Mit csináljak, ha úgy érzem, hogy nagyon letértem a helyes útról?

Nagyon hosszú lesz amit írok, de muszáj kiírnom mindent magamból, előre is ne haragudjatok!!Akinek van ideje, kérem segítsen!

18 éves lány vagyok. Régen, kiskoromban egy pozitív, életvidám gyerek voltam, és úgy éreztem, hogy nagyon különleges, és szép. Valahogy mindig az hajtott, hogy jót tegyek másokkal. Mindig, amikor jót tettem, elöntött egy fenomenális érzés, majdnem sírtam az örömtől. Édesanyukámnak is rengeteget segítettem-én intéztem pár ügyét, gépeltem leveleket, elmentem a postára, telefonáltam. A szüleim elváltak, és mondhatni a váláskor Apa ellen fordultam. Anyut pártoltam mindenben..viszont csalódnom kellett Anyukámban. Depressziós, nagyon erős gyógyszereket szed, és erre elkezdett bort inni. Sokáig könyörgött nekem, hogy ne szóljak Apunak, de egy idő után valakivel beszélnem kellett, így, bár nem Apu tudta meg elsőnek, de Neki is elmondtam. Azon a napon, mikor elhatároztam, hogy megosztom ezt a titkot mással, összetörtem, elkezdtem sírni, és nem tudtam felállni ebből az állapotból-gondoltam, elmúlik. Elkezdtem félni kimenni az utcára. NAgyon hiszek Istenben, és rengeteg mindenben segített! Viszont kezdtem felhagyni a reménnyel, és már nem láttam semmit, ami motivál. Apuval viszont javult a kapcsolatom, de semmi nem volt kihúzó erő. Erre jött egy fiú. Őt láttam kapaszkodónak, és összejöttem vele. Bár nem voltam szerelmes, úgy éreztem, hogy vele össze kell, hogy jöjjek! Már lassan két éve együtt vagyunk, de fenekesen megváltozott az életem. Kezdtem rendbejönni, legyőzni a félelmelket. Ugyanakkor minden nap egy hatalmas feszültség volt bennem a barátommal kapcsolatban, teljesen kifordultam a kapcsolatban önmagamtól, görcsösen ragaszkodtam. Úgy éreztem, hogy-bár ez bután hangzik-mintha rosszabb ember lettem volna. Idén márciusban közölte egy felnőtt nő, hogy ha sokat hisztizek elveszthetem a barátomat. Én ekkor összetörtem, és azóta mondhatni félelemben élek. Elnyomtam a megérzéseimet, nem tudom, mit érzek, mit döntsek. Volt olyan, hogy este 2 órán át nem aludtam, azért, mert nem tudtam eldönteni, hogy írjak-e a fiúnak, vagy nem..ez beteges! Elmentem pszichológushoz, aki próbál segíteni, de mondta, hogy ha nagyon akarnám menne. És én is érzem, hogy nem akarok kijönni ebből az állapotból. Úgy érzem eltávolodtam Istentől, és minden napomat ez a fiú tölti be. MINDENT. Távol volt egy hétig, és kezdtem másnak is örülni, miután visszajött viszont megint csak Ő jár a fejemben. Semminek nem örülök. RÁadásul úgy érzem, hogy szeretek ebben az állapotban lenni, de közben mégsem. Elvesztettem a barátaimat, és az 'életemet'. Túl ragaszkodó vagyok, és csak ez a fiú tart életben. MIndig azt találom menekülésnek, hogy ha nincs a fiú meghalhatok. Hiába mondanak biztató szavakat, hiába ösztönöznek, hogy szedjem össze magam, tudom én is a józan érveket, és nem megy! Ami bánt, hogy úgy érzem Istentől is eltávolodtam, és tényleg rosszabb ember lettem. Akárhogy próbálom nem ilyen göcsörtösen venni a dolgokat, nem megy. És már kivagyok borulva. Eddig két felnőtt segített nekem, de kezdem azt látni, hogy kezdik velem kapcsolatba 'megunni' a dolgokat, hogy folyton nyavalygok. Mit csináljak? Örökre így maradok? testi tünetek is jelentkeztek a stressztől, amire közölte az orvos, hogy magamnak köszönhetem. És tudom.:(De úgy érzem magam, mint aki lelkileg le van terhelve. Vagy inkább agyilag. Egész nap a barátomra gondolok, amint felkelek.