Mit kíván meg Isten az emberektől?

A Yahweh (Jahve) név, amelyben Isten megnyilatkozott az ószövetségi zsidóságnak, annyit jelent „Aki Van”, aki létezik, aki a létezés attribútumaival b ír. A szó a hayah igéből ered, ami annyit jelent - lenni, létezni, illetve minden bizonnyal ugyanezen ige első személyéből, a eheih- ből, ami annyit tesz „Vagyok”. Ugyanakkor ennek az igének van egy dinamikus értelme is: nem pusztán a létezés tényét jelzi, hanem valamiféle állandóan érvényes létezést, élő és tevékeny részvételt. Amikor Isten azt mondja Mózesnek: „Vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14), az azt jelenti: élek, itt vagyok, melletted vagyok. Emellett ez a név kiemeli Isten létének mindenek felettiségét a többi létező létéhez képest: ez önálló, elsődleges, örökkévaló lét, a létezés teljessége, ami maga a mindenek feletti lét. „Jelentőségénél fogva az, Aki van, természetfelettien felette áll a létezés egészének, lévén egyetlen Oka és Alkotója minden létezőnek: az anyagnak, a lényegnek, a létezésnek; az, Aki van, kezdete és mércéje az örökkévalóságnak; oka és mércéje az időnek minden létező számára, és mindennek, ami keletkezik, létrehozója. Tőle ered az örökkévalóság, a lényeg, a létezők, az idő, a keletkezés és az összes keletkező, lévén, hogy Benne nyugszik minden létező, a változóak csakúgy, mint azok, melyek változatlanok… Isten nem pusztán az, Aki van, hanem maga a Létező, aki a létezés minden formájának teljességét magába foglalja – a jelen idejűeket csakúgy, mint a jövő idejűeket” – írja az „Isteni nevekről” szerzője, Areopagita Dénes.

Az ősi hagyomány az mondja, hogy a babiloni fogságot követő időktől a zsidók a hozzá fűződő áhítatos flelem miatt nem ejtették ki a Jahve (Aki Van) nevet. Csak a főpap, amikor évente egyszer bement a szentek szentjébe, hogy megtömjénezze azt, ejtette ki ezt a nevet. Ha pedig egy egyszerű ember vagy akr egy pap szeretett volna mondani valamit Istenről, a Jahve nevet felcserélte valamilyen más névvel, vagy azt mondta „ég”. Létezett egy olyan szokás is, mely szerint ha Isten nevét kellett kimondani, az ember elhallgatott és szívére tette a kezét, vagy kezével az égre mutatott, és mindenki megértette, hogy Istenről van szó, de maga a szent Név nem hangzott el. Írásban a zsidók Isten nevét a szent tetragrammal (YHWH) jelölték. Az ószövetségi zsidók tökéletesen megértették, hogy emberi nyelven nem létezik olyan név, szó vagy kifejezés, amellyel le lehetne írni Isten lényegét. „Az isteni megnevezhetetlen – mondja Teológus Szt. Gergely. Nem csak maga az értelem mutatja ezt, de […] a legrégebbi és legbölcsebb zsidók is. Hiszen azok, akik az Istenit úgy tisztelték, hogy különleges jelekkel írták le nevét, és nem tűrték, hogy egy és ugyanazon betűkkel legyen leírva Isten neve és a teremtményeké […] vajon valaha is bátorkodhattak szertefoszló hangon kiejteni az elpusztíthatatlan és egyetlen természet Nevét? Ahogyan soha senki nem tudta magába szippantani az összes levegőt, ugyanúgy az értelem sem fogadhatta tökéletesen magába, és a szavak sem ölelhették fel az Isten lényegét”. Azzal, hogy nem mondták ki Isten nevét, a régi zsidók megmutatták, hogy Istennel nem annyira szavak és kifejezések, mint inkább az áhítat és az alázatos hallgatás útján lehet kapcsolatba kerülni…

hagyományos zsidó betűsor mássalhangzóit meg lehet feleltetni magánhangzóknak.

Így:

Y = I

H = A/E

V = U/O

H = A/E

Ez pedig Jézus nevének héber/arameus magánhangzóit adja ki. A "láthatatlan Isten" így vált láthatóvá Jézusban. Az isteni Logos megtestesült.

A "kimondásról". Az arameus fordítású Ószövetség (Targúm) szövegromlása okozta állítólag ezt a kegyes hagyományt, ui. a szamaritánusok máig kiejtik a nevét (persze nem agyra főre, de gyakrabban mint a klasszikus - későtemplomi - zsidóságban), innét is rekonstruálták az eredeti ejtésmódot ("Jahveh").

Az eredeti héberben ui. ez áll, hogy "aki káromolja az Isten nevét, az írtassék ki a nép közül". Az arameus Targúm meg ezt hozza: "Aki kiejti az Isten nevét, az írtassék ki a nép közül."

Ez persze nem jelenti azt, hogy agyra-főre ki kéne ejteni, mert a Név valóban valami misztikus dolog, ami túlmutat a pusztán filológiailag szétboncolható valóságon, létbe hozza a megnevezettett a Név kimondása.

Ezért használtos valóban az ÚR (ADON) szó Istenre, ha nevén szólítjuk Őt. Jézus is ezért ÚR, mikor ezt mondják róla, elismerik valóságos és teljes istenségét.

Jézus neve azonban kimondható lett, amire meghajlik minden térd a mennyben, a földön s az alvilágban.

"Áldott legyen Jézus szentséges neve! Ámen!"