az ortodox tanításban nincs purgatórium.) A pokolban a léleknek lelki és nem testi, kínokat kell kiállnia, azaz nincs üstben főzés, nyárssal böködés.

Nem egyformán szenvednek a pokolban a lelkek, hanem mindenki a bűnei arányában. Ha az élők imádkoznak értük, akkor azzal is enyhíteni lehet a szenvedésükön.

Majd Krisztus második eljövetelekor (amit nem tudhatunk mikor lesz, és az idejét nem is szabad kutatni) feltámadnak a testek, de nem az általunk jól ismert biológiai testek (szarx), hanem egyfajta még ismeretlent "szellemi testek" (szóma) formájában. Ezért például nem lesz biológiai életkoruk a feltámadott testeknek. Ezek a feltámadt testek egyesülnek a lelkeikkel, a pokolbéliek a pokolban, a mennybéliek a mennyben.

Krisztus második eljövetelekor a pokolbéli lelkek egy része (a feltámadt testükkel) fölkerülhet a mennybe, azok, akiknek bűnei kisebbek voltak és/vagy sokat imádkoztak értük.

Ekkor azonban minden történés lezárul, akik a mennybe jutottak ott maradnak az idők végezetéig, és még azon is túl, akik viszont a pokolban maradtak, ők ott maradnak örökkön-örökké.

Mindezt az ortodox tanítás mondja, a többi felekezet ettől nagyon eltérően gondolkodik a témáról.

A halál után az ember szelleme általában azonnal elindul felfelé vagy lefelé, és megkapja az utolsó ítélet előlegét, vagy a Mennyben, vagy a Pokolban, attól függ, hogy Krisztusé volt-e akkor, amikor meghalt. Az utolsó ítélet az ezer éves királyság után lesz, amikor minden egyes valaha élt ember feltámad testben, és akik elmarasztaló ítéletben részesülnek, azok a feltámadott testükkel együtt kerülnek a Gyehennába. Ez a test azonban már halhatatlan test.

"Aki megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint: Azoknak, akik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök élettel; Azoknak pedig, akik versengők és akik nem engednek az igazságnak, hanem engednek a hamisságnak, búsulással és haraggal. Nyomorúság és ínség minden gonoszt cselekedő ember lelkének, zsidónak először meg görögnek; Dicsőség pedig, tisztesség és békesség minden jót cselekedőnek, zsidónak először meg görögnek: Mert nincsen Isten előtt személyválogatás." (Rm 2,6-11)

"Ne csodálkozzatok ezen: mert eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát, És kijőnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására; akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására. Én semmit sem cselekedhetem magamtól; amint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos; mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem, az Atyáét." (Jn 5,28-30)

"És sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló útálatosságra." (Dán 12,2)

Ján 5:24 Ámen, Ámen mondom néktek: hogy aki az én szavamat hallja, és hisz annak, aki engem küldött, (világ)korszakra szóló élete van és NEM MEGY ÍTÉLETBE, hanem átment a halálból az életbe.

Akik Krisztuséi, azok az ítélet (ciklus) megkezdése előtt elragadásban részesülnek.

A még élő hívők nem előzik meg a Krisztusban elhunytakat, azok feltámadnak, az élők pedig elváltozva csatlakoznak hozzájuk. (1Kor 4 15-17)

Az Ítéletre kerülő hitetlenek pedig (ahogy Asperrimus idézte) cselekedeteik alapján ítéltetnek meg, ott már nem játszik szerepet a Hit.

Asperrimus - akinek hozzászólásait szoktam becsülni - most megint nagyobb teret engedett válaszában a fantáziájának, mint amit biblikus keretek nyitnak, javasolom a mostani hozzászólásának első bekezdését is mellőzni...

(bocs Asperrimus, de így gondolom, ha gondolod privát levelezésben leírom, hogy miért)