Daniel11:21-39-et es Dan9-et hogyan ertelmezik a keresztenyek?

Tibérius császár, Liviának, Augustus harmadik feleségének a fia volt a „megvetni való”.

Augustus gyűlölte ezt a mostohafiát annak rossz jellemvonásai miatt, és nem akarta, hogy ő legyen a következő császár. Egyáltalán nem szívesen ruházta rá „az ország ékességét”, s csak azután tette meg ezt, miután minden más, számba jövő utód meghalt. Augustus i. sz. 4-ben örökbe fogadta Tibériust, és trónörökössé tette. Augustus halála után az 54 éves Tibérius — a megvetett — ’állt helyébe’, és magához ragadta a hatalmat mint római császár és északi király.

9 Egy lexikon azt mondja, hogy „Tibérius ravaszul befolyásolta a szenátust, és [Augustus halála után] legalább egy hónapig nem engedte, hogy császárnak nevezzék” (The New Encyclopædia Britannica). Azt mondta a szenátusnak, hogy Augustuson kívül senki sem képes hordozni a terhet, melyet a Római Birodalom kormányzása jelent, és arra kérte a szenátorokat, hogy állítsák vissza a köztársaságot, és a hatalmat embereknek egy csoportjára, ne pedig egyetlen emberre bízzák. „Mivel a szenátus nem merte elhinni szavait — írta Will Durant történész —, addig-addig hajlongtak egymásnak kölcsönösen, míg végül Tibérius elfogadta a hatalmat.” Durant hozzáfűzte még: „ A színjátékot mindkét oldalon jól játszották. Tibérius meg akarta szerezni a principátust, máskülönben talált volna módot arra, hogy kibújjon alóla; a szenátus félt tőle és gyűlölte őt, de visszariadt attól, hogy újból egy régihez hasonló köztársaságot hozzon létre, mely az elvileg független népgyűlésekre támaszkodott.” Tibérius ezáltal ’hízelkedéssel jutott az országhoz’.

Amikor Tibérius lett az északi király, az unokaöccse, Germanicus Caesar volt a Rajna folyónál állomásozó római seregek parancsnoka. Germanicus i. sz. 15-ben a germán hős, Arminius ellen vonult seregével, és némi sikert ért el. De ezek a korlátozott győzelmek nagy árat követeltek, és ezután Tibérius felhagyott germániai hadműveleteivel. Inkább polgárháborút szított, és próbálta meggátolni, hogy a germán törzsek egyesüljenek. Tibérius általában védekező külpolitikát folytatott, és a határok megerősítésére összpontosított. Ez az eljárásmódja meglehetősen sikeres volt. Ezen a módon uralma alatt tartotta a „beözönlő seregeket”, melyek aztán ’megtörettek’.

11 „ A szövetség fejedelme” szintén ’megtöretett’; azé a szövetségé, melyet Jehova Isten kötött Ábrahámmal a föld minden családjának megáldására. Jézus Krisztus volt Ábrahámnak az ebben a szövetségben megígért Magva (1Mózes 22:18; Galátzia 3:16). I. sz. 33. niszán hó 14-én Jézus ott állt Ponczius Pilátus előtt, a római kormányzó jeruzsálemi palotájában. A zsidó papok a császár elárulásával vádolták Jézust. Ám Jézus így szólt Pilátushoz: „ Az én országom nem e világból való . . . az én országom nem innen való.” Azért, hogy a római kormányzó nehogy szabadon bocsássa a feddhetetlen Jézust, a zsidók így ordítottak: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja; valaki magát királylyá teszi, ellene mond a császárnak!” Jézus kivégzését követelték, majd pedig ezt mondták: „Nem királyunk van, hanem császárunk!” A „felségsértésről” szóló törvény alapján, melyet Tibérius annyira kibővített, hogy gyakorlatilag a császár ellen irányuló összes sértést magában foglalta, Pilátus átadta nekik Jézust, hogy ’megtörjék’, vagyis kínoszlopra feszítsék (János 18:36; 19:12–16; Márk 15:14–20).

12 Az angyal, továbbra is Tibériusról prófétálva, ezt mondja: „Mert a vele való megbarátkozás [szövetkezés, IMIT ] óta csalárdul cselekszik ellene, és reátör és győzedelmet vesz rajta kevés néppel” (Dániel 11:23). A római szenátus tagjai az alkotmány szerint ’szövetkeztek’ Tibériusszal, a császár pedig formailag tőlük függött. De csalárd volt, és valójában ’kevés néppel győzött’. Ez a kevés nép a római Pretoriánus Gárda volt, mely Róma falainak közelében táborozott. Közelsége megfélemlítette a szenátust, és segített Tibériusnak ellenőrzése alatt tartani a hatalma elleni minden lázadást a nép körében. Mintegy 10 000 főt számláló testőrsége által tehát Tibérius megőrizte hatalmát.

Tibérius rendkívül gyanakvó volt, és uralma bővelkedett parancsra elkövetett gyilkosságokban. Uralkodásának befejező részére a rettegés nyomta rá bélyegét, ami nagyrészt Seianus, a Pretoriánus Gárda parancsnoka befolyásának volt köszönhető. Végül maga Seianus is gyanúba keveredett, és kivégezték. A népe fölötti zsarnokoskodásban Tibérius felülmúlta az elődeit.

14 Tibérius azonban „prédát és zsákmányt és vagyont” szórt Róma minden provinciájában. Mire meghalt, az alávetett népek mind jólétnek örvendtek. Az adók enyhék voltak, és a császár bőkezű lehetett az olyan területeken élőkhöz, melyeket csapások sújtottak. Ha a katonák vagy a tisztviselők elnyomtak valakit, illetve ha támogatták a szabálytalanságokat az ügyek intézésekor, a császár bosszújára számíthattak. A közbiztonságot megerősítette az, hogy szilárdan kézben tartotta a hatalmat, a fejlődő kommunikációs hálózat pedig segítette a kereskedelmet. Tibérius gondoskodott róla, hogy méltányosan és fennakadás nélkül intézzék az ügyeket Rómán belül és kívül egyaránt. Az Augustus császár által bevezetett reformok folytatásának köszönhetően a törvények jobbak lettek, a társadalmi, illetve erkölcsi szabályzatok is fejlődtek. Tibérius azonban ’kigondolta gondolatait’, így aztán Tacitus római történetíró úgy jellemezte őt, mint képmutató embert, aki nagyon ügyes abban, hogy hamis látszatot keltsen. Halálának idejére, i. sz. 37 márciusára Tibériust zsarnoknak tekintették.

Amikor i. sz. 269-ben Egyiptomban színre lépett egy trónkövetelő, aki a római uralkodói jogért harcolt, elérkezett az idő Zenobia számára, hogy kiterjessze királyi uralmát. Zenobia hadserege gyorsan bevonult Egyiptomba, legyőzte a lázadót, és birtokba vette az országot. Egyiptom királynőjévé nyilvánította magát, és pénzt veretett a saját nevében. Királysága immár a Nílustól az Eufrátesz folyóig terjedt. Életének ezen a pontján jutott oda, hogy elfoglalja a Dániel könyvében található bibliai próféciában említett „déli király” szerepét, ugyanis királysága ekkor terült el a Dániel szülőföldjétől délre eső területen (Dániel 11:25, 26). Kis-Ázsia túlnyomó részét is meghódította.

Mintegy 300 évvel azután, hogy Octavianus római provinciává tette Egyiptomot, Aurelianus római császár vette át az északi király szerepét. Időközben Szeptimia Zenobia, a római gyarmat, Palmüra királynője foglalta el a déli király helyét. (Lásd a „Zenobia — Palmüra harcos királynője” című bekeretezett részt a 252. oldalon.) A palmürai hadsereg i. sz. 269-ben elfoglalta Egyiptomot azzal az ürüggyel, hogy az ne okozzon gondot Rómának. Zenobia a keleti világ legjelentősebb városává akarta tenni Palmürát, és uralkodni akart Róma keleten lévő provinciái fölött. Aurelianust megrémisztették törekvései, és felindította „az ő erejét és szívét”, hogy Zenobia ellen induljon.

Persze ezt lehetne versről versre folytatni, de az igen hosszú dolog...

A Dániel könyvének 9. fejezetében egészen 35. versig valóban az antikrisztus előképéről, Antiochus Epiphanesről szólnak a próféciák, amelyek be is teljesedtek, de a 36-45. versig már a mi nézőpontunkból is a jövőről van szó. Itt az van leírva a könyvben hogy miképpen fog majd Antiochus Epiphanes nyomán a nagy nyomorúság idejében az antikrisztus fellépni. A 45. vers itt csak annyit közöl róla hogy:'és végére jut, és senki sem segít rajta.' A Jelenések könyve pedig részletesebben kifejti hogy Jézus Krisztus megjelenése fog véget vetni az uralkodásának:

Jel 19:20 És megfogaték a fenevad, és ő vele együtt a hamis próféta, aki a csodákat tette ő előtte, amelyekkel elhitette azokat, akik a fenevad bélyegét felvették, és akik imádták annak képét: ők ketten elevenen a kénkővel égő tüzes tóba vettetének: