Ha isten először ádámot és évát teremtett akkor hogy volt a további szaporodás?

Először is a Szentírás nem feltétlenül akar konkrétan Ádámról, mint személyről szólni. Nem Ádám, mint személy történetét akarja elmesélni, hanem Ádám, mint korporatív személyiség, azaz az Ember történetét. Hiszen a héber szövegben az Ádám szó (ha’ adam) mindenhol annyit jelent, hogy „az ember”. Ez világosan kitűnik a Ter 5,2-ből, ahol mind „Ádámot” mind „Évát” (a férfit és a nőt) „adam”-nak nevezi. Személynévvé csak később vált a különböző fordításokban. Tehát a Teremtés könyvének az első fejezetei az első ember személyében az egész emberi faj történetét mondja el. Ez nem azt jelenti, hogy nem volt egy első ember (logikailag mindenképpen kellett lennie, de ezt az újabb mitokondriális DNS-kutatások is kezdik alátámasztani: a ma élő emberiség összes tagja egyetlen anyára vezethető vissza), de a Teremtés könyvében nem feltétlenül erről van szó. Így nem kérdés, hogy a történetben honnan szerzett feleséget Káin.

Ha valaki mindenképpen ragaszkodni akar a Biblia szövegéhez, és szószerinti értelmezéséhez, akkor neki is van válasz erre.

Ugyanis a Ter 5,4-ben ez áll: „Azután, hogy Szetet nemzette, Ádám még nyolcszáz esztendeig élt, és nemzett még fiakat meg leányokat.”. Tehát Káin találhatott magának feleséget nőtestvérei közül. (Ekkor a genetikai vérfertőzés még nem állhatott fenn, hiszen Ádám, mint első és tökéletes ember nem adhatott át súlyos mutációkat fiainak és lányainak, amik veszélyeztették volna gyermekeik életét.)

ember származása: A természettudomány a föld rétegeiben található nyomokból igazában csak az ember megjelenését tudja igazolni, származásának folyamatát nem tudja leírni. - 1. Az élet első nyomai a mintegy 4/5 milliárd éves Földön kb. 600 millió évvel ezelőtt, a kambrium rétegeiben mutathatók ki. Mivel a későbbi rétegekben az élet magasabb fokai jelentkeznek, a termtud. fölállította a fejlődéselméletet, mely szerint az életföltételek változása mellett a fajok lassú átmenettel megváltoznak. Ebben az ált. formában a termtud. elfogadta a fejlődés tanát, mert egységes feleletet ad az élettan legtöbb kérdésére. - A fil. evolucionizmus úgy gondolja, hogy a fejlődéselméletben az élővilág egészének magyarázata megtalálható, mert az ember szellemi képességét is csak kifinomult élettani erőnek tulajdonítja. Kétségtelen, hogy az ember testi adottságaival szintén benne áll a magasabb rendű emlősök sorozatában, de szellemi képességei az anyagi megnyilvánulásokhoz mérten valami egészen újat képviselnek. Az evolucionizmusnak az a formája tehát, mely az embert egészen alulról, az ált. fejlődésből származtatja, már világnézet szerepét tölti be, hiszen az embert csupán az anyagi-fizikai létrendbe sorolja, és bizonyítás nélkül terjeszti ki az alkalmazkodásban és a kiválasztódásban megnyilvánuló élettani erőket az emberi tudat létrehozására. - Az ember megjelenését igazoló paleontológiai leletek a jégkorszakból valók, mely eu. viszonylatban 4 eljegesedést és 3 közbeeső korszakot foglal magába, s egész tartama 5-600.000 évre tehető. A leletek szerint 3 fő típust különböztetnek meg, melyek az emberi fajon belül bizonyos fejlődést mutatnak: a pithekantroposz (korai és közép-jégkorszak), a paleantroposz (neander-völgyi) és a homo sapiens csoportot. A mai embertől legjobban különbözik a pithekantroposz. Jellemzője a lapos homlok, a kiemelkedő szemöldökcsont és az arckoponya relatív nagysága az agykoponyához képest. A koponya űrtartalma kb. 800 cm3. Az ember egyenesvonalú testi ősére azonban a termtud. nem tud rámutatni. Az 1930-as években az afrikai Transvaalban és azóta főleg K-Afrikában talált australopithecus csontmaradványok azt mutatják, hogy ezek a főemlősök vonásai mellett más, az emberi testre jellemző sajátságokat is hordoztak, az emberi eszközök azonban hiányoznak a leletek mellől. A tudósok az ember őséhez viszonyítva valamilyen mellékágnak tartják őket, s korukat 1-3 millió évre vezetik vissza. Az australopithecus leletek kioltották a reményt, hogy meg lehet találni a morfológiai különbségek határát az állat és az ember között. Ezzel szemben az összehasonlító magatartáskutatás egyre világosabban igazolja, hogy a magasabb rendű emlősök ösztönös észlelő és törekvő megnyilatkozásai nem tekinthetők az emberi tudat előfokának, és nincsenek is vele okozati összefüggésben. A helyzetet tehát testi-biológiai folyamatosság, lélektani és létfokozati diszkontinuitás jellemzi. - A teol. elfogadja azt a tételt, hogy a testiség az emberi lét valóságos anyagi oka, azért az állatvilág fejlődésének lehet köze az ember megjelenéséhez, még akkor is, ha szellemi lelkét külön teremtő aktusból származtatjuk. Annál inkább, mivel a paleontológiai adatok tanúsága szerint az állatvilág fejlődése az ember irányába mutat. A fejlődő élet képe tehát valamilyen részletmagyarázat az ember megjelenéséhez. - 2. Az ember megjelenése. Az australopithecus létének fölfedezése közel hozta a föltételezést, hogy az állatvilág fejlődése már a korai jégkorszakban elérte azt a fokot, mely már részoka és alkalma lehetett a szellem megjelenésének. S ez összeegyeztethető azzal az egyh. tanítással, mely az ember megjelenéséhez sajátos teremtő beavatkozást tételez föl (D 1802). Ez az egyh. tanítás a kinyilatkoztatásra támaszkodik, mely az ember teremtését hangoztatja. Az Egyh. ennek alapján hirdeti az anyag és a szellem, a test és a lélek közti különbséget, de ugyanúgy hirdeti az ember lényegi egységét is. A szellemi lélek az anyagi test formája, éltető elve. Ha tehát az ember esetében föltesszük, hogy a lelkét Isten teremti, ebből szükségszerűen következik a befogadó anyagi test megfelelő átalakítása is. A teremtéstörténet erről a test-lélek emberről mondja, hogy Isten képmása és arra van hivatva, hogy uralkodjék a term. erői fölött, de nem írja le az ember teremtésének technikáját. A népies előadásban és képek segítségével kinyilatkoztatott vallási igazság az, hogy az ember teste szerint beletartozik az anyagvilágba, de van szellemi lelke, mely által tudatot kap, s személyként kapcsolatban állhat Teremtőjével. A kép azonban nem kötelez arra, hogy föltételezzük a föld anyagának közvetlen fölhasználását, s ezzel elutasítsuk az élettani fejlődést. Hasonló képnek kell venni az asszony teremtését is a férfi oldalából (Ter 2,23), mely azt tanítja, hogy az ember nemisége és a házasság Isten gondolata, s az assz. egyenlő társa a ffinak. - A mai termtud. fölveti azt a kérdést is, hogy az emberi nem egy v. több őstől származik-e. A Biblia a család képéből kiindulva betű szerint az egy őstől való származást hirdeti (monogenizmus). Abban a korban mást nem is tudtak elképzelni és a kérdés föl sem vetődött. A teremtéstört. az első embert Ádámnak, 'ember'-nek nevezi, s az embernek mint olyannak a teremtését hangoztatja. Azért a monogenizmus-poligenizmus szembeállítása legföljebb az emberi nem egységénél és az áteredő bűn tárgyalásánál kap jelentőséget. A termtud. és a teol. mindkettő mellett és ellen tud érveket fölhozni.

ember teremtése: az ember származása a kinyilatkoztatás szerint. - Már az ósz-i kinyilatkoztatásnak határozott tétele, hogy az ember a maga földi és égi környezetével együtt Isten teremtménye (Ter 1-2). Az ember teremtéséről a Szentírás vallási tanítás keretében beszél: Isten mindenhatósága mellett utal az ember iránti szeretetére és gondviselő tervére, mely úgy intézte a világ teremtését, hogy minden elő legyen készítve az ember megjelenésére. Isten az embert a hatodik napon teremtette, saját képmására, olyannak, akivel párbeszédet kezdhet, s akinek átadhatja az uralmat a term. fölött. A teremtés egyúttal utal Istennek az ember fölötti uralmára: az ember imádással tartozik Istenének, mert egész élete, jövője tőle függ. - A sugalmazott szöveg azonban termtud. szempontból nem múlja felül a korabeli fölfogást és világképet. Az új abban a vallásos szemléletben van, ahogy az embert Istennel fönnálló kapcsolatában látja. A pogány kozmogóniákban nincs szó igazi teremtésről, de az ember megjelenése ott is kapcsolatos az istenek tevékenységével v. sorsával. A Biblia az ember teremtését alapul veszi ahhoz a szövetséghez és üdvrendhez, mely Isten külön adománya. Ezért pl. az ún. paradicsomi leírás nem más, mint előrevetített képe az Ábrahámmal és utódaival kötött szöv-nek. - Az ÚSz az ember teremtésének és a kegyelmi rendnek összefüggését még jobban kiemeli azzal, hogy az Atya mindent Krisztusra, a Megváltóra való tekintettel teremt (Kol 1,14-16). - A Szentírás elmondja az emberről, hogy egyrészt a föld anyagából való, másrészt különbözik az állattól, mert megvan a képessége, sőt az ember hivatása, hogy Isten szavára szóban és tettben válaszoljon, vagyis Istennel fönnálló tudatos kapcsolata együtt jár létével. Van benne valami, ami nem a föld terméke. Ezt a valóságot konkretizálta a kinyilatkoztatás a szellemi lélekben. -

Mivel a Szentírás nem akart az ember teremtésének lefolyásáról beszámolni, azért nem kell azt úgy elgondolni, mint a szervetlen földi anyag közvetlen megelevenítését. A fejlődéselméletet kiterjeszthetjük az ember származására is, de csak addig, amíg nem ütközik a határozott kinyilatkoztatott igazságba, mely szerint az anyag nem örök, hanem Isten teremtette a benne levő törv-ekkel és a fejlődés lehetőségével együtt, s a szellem nem lehet az anyag produktuma. Isten embert teremtett, nem testet és lelket, amit utólag egyesített. A Szentírás csak jelzi az ember belső létbeli kettősségét. A fejlődést, ill. emberré válást úgy kell elgondolnunk, hogy a teremtő tevékenység mindkettőre kiterjedt. A kinyilatkoztatás az emberről állítja, hogy a földből való, és nem csupán a testről, vagyis a földi eredet az egész embert meghatározza, jóllehet mást jelent az eredet a test és mást a lélek szempontjából. Az igazi keletkezést csak úgy foghatjuk föl, mint a testi lénynek önmaga fölé emelkedését, önmaga transzcendenciáját, s éppen ehhez kellett a teremtő erő. Amikor a tudattalan élőlény szellemi világosságot, lelket kap, nem valami külső valóság szorul bele, hanem belülről épül ki az öntudat, mely minden szellemi képesség ellenére testi öntudat marad. A folyamat aktív jelenség, de az élőlény ezt a többletet nem adhatja magának. Csak az abszolút lét képesítheti erre, mely mint isteni teremtő jelen van mindenütt, mindent fönntart és működésre késztet. A teremtmény csak úgy múlhatja fölül magát, ha az isteni ok belülről fejti ki hatását, s mégsem válik a teremtmény belső alkotóelemévé. Ha ilyen lenne, akkor a teremtmény már birtokolná azt, amihez csak önmaga felülmúlása árán jut el. Végül az isteni hatást nem szabad úgy szemlélni, mint ami a teremtményi okság mellett működik, és olyat hoz létre, amiben a teremtménynek nincs része. Itt egységes akció van, amiből a teremtményt túlszárnyaló hatás jön létre. A fejlődéselméletet csak így értelmezhetjük és csak így alkalmazhatjuk az emberre. Isten a belső erőt emeli föl és képesíti arra, hogy többet hozzon létre, mint amit magától adhatna. Mivel az ember testi lény, az ilyen kibontakozás térben és időben játszódott le, azért a termtud. is foglalkozhat vele, de csak a külső jelenségeket vizsgálhatja és elemezheti. A teljes okság kikutatása a fil. és a teol. körébe tartozik. Az emberi szellem és öntudat megjelenése tehát az anyagi létnek olyan önmaga fölé való emelkedése volt, amit csak a Teremtő beavatkozásával magyarázhatunk. Itt az élő anyag elérte végső képességét, a tudat hordozását, azért az élettani fejlődés leállt. Ez az oka annak is, hogy az ember megmaradt egységes fajnak, s a külső adottságokhoz való alkalmazkodásban most már inkább szellemi erőit és aktivitását használja föl, nem átalakulásával válaszol rá. Ha az embert így beleállítjuk a földi élet egységébe és a teremtés egészébe, akkor az assz. teremtésének képét sem kell termtud. közlésnek vennünk, hanem vallási tanításnak. A kétneműség végigvonul az élők világán, az emberben azonban ez is túlnő az élettani célon, a szaporodás biztosításán. A tudatos szeretet és a személyes kibontakozás alkalmává válik a házasságban és a családban. A szentírási kép ezt az elgondolást akarja kifejezni.