Isten igazságos?

A kérdésem leírásának első két része jobban megvizsgálva:

Látta Isten, hogy a népe rabszolgasorba került Egyiptomban, ezért úgy döntött, hogy kiszabadítja őket Mózes által és elmondta Mózesnek, hogy kivezeti népét egy "tejjel és mézzel folyó földre". Mivel Isten látta a fáraó szív állapotát, ezért előre tudta, hogy a fáraó nem fogja azonnal engedélyezni ezt, ezért azt mondta, hogy kinyújtja majd a kezét és lesújt Egyiptomra. Attól fogva, hogy Mózes beszélt a fáraóval, Egyiptom királya méginkább rosszul bánt Isten népével. Isten mindig előre figyelmeztette a fáraót, mi fog rá és a népére várni, de a fáraó továbbra sem engedte el az Izraelitákat. A fáraó ígérgetett, ígérgetett, de a végén mindig megmakacsolta magát. Az utolsó csapás minden elsőszölütt megölése volt. Ezelőtt a csapás előtt a fáraónak elegendő ideje volt meggondolnia magát, de nem tette. A figyelmeztetés után 10 nappal éjfélkor Isten angyala lecsapott minden elsőszülöttre, ezután a fáraó elküldte Isten népét Egyiptomból.

Amikor pedig a fáraó elbocsátotta a népet, sajnálta, hogy sok rabszolgája elment, ezért utánuk eredt harci szekerekkel. Ezután az Izraeliták átkeltek a tengeren, a fáraó a lovasokkal együtt pedig a tenger közepébe veszett.

Isten minden csapása a fáraó konok szíve miatt volt, ezért teljes mértékben csak is a fáraó okolható mindezekért.

Úgy gondolom, mivel Isten teremtett minket és Ő tőle kaptuk az életünket, ezért jogában állna bármikor, bármennyi ember életét elvenni, majd ha úgy dönt, jogában áll bármennyi ember életét vissza adni. Mivel lesz feltámadás, ezért úgy gondolom, azok az elsőszülöttek mind fel fognak támadni.

Először is, a fáraó nem volt sem ártatlan, sem istenfélő. Brutális diktátorként állt egy olyan állam élén, amely szörnyű elnyomásban tartotta és kihasználta az izraeliták akkor már vélhetően több mint másfél millió főt számláló népét. Az egyiptomi fáraók 400 éven át tartották rabszolgasorban az izraelitákat. Egy korábbi – vagy talán éppen a szóban forgó – fáraó azt is elrendelte, hogy minden újszülött zsidó kisfiút gyilkoljanak meg (2Móz 1:’16). Isten tehát egy olyan fáraónak keményítette meg a szívét, aki eleve gonosz ember volt, az általa kormányzott nép pedig egyetértett gonosz tetteivel, de legalábbis semmit sem tett ellenük.

Másodszor, a fáraó már az első csapások előtt megkeményítette a saját szívét az izraelitákkal szemben, és feltette magában, hogy nem engedi el őket. „És megkeményedett a fáraó szíve” (2Móz 7:13 – Károli). „S amint látá a fáraó, hogy baja könnyebbül, megkeményíté az ő szívét” (2Móz 8:15 – Károli). „De a fáraó ezúttal is megkeményíté az ő szívét” (2Móz 8:32 – Károli). A fáraó megkímélhette volna Egyiptomot az összes csapástól, ha nem keményíti meg a szívét. Isten egyre súlyosabb figyelmeztetésekkel hívta fel a figyelmét a közelgő ítéletre, ám ő inkább megkeményítette a szívét Isten parancsával szemben, s ezzel az ítéletet választotta.

Isten önnön keményszívűsége miatt keményítette meg még inkább a fáraó szívét, s ezután következtek az utolsó csapások (2Móz 9:12; 10:20, 27). Egyiptom népe és uralkodója 400 évnyi rabszolgatartással és tömegmészárlással vívta ki maga ellen az isteni ítéletet. Mivel a bűn zsoldja halál (Róm 6:23), s a fáraó és országa rettenetes bűnt követtek el Istennel szemben, az lett volna az igazságos, ha Isten az utolsó szálig kiirtja őket. Éppen ezért nem volt igazságtalan, hogy Isten megkeményítette a fáraó szívét, ahogyan az sem, hogy újabb csapásokat bocsátott rá. Bármily szörnyűek is voltak e csapások, valójában Isten kegyelmére emlékeztettek: arra, hogy nem tette a földdel egyenlővé Egyiptomot, noha megérdemelték volna.

A Róma 9:17-18 ezt így magyarázza: „Mert így szól az Írás a fáraóhoz: ’Éppen arra rendeltelek, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön.’ Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít.” Emberi szemszögből nézve helytelennek tűnhet, hogy Isten megkeményít valakit, majd megbünteti az illetőt, ám ha a Biblia szemszögéből nézzük, be kell látnunk, hogy mindnyájan vétkeztünk Isten ellen (Róm 3:23), a bűnért pedig a halál jár igazságos büntetésként (Róm 6:23). Nem igazságtalan tehát, ha Isten megkeményít, majd megbüntet valakit – valójában éppen ellenkezőleg: kifejezetten irgalmas bánásmód ahhoz képest, amit az illető érdemelne.

„A fáraó szíve azonban kemény maradt…” 7,13

„Konok a fáraó szíve…” 7,14

„…a fáraó szíve kemény maradt…” 7,22

„…nem vette szívéra a dolgot…” 7,23

„…amikor látta, hogy enyhült a baj, konok maradt a szíve…” 8,11

„De a fáraó szíve kemény maradt…” 8,15

„De ezúttal is konok maradt a fáraó szíve…” 8,28

„De a fáraó szíve konok maradt…” 9,7

Majd csak ezek után olvassuk ezt, hogy:

De megkeményítette az Úr a fáraó szívét…

II. Mózes 9,12

Tegyük fel magunknak a kérdést: ki keményítette meg hamarabb a fáraó szívét? Maga a fáraó. Isten annyit tett, hogy állandósította azt, amit a fáraó választott.

Az Isten beszédével szembeni keménységnek maga az ember az okozója, személyes felelősségünk van abban, hogy engedünk Isten beszédének vagy sem. Viszont a folyamatos ellenállás következménye lehet, hogy némelyeket már nem akar az Úr „meglágyítani”, hagyja, hogy olyan legyen, amilyenné ő akar lenni.

Isten senkit sem akar eleve megkeményíteni, hogy legyen, akin megmutathatja haragját. Mi magunk tudjuk megkeményíteni a szívünket, amit Isten bizonyos esetekben – amikor az illető makacsul ellenáll az Ő beszédének – úgy hagy.