Mit érez az, aki hívő, de a szülei nem azok? (vagy fordítva: szülő, de a gyereke nem az)

Azt gondolják, hogy 1-0 a gonosznak.

Vagy ugyanazt, mint a többi szülő, amikor a gyerek nem szeret színházba menni, a szülő meg igen.

Szia!

Mintha ez a kérdés megtalált volna engem!

Már felnőtt vagyok, de ugye a szüleimnek mégis a gyereke.

Gyerekkoromban nem volt vallásos neveltetésem, a szüleim sem gyakorolnak semmilyen vallást, sőt, ahogy idővel rájöttem, sajnos, Istenben sem hisznek.

Mégis, ennek ellenére én gyerekkoromban is érdeklődtem a vallások iránt, pl. általános iskolában benéztem a különböző hittanórákra, bár sehova sem tartoztam, mivel meg sem voltam keresztelve.

De - és ezt nem vallásos, maszlagként mondom, hanem őszintén - legbelül mindig azt éreztem, hogy az élet többről szól, mint a materialista nézet szerint (ezt persze most tudom így megfogalmazni).

Ezt az érdeklődésemet később sem veszítettem el.

Sőt komolyabb könyveket is elolvastam, elmentem különböző felekezetek és vallások miséire, istentiszteleteire, szertartásaira... és végül mindezek után már felnőttként, saját belső döntésemből - a szüleim akaratával szembe menve - felvettem a római katolikus keresztséget.

Amikor a felkészítőre jártam, és az atyával beszélgettem erről, ő ezt mondta nekem: én én vagyok, a szüleim a szüleim, de már önállóként a saját egyéni felelősségem, hogy Isten mellett döntök, még a szülők akarata ellenére is ez esetben.

Én azóta boldogabb, kiegyensúlyozottabb életet élek, úgy érzem, így lett teljesebb az én életem.

Hogyan élem meg, hogy a szüleim nem hisznek Istenben?

Nos, nem kezdem el megtéríteni őket. Ha szóba kerül a téma, meghallgatom őket, elmondom, mit gondolok, de szelíd maradok.

Közben pedig imádkozom értük, és a Jóistenre bízom őket, hogy ne keményítsék meg még jobban a szívüket és képesek legyenek megismerni Őt. Isten kezébe tettem le őket, mert tudom, hogy ott vannak a legjobb helyen. Ugyanúgy magamat is Rá bízom. :)