Szerintetek miért engedi meg Isten a szenvedést?

Isten mindent megenged nekünk. A jót és a rosszat is.

A rosszat mi tesszük magunkkal, embertársainkkal, gyermekeinkkel. Ha mérgezzük a földet, környezetünket magunkat, ne csodálkozzunk, hogy a gyerekünk már betegen születik. Hirosimában sem isten robbantott atombombát. Van ami nem ilyen szembeszökő, de legalább ennyire káros.

23.35:Akkor fogjuk a kigyóra,mert ő beszélte teli Éva fejét,ne legyünk már ilyen nőgyülölők.

Szenvedni meg az szokott,aki szenvedni akar.Meglátásom szerint,vallástól,Istentől függetlenül.

Ismerek olyant,akinek "mindene"megvan,mégiscsak siránkozni tud,meg olyant is aki a halála elött pár nappal is viccelődött,sétálgatott(tudta,hogy meg fog halni).

Nekem valamit magyarázott az onkológusom, hogy nem tudja nekem ilyen fiatalon miért kell ilyeneket átélnem, de attól még szeret.

Meghogy emberi logikával nem lehet megérteni se ezt.

"Ha az Isten jó, miért bocsát rengeteg szenvedést és fájdalmat a gyermekeire?"

Ez kétségtelenül nagy és nehéz kérdés. De megoldást talál az elvben, hogy a szenvedésnek nagy erkölcsi erői vannak. Megtisztít, nemesít, kiábrándít a földből, figyelmeztet a saját gyengeségünkre, esendőségünkre s az Isten nagyságára, komollyá és magunkbaszállóvá tesz, érzékelteti az örök szenvedés borzalmasságát, amelynek az teszi ki magát, aki Istent felejti s végül alkalmat ad a vezeklésre elkövetett bűneinkért.

"Mit vétettem én, hogy az Isten csapásokkal sújt?"

Először is a fentiekből kitetszik, hogy a szenvedésnek nem csupán büntetés, hanem oktatás és felemelés jellege is van. Másodszor: a legkevesebb ember mondhatja magáról, hogy ő nem tartozik elégtétellel a megbántott Isten fölségének. Hogy némely ember teljesen ártatlannak képzeli magát, rendesen csak onnan ered, hogy nagyon is eltompította a saját lelkiismeretét s talán még a súlyos bűnöket sem tekinti komoly dolognak. "Mit vétettem én?" - kérdezi akárhány nagy öntelten s nem emlékszik arra, hogy esetleg számos esetben elmulasztotta vallásos kötelességeit, megszólta s becsületében megkárosította felebarátját, másnak bűnre adott alkalmat, vagy súlyosan vétett gondolatban, szóban, cselekedetben a 6. parancs ellen stb. S akkor még neki áll feljebb, hogy "mit vétett ő?"

"Ha Isten Igazságos, miért engedi sokszor az ártatlanokat és jókat szenvedni, a gonoszokat pedig uralkodni?"

Mert Isten nem ezen a földön akar végső igazságot tenni az emberek között, hanem odatúl. A jókat éppen azért engedi szenvedni, mert érdemet szereznek az örök életre, ahogy Krisztus maga, a legjobb és legártatlanabb, szintén szenvedett a gonoszok részéről s szörnyű kínok közt meghalt a kereszten az emberekért. Viszont a gonoszokat sokszor engedi, hadd élvezzék ki bűneik gyönyörét, mert úgyis minden emberi borzalomnál rettentőbb, elképzelhetetlen szenvedések várják őket odatúl. Az Isten örök; ő ráér igazságot tenni: felemelni s megdicsőíteni az ártatlant és megalázni, megsemmisíteni a gonoszt.

"Hogy lehet Isten az égben, ha szó nélkül tűri azokat az égbekiáltó igazságtalanságokat, gyilkosságokat, Isten-káromlásokat, amelyek nap-nap mellett történnek?"

Erre már a fenti kérdésnél megadtuk a választ. Azonkívül ezt is felelhetjük: Isten épp azért engedi meg sokszor a gonoszság látszólagos diadalát a földön, hagy az ő híveinek alkalmat adjon a hősiesség legmagasabb fokának gyakorlására, a vértanúi és hitvallói helytállásra s így Krisztus Urunk tökéletes követésére. Ne felejtsük: az Úr Jézus, a Szűzanya s az apostolok is mind szenvedtek s látszólag vereséget szenvedtek a gonoszok részéről. Vajon ki mondhatná, hogy az ő szenvedésűk s megaláztatásuk nem jelentett magasabbrendű, nagyszerű diadalt?

A jóknak a kereszt s a Golgota a feltámadás útja!

= Ha Isten mindenható és gondviselő, miért van a rossz? =

Erre az amennyire fájdalmas, annyira titokzatos kérdésre csak a keresztény hit teljessége tud válaszolni. Isten semmiképpen, sem közvetlenül, sem közvetve nem oka a rossznak. A rossz misztériumát Fiában, Jézus Krisztusban világítja meg, aki meghalt és föltámadott, hogy legyőzze a nagy erkölcsi rosszat: az emberek bűnét, ami gyökere minden további rossznak.

Ha Isten, a mindenható Atya egy rendezett és jó világ Teremtője, minden teremtményének gondját viseli, miért van a rossz? Erre a szorongató és elkerülhetetlen, fájdalmas és titokzatos kérdésre egyetlen elsietett válasz sem ad megoldást. A keresztény hit összessége ad választ erre a kérdésre: a teremtés jósága, a bűn tragédiája, Isten türelmes szeretete, aki elébe megy az embernek Szövetségeivel, Fiának megváltó Megtestesülésével, a Lélek ajándékával, az Egyház összehívásával, a szentségek erejével, a boldog életre szóló meghívással, melynek elfogadására a szabad teremtmények előzetes fölszólítást kapnak, de amely elől -- és ez félelmetes misztérium -- eleve elzárkózhatnak. Nincs a keresztény üzenetnek olyan részlete, mely legalább részben ne lenne válasz a rossz kérdésére.

De miért nem teremtett Isten olyan tökéletes világot, amelyből ki lenne zárva a rossz? A maga végtelen hatalmában Isten mindig tudna valami jobbat teremteni; mégis a maga végtelen bölcsességében és jóságában Isten szabad elhatározásával olyan világot akart teremteni, mely "úton van" végső tökéletessége felé. Ez a folyamat Isten tervében magában foglalja egyes létezők megjelenésével együtt mások eltűnését, a tökéletesebbekkel együtt a kevésbé tökéletes dolgokat, a természet építésével együtt a rombolásokat is. Így a fizikai jóval együtt létezik a fizikai rossz is, mindaddig, amíg a teremtés el nem éri tökéletességét.

A fizikai rossz és az erkölcsi rossz megengedése Isten részéről misztérium, amit Isten az Ő Fia, a rossz legyőzésére meghalt és föltámasztott Jézus Krisztus által világosít meg. A hit nyújt bizonyosságot afelől, hogy Isten nem engedné meg a rosszat, ha a rosszból nem fakasztana jót olyan utakon, melyeket mi teljesen csak az örök életben fogunk megismerni.

Az eredeti igazságnak köszönhető összhang megbomlott; megtört a lélek szellemi képességeinek uralma a test fölött; [Vö. Ter 3,7.] a férfi és a nő közötti egységben feszültségek támadtak; [Vö. Ter 3,11--13.] kapcsolataikat az ösztönösség és az uralomvágy határozta meg. [Vö. Vö. 3,16.] A teremtéssel való összhang is összetört: a látható teremtés idegen és ellenséges lett. [Vö. Ter 3,17--19.] Az ember miatt a teremtés a romlás rabszolgaságába süllyedt. [Vö. Róm 8,20.] Végül valóság lett az a következmény is, amit az engedetlenség esetére Isten kifejezetten kilátásba helyezett: [Vö. Ter 2,17.] az ember "visszatér a porba, melyből vétetett". [Vö. Ter 3,19.] Az emberiség történelmébe belép a halál. [Vö. Róm 5,12.]

= Miért engedi meg Isten a rosszat? =

A hit biztosít bennünket arról, hogy Isten nem engedné meg a rosszat, ha nem tudna jót kihozni belőle. Csodálatosan megmutatta ezt már Krisztus halálában és föltámadásában: a legnagyobb erkölcsi rosszból, Fiának megöléséből fakasztotta a legnagyobb jókat, Krisztus megdicsőülését és a mi megváltásunkat.

Az angyaloknak és az embereknek mint értelmes és szabad teremtményeknek végső céljuk felé szabad választással és szeretettel kell haladniuk. Ezért le is térhetnek az útról. Ténylegesen vétkeztek is. Így lépett be a világba az erkölcsi rossz, mely összehasonlíthatatlanul súlyosabb, mint a fizikai rossz. Isten semmiképpen -- sem közvetlenül, sem közvetve -- nem oka az erkölcsi rossznak. Mégis megengedi, mert tiszteli teremtményeinek szabadságát, és titokzatos módon jót tud kihozni belőle:

A mindenható Isten, (...) mivel Ő a legfőbb jó, semmiképpen sem adna teret műveiben a rossznak, ha nem volna annyira mindenható és jó, hogy még a rosszból is jót tud kihozni.

Így idővel fölfedezhető, hogy Isten a maga mindenható gondviselésével még a teremtményei által okozott erkölcsi rossz következményeiből is tud valami jót kihozni. József mondja a testvéreinek: "Nem ti hoztatok engem ide, hanem Isten; (...) ti rosszat forraltatok ellenem, de Isten jóra fordította (...), hogy sok népet életben tartson" (Ter 45,8; 50,20). [Vö. Tób 2,12--18 a Vulgatában.] A legnagyobb erkölcsi rosszból, ami egyáltalán elkövethető volt, Isten Fiának minden ember bűne által történt elvetéséből és megöléséből Isten kegyelmének túláradása által [Vö. Róm 5,20.] a legnagyobb jót hozta létre: Krisztus megdicsőülését és a mi megváltásunkat. Természetesen ezáltal a rossz nem válik jóvá.

"Az istenszeretőknek minden a javukra válik" (Róm 8,28). A szentek ezt újra meg újra tanúsítják:

Sziénai Szent Katalin ezért mondta azoknak, akik "nagy türelmetlenséggel botránkoznak" és föllázadnak az ellen, ami velük történik: "Minden a szeretettől jön hozzánk, minden azért rendeltetett, hogy az ember üdvösségét szolgálja, Isten semmit sem tesz ezen célkitűzésén kívül".

Morus Szent Tamás is kevéssel mártírhalála előtt így vigasztalta leányát: "Semmi sem történhet, amit Isten nem akar. Amit pedig Ő akar, bármilyen rossznak tűnjék is, valójában a legnagyobb jó számunkra."

Norwichi Julianna úrnő pedig azt mondja: "Isten kegyelme által megtanultam, hogy szilárdan ragaszkodjam a hithez, (...) és erősen higgyem, hogy mindenféle dolog jó lesz (...). Te magad is látni fogod, hogy minden dolog jó lesz." ("Thou shalt see thyself that all manner of thing shall be well.")

Szilárdan hisszük, hogy Isten a világ és a történelem ura. Gondviselésének útjai azonban számunkra gyakran ismeretlenek. Csak a végén, amikor véget ér töredékes megismerésünk és "színről színre" fogjuk látni Istent (1Kor 13,12), akkor fogjuk tökéletesen és egészen megismerni az utakat, melyeken Isten -- még a rossz és a bűn tragédiáin keresztül is -- elvezeti teremtését annak a végső szombatnak a nyugalmába, [Vö. Ter 2,2.] amelyért az eget és a földet teremtette.

A fizikai rossz és az erkölcsi rossz megengedése Isten részéről misztérium, amit Isten az Ő Fia, a rossz legyőzésére meghalt és föltámasztott Jézus Krisztus által világosít meg. A hit nyújt bizonyosságot afelől, hogy Isten nem engedné meg a rosszat, ha a rosszból nem fakasztana jót olyan utakon, melyeket mi teljesen csak az örök életben fogunk megismerni.