Mit jelent az h. Istennek szent anyja? Az Üdvözlégy Mária imádságban.

Természetes, hogy Mária az Istennek mint ilyennek anyja nem lehetett. De mert Jézus egy személyben Isten is, ember is volt, tehát tökéletesen helyes, ha Szűz Máriát "Isten anyjának" nevezzük. Mert bár nem az Istennek mint ilyennek volt anyja, de anyja volt annak a Jézusnak, aki Isten is volt. A pápa anyját is joggal nevezzük a pápa anyjának, bár a pápát nem mint pápát, hanem mint kicsi gyermeket hozta a világra.

istenanyaság: a Boldogságos Szűz Mária méltósága, amely azt jelzi, hogy a tőle született Jézus énje szerint az örök Fiú, vagyis isteni személy. Ezért Máriát Isten anyjának lehet nevezni akkor is, ha a Fiú tőle csak az emberi természetet vette magára. - A Theotokosz név már Órigenésznél megtalálható. Igazi jelentőségét a 3-4. sz. krisztológiai viták során nyerte. Tartalmilag utalt rá 325: a niceai zsinat és 381: az I. konstantinápolyi zsinat, amikor megvédte a Fiú istenségét és valódi emberré levését Máriától. Kifejezetten 430: az efezusi zsinat és 451: a kalkedoni zsinat szentesítette használatát. Ezután átment az Egyh. lit-jába (Mária istenanyasága ünnepe) és a hívők tudatába. - Az istenanyaság hittétele a gnosztikusok fölfogásával szemben állítja, hogy Jézus valóságos, nem pedig csak látszólagos testet vett magára Máriától; Nesztoriosszal szemben állítja, hogy Jézusban az isteni és az emberi természet egy személyben, a Fiú személyében egyesült, azért ő egy valóság. Nesztoriosz csak a Khrisztotokosz, 'Krisztusszülő' nevet akarta elismerni, vagyis azt, hogy Jézus, aki Máriától született, csak emberi személy volt, legföljebb később, keresztelkedésekor töltötte el az Ige, s így lett belőle Krisztus, azaz Fölkent. - Az Istenanya címet maga a Szentírás ugyan nem alkalmazza Máriára, de benne van annak két teol. előzménye: ti., hogy Jézus Máriától született, s hogy ő valóban az Isten Fia volt, vagyis isteni személy. Azt is meg kell látni, hogy Máriában az anyaság nem egyszerűen biológiai folyamat volt, hanem valóságos személyes, anya-gyermek viszony. A cím és a szóhasználat így hozzájárul Krisztus titkának és Mária titkának mélyebb megértéséhez. Benne van annak elismerése, hogy Krisztusban az isteni és az emberi természet valóban egységet alkot, vagyis embersége földi életének első pillanatától kezdve egységben volt a Fiú személyével (hüposztatikus egység). Továbbá Mária azt adta gyermekének, amit az anya adhat, de aki tőle született, az személyisége, énje szerint Isten volt, s Mária ennek a személynek az anyja. - A teol. mindig úgy tekintette Mária istenanyaságát, mint a legnagyobb kegyelmi kiváltságot és egész megszentelésének a forrását, hiszen senki sem léphetett szorosabb kapcsolatba Krisztus emberségével, a kegyelem forrásával, mint ő, az anya. Anyasága azonban Isten teremtő tevékenységén nyugszik, és Jézus szűzi fogantatását is így kell értelmezni. Ezért az ő kiváltságának semmi köze a mitológiai hasonlatokhoz, ahol istenek kerülnek nemi kapcsolatba földi nőkkel.

„ASSZONYUNK, SZŰZ MÁRIA, ISTENNEK SZENT ANYJA, IMÁDKOZZÁL ÉRETTÜNK, BŰNÖSÖKÉRT MOST, ÉS HALÁLUNK ÓRÁJÁN.”

EGY ilyen ima férfiak és nők millióinak az érzéseit foglalja össze, akik odaadással vannak Mária, Jézus Krisztus anyja iránt. Az ő szemükben Mária jóságos anyafigura, aki közbenjárhat értük Istennél, és valamilyen módon enyhíteni tudja Istennek a rájuk kiszabott ítéletét.

De Mária valóban az „Isten anyja”?

Mária kétségkívül „kegyelembe fogadott” volt — valójában kegyeltebb, mint bármely más nő, aki valaha is élt (Lukács 1:28). Gábriel angyal megjelent neki, és elmagyarázta, mekkora kiváltságban lesz része. Ezt mondta: „ímé fogansz a te méhedben, és szülsz fiat, és nevezed az ő nevét Jézusnak. Ez nagy lészen, és a Magasságos Fiának hivattatik.” Hogyan történhetett meg ez a csodálatos esemény? Gábriel így folytatta: „ A Szent Lélek száll te reád, és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged; azért a mi születik is szentnek hivatik, Isten Fiának” (Lukács 1:31, 32, 35).

„Imhol az Úrnak szolgálója — mondta Mária —; legyen nékem a te beszéded szerint” (Lukács 1:38). Mária tehát alázatosan elfogadta ezt az isteni irányítást, és idővel megszülte Jézust.

Az ezt követő több évszázad során azonban vallásos rajongói „az Úrnak szolgálója” szerény állásból „anyakirálynő” helyzetére emelték fel Máriát, mint aki óriási befolyással bír az egekben. Az egyházi vezetők i. sz. 431-ben az epheszoszi zsinaton hivatalosan „Isten anyjának” jelentették ki. Mi idézte elő ezt az átalakulást? II. János Pál pápa kifejti az egyik szempontot: „ Az Isten Anyjához való jámborság . . . mélyen Isten trinitárius Misztériumában gyökeredzik” (Átlépni a remény küszöbén).

Az tehát, hogy elfogadjuk-e Máriát mint „Isten anyját”, attól függ, hogy hiszünk-e a Háromságban. De vajon a Háromság bibliai tanítás? Vizsgáld meg, kérünk, amit Péter apostol írt a Bibliában. Figyelmeztetett, hogy „hamis tanítók . . . veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni . . . [és] költött beszédekkel vásárt űznek belőletek” (2Péter 2:1, 3). Az egyik ilyen eretnekség a Háromság tanítása volt. Amikor azt elfogadták, már egészen logikus volt a gondolat, hogy Mária az „Isten anyja” (görögül Theotokos, azaz istenszülő). Geoffrey Ashe a The Virgin című könyvében kijelenti, hogy „ha Krisztus Isten volt, a Háromság második személye”, ahogy a háromsághívők érveltek, „akkor az emberként megnyilatkozott Krisztus anyja Isten anyja volt”.

Ha Jézus „egészben és teljesen Isten” volt, ahogyan az új Catechism of the Catholic Church (A katolikus egyház katekizmusa) állítja, akkor Máriát helyénvalóan az „Isten anyjának” nevezhetjük. Ám el kell mondanunk, hogy sok korai háromsághívő nehezen elfogadhatónak találta ezt a tanítást, amikor először javasolták — mint ahogyan annak tartják ma a háromsághívő protestánsok. Így nevezik: „vallásos paradoxon, hogy »akit az egek nem tudnak befogadni, azt Mária méhe be tudta fogadni«” (The Virgin). (Vö. 1Királyok 8:27.)

De vajon Jézus Krisztus valóban „egészben és teljesen Isten”? Nem, ő sohasem állította ezt magáról. Ehelyett mindig elismerte alárendelt helyzetét Atyjához képest. (Lásd Máté 26:39; Márk 13:32; János 14:28; 1Korinthus 15:27, 28.)

AZ ISTENI HÁROMSÁG IGAZOLÁSA A SZENTÍRÁS ÉS A JÓZAN ÉSZ ALAPJÁN

A Szentháromság sola Scriptura igazolásához első körben Krisztus Istenségét kell igazolni, mégpedig azért, mert ha Krisztus Istensége bizonyítva van, már igazolva van, hogy az egyetlen Isten több személy.

A FIÚ ISTENSÉGÉNEK SZENTÍRÁSI BIZONYÍTÉKAI:

A Biblia Istennek nevezi Jézus Krisztust. Az Ószövetségben is olvasható, hogy a Messiás Isten lesz: „Mert gyermek születik, Fiú adatik nekünk, s az Ő vállára kerül az uralom. Így fogják hívni: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme” (Iz 9,5).

Az Újszövetség tanúsága azonban már kifejezett. Jézus elfogadja, hogy Isten Fiának nevezzék: „Simon Péter válaszolt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Sőt maga is Isten Fiának nevezi magát, aki mint Isten dicsőül meg: „Ennek hallatára Jézus azt mondta: »Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia«” (Jn 11,4). Ezeken a zsidók megbotránkoznak: „A főpap folytatta: »Esküvel kényszerítlek az élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?« »Magad mondtad – felelte Jézus. – De mondom nektek, mostantól látni fogjátok az Emberfiát, amint a Hatalom jobbján ül, és amint majd eljön az ég felhőin.« A főpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott: »Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Magatok is hallottátok a káromkodást«” (Mt 26,63). A főpap és a zsidók ui. pontosan értették, mit jelentenek ezek a szavak, hiszen a zsidó szokásban a fiú örökölte apja nevét, címét és társadalmi pozícióját: „Emiatt a zsidók még inkább az életére törtek, hisz nemcsak hogy megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának nevezte, s így egyenlővé tette magát az Istennel” (Jn 5,18).

Ha Jézus örökölte az Atya hatalmát, jogait és főleg a nevét, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus maga a mindenható Isten. Jézus ezt meg is erősítette. Az isteni hatalmát a csodákkal: „Lám, ma és holnap ördögöt űzök, és gyógyítok, csak harmadnap fejezem be” (Lk 13,32). Az isteni jogot a bűnök megbocsátásával és az isteni törvények módosításával: „Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására” (Mk 2,10). „Megmondatott a régieknek (…) Én pedig azt mondom nektek: (…)” (Mt 5,33). Az isteni nevet pedig azzal, hogy sokszor nevezi magát azon a néven, ahogyan Isten bemutatkozott Mózesnek a Hóreb hegyénél (Vagyok): „Ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűnötökben” (Jn 8,24). „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8,58). Krisztus ezzel örökkévalóságát is tanítja, mert azt mondja, hogy Ábrahám keletkezett, és időhöz kötött, Ő azonban, mint Isten, független az időtől: „Van.”

Jézus egynek nevezi magát az Atyával: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). – A görögben és a latinban még világosabb az ebszurdítás: ego kai hó pater ev eszmen – ego et pater unum summus. Szt. Ágoston hozzáfűzi: „Aki azt mondja, »egy«, megszabadít Áriusztól, aki azt mondja, »vagyunk«, megszabadít Szabelliusztól” (August. Trinit. I.4,4). Ez a vers tehát mind a 2 háromság tagadást elmetszi: azt is amelyik kisebbé teszi a Fiút, és azt is, amelyik személyileg egyenlővé teszi az Atyával

Szt. Pál is kimondja, hogy Jézus Isten: „Övéik az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Amen” (Róm 9,5). Vagy máshol: „Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell” (Fil 2,6). Ismét máshol: „Ő a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,16).

Szt. János apostol költői ihletettséggel tanít az Isten megtestesüléséről: „És Isten volt az Ige. (…) És az Ige testté lett” (Jn 1,1) . Ugyanennek a himnusznak a végén a görög eredeti „egyszülött Istenről” beszél. Némely szentháromság-tagadó felekezet (pl. ariánusok, unitáriusok, Jehova tanúi) azzal vádolja a Katolikus Egyházat, hogy tévesen fordítja a görög szöveget. Cáfolatképpen álljon itt az eredeti szöveg magyar átírásban is. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, mert Isten volt az Ige… És az Ige testté lett, és miköztünk lakott”: „En árkhé én hó lógosz, kái hó lógosz én prósz tóv theón, kai theósz én hó lógosz… Kái hó lógosz szarksz éggénneto kái eszkénoszen én emín” Szó szerint fordítva: hó lógosz (az ige /itt: Krisztus/) – én (volt) – prósz tón theón (az Istennél) – kái (és) – hó theósz (az Isten) – én (volt) – hó lógosz (az Ige). Tehát az Ige (Jézus) más személy, mint az Isten (Atya), és ugyanakkor mégis Isten. Hiszen az Isten szó bizonyosan a mennyei Atyát jelenti; az Ige pedig biztosan Krisztust, hiszen csak Ő testesült meg, amint a szent szöveg néhány sorral lentebb, tehát még ugyanabban a szövegösszefüggésben tanítja: Kái hó lógosz (és az Ige) – szarksz éggéneto (hússá lett, azaz megtestesült).

A hagyomány tekintetében érdemes hozzáfűzni, hogy már az első századok kereszténységen kívüli forrásai is alátámasztják, hogy a keresztények Istennek tartják az Üdvözítőt. Phlíniusz megemlíti, hogy a keresztények Jézusnak mint Istennek himnuszt énekelnek. Szt. Jusztínusz szerint a zsidók botránkozva emlegetik, hogy a keresztények Istene szenvedő Isten (Deus patiens). Az eretnek Celsus szerint a pogányok méltán gúnyolják a keresztényeket, hogy egy halott istent imádnak. A vértanúakták is arról tanúskodnak, hogy a keresztény mártírok azért haltak meg, mert Jézuson kívül más istent nem ismertek el. A legősibb keresztény dokumentumok is így szólnak. (A Barnabás levél szerint Isten a Fiának mondta: „Teremtsünk embert”. A Diogenétoszhoz írt levél szerzője állítja, hogy Jézus a mindenség teremtője.)

Attól sem kell zavarba jönni, ha a Biblia világos utalásokat tesz arra, hogy Jézus ember. Ezt ui. az Egyház is vallja. Jézus Isten és ember: Istenember. Ezért a két természet logikus következménye, Jézus ui. mindig úgy beszél és úgy cselekszik, mint aki egyetlen személy, egyetlen valóság, mégis mindkét, egyébként összeegyeztethetetlen természet sajátságait hordozza, és mindkét természet szerint cselekszik (meghal – feltámad) és beszél (kérdez – kinyilatkoztat).

A Biblia tehát ugyanarról az egyetlen személyről állít hol isteni, hol emberi tulajdonságokat.

A hagyományos zsidó betűsor mássalhangzóit meg lehet feleltetni magánhangzóknak.

Így:

Y = I

H = A/E

V = U/O

H = A/E

Ez pedig Jézus nevének héber/arameus magánhangzóit adja ki. A “láthatatlan Isten” így vált láthatóvá Jézusban. Az isteni Logos megtestesült.

Jn 1,1 – „Isten volt az Ige”

Jn 1,14 – „Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be.”

Jn 5,23 – „mindenki úgy tisztelje a Fiút is, ahogy az Atyát tiszteli.”

Jn 8,19 – „Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek.”

Jn 8,58-59 – „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.”

Jn 10,30 – „én és az Atya egy vagyunk.” (vö. Kiv 3,14; 20,7; Lev 19,12; 24,14-16)

Jn 10,38 – „az Atya bennem van s én az Atyában vagyok.”

Jn 12,45 – „aki lát, azt látja, aki küldött.”

Jn 14,8-12 – Aki Jézust látta, az az Atyát látta.

Jn 20,28-29 – Jézus elfogadja Tamás hitvallását: „Én Uram, és Istenem!”

Kol 2,9 – „benne lakik testi formában az istenség egész teljessége”

ApCsel 20,28 – „igazgassátok az Isten egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának.”

Ef 1,7-8 – „Őbenne nyertük el a megváltást a vére árán, és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztott ránk.”

1Jn 1,7 – „Fiának, Jézusnak a vére minden bűnt lemos rólunk.”

Róm 9,5 – „Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Amen.”

Zsid 1:8 „A Fiához ellenben e szavakkal fordul: Isten, trónod áll örökre, királyi pálcád igazságosság vesszője.”

Tit 2:13 „…várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelét”

1Jn 5:20 „De tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és képességet adott nekünk arra, hogy felismerjük az Igazat; és ezért vagyunk az Igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet.”

2Pét 1:1 „Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, mindazoknak, akik velünk együtt ugyanabban a drága hitben részesültek Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus igazsága által”

A SZENTLÉLEK ISTENSÉGÉNEK SZENTÍRÁSI BIZONYÍTÉKAI:

Szt. Pál apostol írja: „A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.” (1 Kor 2,10). Ez kétszeresen igazolja a Szentlélek istenségét. Egyrészt mindent csak Isten láthat át; másrészt Istent csak Isten érheti el. Az Ő „mélysége” ui. végtelen.

Jézus a Szentháromság nevében küld misszióba, és a három személyt egy szintre helyezi: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére” (Mt 28,19). Itt is jelezve van a három egysége: „nevére”, és nem neveire.

Bár egyesek nem ismerik el a az alábbi igehelyet, bár nehéz eldönteni, hogy mi alapján válogatnak a számtalan kézirat közül, ha nem ismernek el felsőbb tekintélyt, mely ebben eligazít, ide kell venni a 300-as évekből származó, de szóbeli apostoli hagyományt rögzítő, és a megelőző verset magyarázó ún. Comma Johanneum-ot is. Szt. János levelében ui. így tanít: „Hárman tesznek tanúságot a mennyben: az Atya, az Ige és a Szentlélek, és ez a három egy” (1 Jn 5,7). Ugyanakkor az „és ez a három egy” minden felekezet szerint része a Szentírásnak, csak nem a személyekre, hanem a Lélekre, a vízre és a vérre. Ez gyakorlatilag mindegy, hiszen azt bizonyítja, hogy az Apostol és az első keresztény század ismeri a misztériumot: Három is Egy is.

A Szentlélek istensége

Mt 12,31 – „minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsánatot.”

Mt 28,19 – „Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére.”

ApCsel 5,3-4.9. – „hogy csábíthatta el szívedet a sátán, hogy be akard csapni a Szentlelket… Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek! … próbára teszitek az Úr Lelkét?”

1Kor 2,10 – „A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.”

1Kor 12,4-6.11 – „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten… ugyanaz… Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek.

1Kor 6,19-20 – Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma…? … Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!

1Jn 5,6-9 – „a Lélek tesz tanúságot róla, mert a Lélek az igazság… Ha az emberek tanúságát is elfogadjuk, az Isten tanúsága többet jelent.”

A Szentlélek személy, és nem egy „isteni erő”

Lk 2,26 – A Szentlélek kinyilatkoztatást ad (vö. Jn 16,13; 1Kor 2,10)

Lk 3,22 – A Szentlélek testet ölthet.

Jn 15,26 – „Ő”-ként (görögül: ekeinosz) van utalva rá, ami hímnemű személyes névmás, pedig a “pneuma” ( = Lélek) semlegesnemű. (vö. Jn 14,26; 16,8.13)

Róm 8,26-27 – „A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal.” A „Paraklétosz”, vagy hagyományosan fordítva „Vígasztaló” szó szerinti értelme: „Közbenjáró”.

1Kor 2,10-13 – „Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is. Ki ismeri az ember benső dolgait, ha nem a benne lakó emberi lélek? Hasonlóképpen Isten titkait sem ismeri senki, csak Isten Lelke.”

1 Kor 12,11 – A Szentléleknek saját akarata van (vö. ApCsel 15,28).

Ef 4,30 – A Szentlélek megbántható (vö. Iz 63,10).

Lk 1,35 – „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged” A Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

ApCsel 10,38 – „miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel” A Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

1 Kor 2,4 – „Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából” Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

1 Tessz 1,5 – „Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is”. Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

Zak 4,6 – „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel! azt mondja a Seregeknek Ura.” (KÁR) A Szentlélek tehát nem erő.

A SZENTHÁROMSÁG ÓSZÖVETSÉGI GYÖKEREI

A Szentháromság szó nem található a Bibliában, mert a kifejezés csak az első keresztény századok teológiai fejlődésének eredménye, viszont maga a tanítás világosan benne van.

Már az Ószövetségnek is van szentháromságtana, noha még csak halvány körvonalakban: A Teremtés könyvében Isten Tsz/1. személyben szól: „Isten újra szólt: »Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.«” (Ter 1,26). „Teremtsünk”, vagyis nem egyedül, márpedig a teremtés csakis isteni képesség, sőt „teremtmény a teremtésnek még eszközévé sem tehető” (Suarez. Disp. Metaph. 20. 2,11). Isten ui. egyedülálló módon forrása a teremtésnek, mert Isten semmilyen eszközzel, társsal vagy anyaggal nem működik közre a teremtés művében. Isten teremtői tevékenysége kizárólagos. Úgy, ahogyan Isten létesít, senki és semmi nem képes. Isten teremtői képessége a teremtmény számára közölhetetlen tulajdonság. Ahhoz, hogy valaki teremteni tudjon, vagyis ahhoz, hogy létezőt hívjon elő a nemlétezőből, Istennek kell lenni.

A szeráfok háromszor nevezik szentnek az Istent: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet” (Iz 6,3).

Olykor mintha keresztény imádságot olvasnánk: „Atyáim Istene, irgalomnak Ura, aki Igéddel teremtettél mindent, (…) add meg nekem a bölcsességet, trónod osztályosát, és ne zárj ki engem gyermekeid közül. (…) Nálad a bölcsesség, ismeri műveidet, jelen volt, amikor a világot teremtetted, és tudja, mi kedves a szemedben és mi helyes a parancsaid szerint. Küldd le szent egedből, dicsőséged trónjától” (Bölcs 9).

A JÓZAN ÉSZ ÉRVEI

Ha Isten végtelen, akkor, és csak ebben az esetben beszélhetünk Istenről, akkor szükségszerűen van Háromság. Miért? Mert Isten szükségképpen tud önmagáról, ez pedig az esetében konzekvenciákat von maga után:

A Fiú nemződés útján születik az Atyától, de a nemzést nem a hétköznapi értelemben kell érteni. „A Fiút az Atya tisztán szellemi nemzéssel, lényegének korlátlan közlése révén származtatja” (DS 526). A Fiú születése tehát Isten értelmi tevékenysége.

A születést szűkebb értelemben kell venni. (Tágabb értelme ui., hogy ami nem volt, létrejön, a szűkebb azonban csak annyit tesz, hogy élő ered az élőtől, és e kettő azonos természetű.)

Önmegismerő tevékenységünk által megsejthetünk valamit a Fiú származásából. Amikor valamit megismerünk, kialakul róla egy képünk (ún. verbum mentale – belső ige). Az értelmi kép azonban sokban különbözik attól, aminek hasonmása. Minél tökéletesebb a megismerés, annál jobban kimeríti a tárgy megismerhetőségét. Ha pedig önmagunkat ismerjük meg, akkor egy belső képet alakítunk ki magunkról, mely nem azonos velünk. Az Atyában azonban olyan tökéletes értelmi tevékenység van, hogy a Fiú az Isten önmagáról alkotott lelki Képe (Verbum divinum – isteni Ige) azonos magával az Istennel. Az Atya értelmi tevékenysége akkora szellemi erejű megismerés, hogy nem pusztán egy képet hoz létre, hanem önmagának valódi képmását, ÉS MIVEL ISTEN VÉGTELEN, AZ ÖNMAGÁRÓL ALKOTOTT KÉPE IS VÉGTELEN, TEHÁT ISTEN, és ezért egy valódi Ige (Verbum – Szó) születik belőle. Az Atya tehát önmagát megértve, önmagát megfogalmazva szüli a Fiút, mintegy kimondja magát a Fiúban.

Tertuliánusz mondta a felfoghatatlan hittitkokról, hogy éppen az bizonyítja igazságukat, hogy nem lehet őket felfogni. Ha a papok találták volna ki a titkokat, viselkedésük érthetetlen volna. Jobban tették volna, ha ki sem találják őket. Minek nehezítették volna meg velük saját dolgukat a hit ébresztésében? Tömören így fogalmazott: „Hiszem, mert érthetetlen, biztos, mert lehetetlen – Credo, quia absurdum” (Tertul: De Carne Christi). A Szentírás szerint Isten belső életének végtelen titka megfoghatatlan a véges teremtmény számára: „Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!” (Róm 11,33).

Szt. Ágoston is tanúságot tesz: „Akárhányszor csak hozzá tudtam férkőzni, az Ó- és Újszövetség régebbi értelmezői közül, az Írás nyomán mind azt igyekeztek tanítani, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek elválaszthatatlan egységben ugyanannak az isteni lényegnek egységét mutatja, és ezért nem három Isten van, hanem egy Isten van” (August. Trin. I.4,7).

“Jézus kiváló ember volt, bölcs tanító, mélyszívű emberbarát, de nem volt Isten.”

A felelet egyszerű; akkor hát ő a legbölcsebb s a legtisztább, hazudott volna? Mert ő bizony állandóan Istennek: Isten egyszülött Fiának, az Atyával egynek és egyméltóságúnak, öröktől valónak, mindenhatónak, a világ bírájának nevezi magát, „Én és az Atya egy vagyunk.” (Ján. 10, 30.) Állandóan egy sorba állítja magát az Atyával („Atya, Fiú, Szentlélek”), bár mint embert kisebbnek mondja magát az Atyánál.

Az utolsó vacsorán Fülöp apostol kérésére, hogy mutassa meg neki az Atyát, Jézus nyoma­tékkal így felelt: „Annyi idő óta vagyok veletek, és nem ismertetek meg engem?! Fülöp, aki engem látott, látta az Atyát” (Ján. 19, 9). A zsidók egyszer meg akarták kövezni kifejezetten azért, mert Istennek nevezte magát: „Jó tettért nem kövezünk meg téged, hanem a károm­lásért, mivelhogy ember létedre Istenné teszed magadat.” (Ján. 10, 33.) A főpap ünnepélyes felszólítására, mondja meg, ő-e az Isten Fia, Jézus leghatározottabb igennel felelt s mikor ezt a főpap e az egész zsidó nagytanács megbotránkozva istenkáromlásként bélyegezte meg, Jézus egyetlen szóval sem vonta vissza állítását. Tamástól is elfogadta az ünnepélyes hódo­latot: „Én Uram és én Istenem” (Ján. 20, 28), holott e szavakat nem hagyhatta volna helyre­igazítás nélkül, ha nem tudja magát valóban Istennek. Ünnepélyesen hangoztatja magáról azt is, hagy az Atyához intézett kéréseket ő maga hallgatja meg, (Ján. 14, 13.) Hangoztatja, hogy ő már Ábrahám előtt volt (Ján. 8, 8), sőt az Atyánál élt, mielőtt a világ lett. (Ján, 17, 5.) Saját hatalmánál fogva megbocsátja az Isten ellen elkövetett bűnöket s kijelenti, hogy ő lesz egykor az egész világ bírája.

Aki így beszél önmagáról, az csak Isten lehet, vagy pedig közönséges szélhámos, esetleg kész őrült, Jézus azonban valóban nem volt őrült, hanem a világtörténet legbölcsebb embere s legzseniálisabb gondolkozója. Még kevésbé volt szélhámos és csaló, mert hótiszta erkölcsi jelleme minden legkisebb bűnt is kizárt, hát még ilyen főbenjáró istenkáromlást és önbál­vá­nyozást!

Ha Jézus Istennek hirdette és Istenként imádtatta magát, ennek csak egy magyarázata lehet: az, hogy valóban Isten volt.

Ugyanezt megerősíti az ószövetségi messiási jövendölések csodálatos teljesedése Jézus személyében; az ő tanításának és erkölcsi fönségének minden emberit messze túlszárnyaló, valóban isteni ragyogása; a tömegek szemeláttára világos nappal s ellenségeitől is ellenőr­zötten művelt számos csodatétele, főképpen saját feltámadása; alkotásának és Egyházának bámulatos életereje, amely kétezer év annyi viharán, támadtatásán, üldöztetésén és szellemi fordulatán keresztül változatlanul fennmaradt s egy új, ragyogóan tiszta erkölcsi kultúra kiindulópontja lett.

Valóban igaz, amit a középkor egy nagy gondolkodója, a francia Hugo a S. Victore írt le: „Ha megcsalódnánk, Uram, amikor Jézus Krisztusban hiszünk, Te magad csaltál volna meg minket!”

“Jézus maga sem nevezi magát soha Istennek, csak Isten Fiának.”

Ez a kettő nem zárja ki egymást, Szent János is azt mondja evangéliuma kezdetén: „Az Ige Istennél vala.” De hozzáteszi azt is; „És az Ige Isten vala.” (Ján. 1, 1.) Jézus Isten Fia, mert a három isteni személy; Atya, Fiú és Szentlélek egyike. Az Isten Fia szó főleg ahogy Jézus ismételten használja: Isten egyszülött fia, a fentiek alapján voltaképp még több, mint az egyszerű „Isten” szó, amelyet esetleg félre lehetne érteni s a pogány sokistenség értelmében magyarázni.

“Maga az evangélium beszéli, hogy Jézus kételyek és kísértések közt kezdte el nyilvános pályáját.”

Kételyről az evangélium nem beszél, csak külső kísértetről, amelyet Jézus a mi okulásunkra vállalt, hogy példát adjon nekünk, miképp kell a kísértések ellen harcolni. Éppen az a fölséges nyugalom és biztonság, amellyel a kísértő szavaira válaszol, bizonyítja, hogy Jézus elejétől fogva teljes tudatában volta maga istenségének.

“Nem mondta-e Jézus maga is, hogy az „Atya nagyobb, mint én vagyok”?”

Természetes, hogy mondta, hiszen ő mint ember föltétlenül kisebb volt az Atyánál. Az „én” az ő ajkán éppúgy jelenthette az istenségét, mint emberségét, Mint Isten egyenlő volt az Atyával, sőt egy volt vele az egyistenségben; mint ember viszont nyilvánvalóan kisebb volt az Atyánál.

“Az, hogy Jézus magát Isten Fiának nevezte, még nem jelenti, hogy igazi Isten; hiszen mi is Isten fiai vagyunk.”

Háromféle értelemben lehet valaki „Isten fia”. Legtágabb értelemben minden ember Isten gyer­meke, vagyis, Isten teremtői gondviselésének szülöttje. Szorosabb értelemben az isten­fiúság annyi, mint a természetfölötti kegyelemnek, az Istenben való természetfölötti újjászüle­tésnek birtokosa, amely akkor áll be, amikor Isten már nem szolgáinak, hanem fogadott fiainak tekint minket. A legszorosabb értelemben pedig „Isten Fia”: a második isteni személy, aki valamely számunkra közelebbről megfoghatatlan módon öröktől fogva az Atyától „szüle­tik”, ered, származik, kiömlik; de úgy, hogy egy dolog, egy lényeg, egy Isten marad vele. Hogy Jézus ebben az utóbbi értelemben volt Isten Fia, kimutattuk a fentiekben. Ezt az isten­fiúságot a Szentírás úgy fejezi ki hogy „egyszülött Fiúról” beszél, míg mi emberek Istennek csak fogadott fiai, átvitt értelemben vett gyermekei lehetünk. Maga Jézus egészen más viszonyban érzi magát az Atyával, mint mi; sohasem mondja pl. így: „a mi Atyánk”, hanem így: „az én Atyám és a ti Atyátok”. Ő az „egyszülött Fiú”, aki „az Atya kebelében van”. (Ján. 1, 18.)

“Hogyan lehet egy ember Isten?”

Csak úgy, hogy az isteni személyiség felveszi egyúttal az emberi természetet is, szinte emberi testbe és lélekbe öltözik; de a mellett természetesen megmarad az, aki öröktől fogva volt; Isten, az Atya egyszülött, örök, isteni Fia. Ezt a kettős természetet fejezi ki az „Istenember” szó, vagy másképp: a „testet öltött Ige”.

“Hogyan egyesülhetett Jézusban a végesség a végtelenséggel, az emberi gyengeség az isteni tökéletességgel?”

Ellentmondás csak az volna, ha Jézusban az isteni és emberi tulajdonságok egy természetté olvadtak volna össze s így egymást kölcsönösen lerontották volna. Erről azonban szó sincs. Ellenkezőleg: Jézus megmaradt teljes Istennek s ugyanakkor teljes embernek is. Emberi mivoltában kicsiny volt és gyenge, Isten-mivoltában viszont végtelen és mindenható. Emberi mivoltában mindenben hasonló lett hozzánk, a bűn kivételével, isteni természetében viszont mindenképp messze felettünk áll. Emberi mivoltában született, növekedett, tanult, fáradt, éhezett, szomjazott, sírt, verejtékezett, szenvedett, meghalt, feltámadt; isteni mivoltában maga volt az örök változatlanság. Mindez nem okozott benne semmi ellentmondást vagy hasadást, hanem ellenkezőleg: csodálatosan kiegészítette egymást.

“Jézus maga mondja, hogy az utolsó ítélet napját még ő, az Emberfia sem tudja, csak az Atya.”

Úgy van: mert emberi mivoltánál fogva ezt csakugyan nem tudhatta. De tudta mint Isten s természetesen istenségének megvilágosító hatása alatt tudta mint ember is, de nem emberi tudománya alapján.

“Hogyan „imádkozhatott” Jézus az Atyához, ha ő maga lényege szerint azonos volt az Atyával?”

Mint ember imádkozhatott önmagához mint Istenhez; vagyis emberi lelke dicsőíthette a vele szoros kapcsolatban lévő, de tőle lényeg szerint tökéletesen különböző istenséget. Ebben semmi ellentmondás nincs, sőt ez természetes folyománya a két-természetűségnek.

“A Szentháromság tana nem egyéb, mint burkolt többisten-hit.”

Ezt a zsidó, unitárius, mohamedán részről állandóan ismételt állítást teljes tévedésnek kell minősítenünk. A többisten-hitet teljesen kizárja a kereszténységnek az az alaptana, hogy a háromság csak az isteni személyekre vonatkozik, nem az egy isteni lényegre; vagyis, hogy Isten csak egy van. A személyek többfélesége semmiképpen sem állítható ellentétbe a lényeg egységével, bárha való igaz, hogy a kinyilatkoztatás nélkül fogalmunk sem volna arról, hogy a „személyiség” és a „lényeg” nem mindig esik egybe. Abból, hogy nálunk embereknél a kettő összeesik, még nem következik, hogy a kettő fogalmilag is egyazon dolog.

“Mégis csak ellentmondás: Isten egy is, három is.” Ellentmondás lenne, ha azt mondanók: egy lényeg és mégis három lényeg; egy személy és mégis három személy. De: egy lényeg és három személy éppúgy nem ellentmondás, mint ahogy nem ellentmondás, ha azt mondom; három ember s egy család, vagy: száz katona s egy század. Nem a hármat azonosítjuk az eggyel, hanem a három isteni személyt az egy Istennel. Ebben fogalmi ellentmondást kimutatni nem lehet.

Nezzük csak meg azt az állitást, amely szerint Konstantin rendelte volna el a Jézus Krisztus istenségeről szóló tanitast! (A téma meglehetősen nagy, ezert csak a legkorábbi forrásokkal foglalkozom.) Előszor vizsgáljuk meg, mit mondott Jézus Krisztus önmagáról?

(Jézus mondta:) "Én és az Atya egy vagyunk. Ekkor újra köveket vittek oda a zsidók, hogy megkövezzék. Jézus megszólalt, és ezt mondta nekik: "Sok jó cselekedetet vittem véghez előttetek az én Atyám neveben: ezek közul melyik cselekedetem miatt köveztek meg engem?" A zsidók így feleltek neki: "Nem jó cselekedetért kövezünk meg téged, hanem káromlásért, és azért, hogy te ember létedre Istenné teszed magadat." (Jn 10:30-33)

Mit láthatunk itt? Jézus kijelenti, hogy egy az Atyával. Ha ezt a kijelentest nem értenénk, vagy félreértenénk, nyilvanvalóvá teszik az értelmét, ha megfigyeljük a zsidó vezetők reakciójat. Egyertelmű, hogy Jézus Istenként jelentette ki önmagát, és a korabeli zsidok így is értették. Ezek után nézzük meg az apostolokot. Legelőszor Janos apostolt, aki így kezdi evangéliumát:

"Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige." (Jn 1:1)

Szinten ebben az evangéliumban találjuk meg Tamás apostol bizonyságtételét. Ragadványneve: hitetlen. Miert is? Nem volt jelen akkor, amikor Jézus megjelent a felhazban a 10 apostolnak. (Jn 20:19-23) Hallva a többi apostol bizonyságtételét, kijelentette, csak akkor hajlandó elhinni, hogy feltámadt, ha kezet és oldalát megtapinthatja. Kesőbb Jézus újra megjelent, és megadta Tamásnak ezt a lehetőseget. Ekkor Tamás ezt mondta Jézusnak:

"Én Uram és én Istenem!" (Jn 20:28)

Pal apostol esetében nem is tudja az ember, hogy hova kapjon, annyi helyen találunk bizonyitékot. Talán a leghíresebb a Filippi level második fejezeteben talalható himnusz, ahol Pál kijelenti Jézusrol:

"...nem tekintette zsákmanynak, hogy egyenlő Istennel" (Fil 2:6)

A három apostol egyertelmű tanúsagtevője Jézus Krisztus istenségenek. Ha azonban az a vád érne, hogy a Bibliából akarnám bizonyítani, amit "meghamisították", lássuk a legkorábbi ókereszteny bizonyitekot! Kr. u. 107-ben Antiochiai Ignácot, Antiochia püspoket, mint a keresztenyseg egyik legfőbb vezetőjet magához rendelte a császár. Ignác tudta, hogy ez a halálos ítélete, és nem valószinű, hogy vissza fog térni erről az útról. Ekkor hét levelet írt különféle gyülekezeteknek, ahol bizonyságot tett arról, hogy "Jézus Isten". Életéért cserébe elég lett volna ennyit mondania: "csak vicceltem". Miért nem tette? Esetleg tényleg meg volt győződve róla, Hogy Jézus Isten? Persze érhet az a vád, hogy elfogultak az ókereszteny dokumentumok, keressünk független forrásokat. Az összes bizonyitékot nem szeretném felsorakoztatni, csak egyet: ifjabb Pliniusét. Plinius, császari tisztviselő nem tudta, hogy mit tegyen a keresztényekkel, ezért váltott levelet a császárral. Ebben a levelében, Kr. u. 112-ben a következőket irta:

"... [a keresztények] összegyülekeznek, és váltakozva karban énekelnek az Istennek hitt Krisztus tiszteletére."

Megdöbbentő bizonyiték! Kr. u. 112-ben egy független forrás arról tesz tanúságot, hogy a keresztények Krisztust Istenként tisztelik! Mit mondhatunk tehát? Az Újszovetsegben Jézus olyan kijelentést tesz, ami alapján a zsidók meg akarják kövezni, mert Istenné teszi magát. Apostolai bizonyságát teszik, hogy Isten volt. Az egyik legkorábbi ókeresztény forrás szerzője szintén Istennek tartotta Jézust. Sőt egy független, nem hivő tanúsagtétel szerint 112-ben a keresztények Istenkent tisztelik Krisztust. Nem igaz tehát azon állitas, hogy Konstantin változtatta meg Jézus státuszát. Egyháza a megalakulása óta vallja Jézus istenségét.

Istennek anyja - vö.: Lk 1,43: „az én Uramnak anyja”; Gal 4,4: "az Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született".

Mária szülte Jézust, akiben fogantatásától kezdődően két természet volt. Az Istené és az emberé. Tehát Mária nemcsak az ember Jézust szülte meg, hanem a második Isteni Személyt is, aki egylényegű az AtyaIstennel. Az Istenszülő Mária címet legelőször Órigenész (+254) használta, majd az Efezusi Zsinat kánonban mondta ki a cím jogosságát. De ugyanez kerül kifejezésre azon a Sub tuum praesidium-nak nevezett imában is, amelyet az Egyiptomban talált Rylands papírusz őrzött meg, és amely Kr.u. 250 előtt keletkezett.: "Oltalmad alá futunk, Istennek szent Szülõje..."