H lehet az h a Jezus zsido volt a zsidok nem unneplik?

A messiási jövendölések és azok teljesedése Jézusban

A Messiásban való hit, amely ősidők óta élt az emberiség köztudatában, a pogány népeknél idővel teljesen elhomályosult, és csak az Istentől utóbb kiválasztott zsidó népnél maradt meg mindvégig, mert a próféták jövendölései ébren tartották.

„Egyetlen egy nagy ígéret volt az ószövetség az Isten részéről, mely beteljesülésre várt! – úgymond Iványi János – Egyetlen nagy vágy volt ez az ószövetség, az ember részéről, mely kielégülés után epedett. Élt Krisztus, Χριστός, a Masíach már az emberiség ősi elbeszéléseiben és dalaiban, de alakja és szerepe a maga káprázatos szépségében csak Izrael ihletett prófétáinak látomásaiban, izzó szavaiban, ígéretes jövendöléseiben lépett szemünk elé. Igazán elevenen csak az ószövetség népének köztudatában élt ez a Masíach, és nincs is e szövetségnek könyve – legyen az Mózesé, avagy a többi prófétáé – mely kizárólag csak a maga emberéhez szólna, mely ne ígérne, ne bíztatna és a nép örömnapjaiban éppúgy mint vérzivataros perceiben egy pillanatra legalább fel ne libbentené a boldogabb jövő, a messiási idők kárpitját, hogy ezzel még növelje az örömhangulatát avagy a lesújtottság porából felemelje és bizakodásra serkentse a nép elcsüggedt lelkét.”

És az ószövetség messiási jövendölései, amelyet az ígért Megváltó személyére, működésére és alapítandó országára vonatkoznak, Jézus Krisztusban beteljesedtek. Jelentőségük abban áll, hogy Jézus isteni küldetésének hatalmas bizonyítékai és a keresztény hitnek indítékai (motiva credibilitatis).

A messiási jövendölések sorozatát az ú. n. ősevangélium (protoevangelium, Móz. I. 3, 15) nyitja meg, közvetlenül az ősszülők bűnbeesése után. Az utolsó messiási jövendölések a Kr. e. IV. században hangzottak el, amikor a prófétai intézmény megszűntével megszűntek a messiási jövendölések.

A Messiásról szóló főbb jövendölések vonatkoznak:

1. a Megváltó származására: a Messiás Évának egy bűntől ment asszonyi ivadékától fog származni (ősevangélium, Móz. I. 3, 15); Sém (Móz. I. 9, 19-29), Ábrahám (Móz. I. 22, 18), Jákob (Móz. I. 28, 13. 14) ivadéka lesz, és pedig Júda törzséből (Móz. I. 49, 8-10), és Dávid nemzetségéből.

2. Megjelenésének és halálának idejére: akkor fogja országát megalapítani, mikor a fejedelmi pálca (a vallási és törvényhozó autonómia) Júdától elvétetik (Móz. I. 49, 10); akkor fog megjelenni, amikor az újra felépített, vagyis a második jeruzsálemi templom, a zorobábeli, amelyet Heródes restaurált, még fennáll, amelynek dicsősége az elsőnél sokkal nagyobb lesz, mert nem arany és ezüst, hanem annak dicsősége fogja azt betölteni, akit minden nép óhajt s aki helyreállítja a békét az ég és a föld között (Ag. 2, 7-9). Nyilvánosan fel fog lépni, még pedig 69 évhéttel (69X7) azaz 483 évvel a Jeruzsálem újraépítésére kiadandó rendelet után; a 69-iket követő, vagyis a 70-ik évhét közepén pedig meg fogják őt ölni, miután már előbb sokakat Istenhez vezérelt. (Dán. 9, 24).

3. Születésének helyére és körülményeire: Betlehemben (Mik. 5, 2) fog születni; csodálatosan egy szűztől (Iz. 7, 14-18); születése alkalmából gyermekeket fognak megölni Betlehemben (Jer. 31, 15); nyilvános működését hírnök fogja megelőzni, aki a pusztában prédikálva az ő útjait egyengeti (Mal. 3, 1; Iz. 40, 3-5).

4. Kettős természetére (emberi mivoltára és isteni méltóságára): nemcsak igaz ember (az „ember fia” Dán. 7, 13) lesz, hanem igaz Isten is: ő lesz a csodálatosan születendő „Immánuél” = „Isten velünk”, vagyis aki által és akiben velünk lesz az Isten (Iz. 7, 14); a Szentlélek minden ajándéka kiárad rája, ő lesz a legszentebb, a legigazságosabb (Iz. 11, 1-5); sőt öröktől fogva Isten fia (Zs. 2, 7), maga az erős Isten, az örökkévalóság atyja (Iz. 9, 6).

5. Hármas tisztére, személyére, megváltói működésére s országára: próféta, tanító lesz (Móz. V. 18, 18); király, békesség fejedelme, akinek hódol majd az egész emberiség (Zs. 2, 6; 71 [héb. 72]; Zak. 9, 9; Iz. 9, 6; Móz. IV. 24, 17-19), és főpap lesz mindörökké (Zs. 109 [héb. 110], 4; Zak. 6, 12), aki a bűntől megszabadítja az embereket (Iz. 61, 1-3); sok csodát tesz (Iz. 35, 4 stb.); új szövetséget alapít Isten s emberek közt (Jer. 31, 31-33; 33, 34); minden népnek tanítója és törvényhozója lesz (Iz. 60, 2 stb.); aki szelíd bánásmóddal vezérli a bűnösöket és szenvedőket az üdvösségre (Iz. 42, 1-7); beszédei ellenállhatatlanul járják át az emberek lelkét; Izrael népénél azonban mégis kevés sikere lesz, de annál nagyobb a pogányoknál (Iz. 49, 1-9).

6. Szenvedésére, halálára és felmagasztalására: ő mint békefejedelem szerényen, szamáron ülve fog Jeruzsálembe bevonulni (Zak. 9, 9); de a nép fejedelmei (főpapjai és írástudói) meg fogják vetni (Zs. 117 [héb. 118], 22. 23); egyik asztaltársa el fogja árulni (Zs. 40 [héb. 41], 10) és harminc ezüstpénzért ellenségeinek kiszolgáltatni (Zak. 11, 12), de a pénz az Úr házába vettetik „a fazekas elé” (Zak. 11, 13); elfogatásakor tanítványai el fogják hagyni (Zak. 13, 17); mint „a fájdalmak férfia” széttiport féregként fog szenvedni, szidalmazzák, gúnyolják, megverik, megköpdösik, megkínozzák, epével és ecettel itatják, kezeit s lábait átlyuggatják; megölik; szétosztják ruháit s köntösére sorsot vetnek (Zs. 21 [héb. 22], 68 [héb. 69]; Iz. 50, 6; 52, 14. 15; 53, 1-3; Zak. 12, 10); ő pedig mint „Ébed Jahvé” = „Jahvé szolgája” (Iz. 49; 50; 53) az emberek bűneiért türelmesen szenved s önként feláldozza életét, hogy őket üdvözítse (Iz. 53, 4-8). Sírját a gonosztevők között fogják ugyan kijelölni, de mégis gazdagnál fogják eltemetni (Iz. 53, 9); lelke nem marad az alvilágban, sem teste nem lát enyészetet; sírja dicső lesz, mert halottaiból fel fog támadni és az Isten jobbjára fog ülni (Zs. 15 [héb. 16], 9-11; Iz. 11, 10) és onnan fogja kiárasztani a Szentlelket (Joél 2, 28. 29).

7. Megjelenésének hatásaira, következményeire és örök uralmára: a zsidó nép meg fog szűnni választott nép lenni, mert megöli a Messiást; Jeruzsálem és a zsidó templom el fog pusztulni, és ez utóbbi soha többé nem épül fel (Dán. 9, 26); az ószövetségi áldozatok helyett az egész földkerekségen új ételáldozatot fognak bemutatni (Mal. 1, 11); a Messiás békevallása el fog terjedni az egész világon, felvilágosítva és átváltoztatva az embereket; a pogányok mind belépnek a Messiás alapította lelki országba, amely örökké fennmarad (Mik. 4, 1-3; Iz. 2, 2-4; 4, 2-6; 66, 1 sk 60, 1 stb.; Zs. 71 [héb. 72]; Iz. 9, 1-7; 11, 1-10; Dán. 7, 14).

E jövendölések mind beteljesedtek Jézuson és csakis őrajta teljesedtek be:

1. A származására vonatkozó jövendölés beteljesedését mutatja Jézusnak Mt. 1, 1-17 és Lk. 3, 23-38 közölt nemzetségtáblája. Az előbbi Ábrahámtól Szent Józsefig lemenő-, az utóbbi pedig Hélitől (= Joakim), Szűz Mária atyjától Ádámig felmenő sorrendben tünteti fel Jézusnak emberi őseit. A két nemzetségtábla eltérései többféleképpen is megmagyarázhatók. Máté valószínűleg Szent Józsefnek, Lukács pedig Szűz Máriának törzstábláját közli.

2. A megjelenésére és halála idejére vonatkozó jövendölések beteljesedését bizonyítja a történelem. Jézus földi élete ugyanis pontosan arra az időre esik, amelyben a jövendölések szerint a Messiásnak meg kellett jönnie. Jézus éppen akkor jelent meg, amikor Júdától (amely először mint törzs, később Dávidtól kezdve királyokban, a fogság után pedig, amelyből e törzs majdnem egyedül tért vissza, mint nép uralkodott), elvétetett a fejedelmi pálca, amennyiben Júda (a zsidóság) elvesztette vallási és törvényhozói autonómiáját, mert idumeai Heródes, az első idegen ült a zsidóság királyi székén (Lk. 2, 1-3; Jn. 19, 15). Jézus csakugyan megfordult a második templomban s így megdicsőítette azt jelenlétével (v. ö. Lk. 2, 22-52; Jn. 2, 20). Jézus a nyilvánosan kiadott rendelettől számított 69 évhét, vagyis 483 év után lépett föl. Ezt a rendeletet I. Artaxerxes Longimanus Róma építése után 299-ben adta ki; Jézus nyilvános fellépése pedig Lk. 3, 1 szerint Tiberius császár uralkodásának 15-ik esztendejére, azaz R. é. u. 782-re esett, tehát a rendelet óta éppen 483 évre; halála pedig a 70. évhét (783-789) közepén (R. é. u. 786-ban) történt, vagyis 3 és fél évig tartott nyilvános működése után.

3. Pontosan beteljesedtek Jézuson a Messiás születésének helyére és körülményeire vonatkozó jövendölések is. Jézus Betlehemben született (Mt. 1, 1-11; Lk. 2, 4. 15) Szűz Máriától, aki csodálatosan fogant a Szentlélektől (Mt. 1, 18-25; Lk. 1, 26-38). A trónját féltő Heródes pedig, halálra keresvén Jézust, megölette a betlehemi kisdedeket (Mt. 2, 16-18). Keresztelő Szent János a Jordán partvidékén bűnbánatot hirdetve s utalva a már megérkezett s nemsokára nyilvánosan fellépő Jézusra s a tőle alapítandó országra, előfutára volt Jézusnak (Mt. 3, 1 sk; Mk. 1, 2-8; Lk. 3, 2-18).

4. A kettős (emberi és isteni) természetére vonatkozó jöven¬dölések szintén beteljesedtek Jézusban. Krisztus ismételten han¬goztatja embervoltát; „Emberfia" (Mt. 8, 20; 9, 6; 11, 19; 12, 40; 16, 13; 17, 9; 12, 22 sk; Mk. 8, 31; 9, 12. 31; 10, 45; 13, 26; 14, 21. 41. 62 sk; Lk. 7, 34; 9, 22. 26; 9, 44. 56. 58; 11, 30; 22, 48. 69; 24, 1 sk; Jn. 1, 52; 3, 14; 6, 27. 53. 62; 12, 23; 13, 31). Hogy igaz Isten is, emellett tanúságot tett a mennyei Atya, amikor Krisztus megkeresztelésekor a Jordán folyónál (Mt. 3, 17; Mk. 1, 11; Lk. 3, 22) és színeváltozásakor a Tábor hegyén (Mt. 17, 5) Őt Fiának jelentette ki. Krisztus maga is többször kijelentette, hogy ő Isten Fia, még pedig nem átvitt értelemben, miként a szent embereket is Isten fiainak lehet ne¬vezni, hanem szószerinti értelemben (Mt. 16, 17; 26, 63. 64; Mk. 11, 62; Jn. 3, 16-18; 5, 23; 8, 58; 10, 30-38; 11, 25; 14, 10; 16, 14; 17, 5. 23 stb.)

5. Jézus hármas tisztére, megváltói működésére és orszá¬gára vonatkozó jövendölések beteljesedését mutatja Jézus éle¬tének, működésének és vallásának története. Prófétai tisztére utal egész tanítói tevékenysége, amelyben mint nagy isteni tit¬kok, nevezetesen a jövendő dolgok meghatalmazott hirdetőjének vallotta és mutatta be magát (Jn. 1, 45; 5, 45 sk; 6, 14; 13, 13; Mt. 23, 10; Csel. 3, 22 sk.) Papi méltóságát igazolja az a tény, hogy ő az egyetlen természetszerű közvetítő Isten és ember között, az igazság és kegyelem közvetítésével egy¬felől, a papi imádság és kivált áldozat bemutatásával másfelől (Mt. 22, 44. és Szent Pálnak a zsidókhoz írt levele, amely 4, 14-10, 29-ig témaszerűen foglalkozik e kérdéssel). Királyi méltó¬ságát hangoztatja már az angyal a Boldogságos Szűznek (Lk. 1, 32), a mágusok királyként hódolnak neki (Mt. 2, 2); nyilvá¬nos működésében a nép meg akarja őt tenni királynak (Jn. 6; 15), Pilátus e1őtt maga is királynak vallja magát (Jn. 18, 37); sőt keresztfelirata is azt hirdette, hogy a zsidók királya (Mt. 27, 37; 28, 18; v. ö. még Kor. I. 15, 23-25; Jel. 19, 16). Az evangéliumok tanúskodnak arról is, hogy Jézus nagy csodákat tett, továbbá, hogy új szövetséget alapított (Mt. 26, 28; Mk. 14, 24; Lk. 22, 20), amennyiben új törvényt hirdetett (Mt. 5, 3 -7, 29), új papságot (Lk. 22, 19. v. ö. Kor. I. 11, 24. 25) és új áldozatot (Lk. 22, 19; Mt. 26, 28; Lk. 22, 20) rendelt és egyházat alapított (Mt. 16, 18) minden ember befogadására és üdvözítésére (Mt. 28, 19; Mk. 16, 15. 16), amelynek az egész világon el kell terjednie és fennmaradnia az idők végéig (Mt. 28, 20; 16, 18). A zsidók nagy része elfordult tőle, a pogány népek pedig befogadták. Hogy Jézus működésének Izrael körében, amelyhez pedig elsősorban küldetett, milyen kevés sikere volt, ismeretes.

6. A szenvedésére, halálára és megdicsőülésére vonatkozó jövendölések utolsó betűig beteljesedtek Jézusban. Klasszikusan bizonyítják ezt az evangéliumok és a Csel. elbeszélései, amelyek részletesen értesítenek Jézus ünnepélyes bevonulásáról Jeruzsálembe s a zsidóságnak viselkedéséről vele szemben; Júdásról, aki 30 ezüstpénzért elárulta Mesterét, azután lelkiismerete szemrehányásaitól üldöztetve a pénzt a főpapok lábai elé vetette, akik annak árán, mivel a pénzt mint vérdíjat nem tehették a templom kincstárába, egy fazekastól telket vettek temetőhelyül az idegenek számára; a tanítványok megfutamodásáról Jézus elfogatásakor; Jézus szenvedéséről, keresztre feszítéséről, haláláról, eltemetéséről, továbbá feltámadásáról és mennybemeneteléről, valamint a Szentlélek kiáradásáról (Mt. 26-28; Mk. 14-16; Lk. 22-24; Jn. 18-21; Csel. 1. stb).

7. A megjelenésének hatásaira és következményeire vonatkozó jövendölések teljesülését a történelem fényesen igazolja. Jézus keresztre feszítése után nemsokára, R. é. u. 823-ban (Kr. u. 70) a római hadsereg katonái Titus vezérlete alatt lerombolták Jeruzsálemet és mindenkorra elhamvasztották templomát; a zsidó papság és az ószövetségi áldozatok megszűntek (v. ö. Mt. 27, 51), hogy helyet engedjenek az újszövetség új, egyetemes, vérontás nélküli áldozatának a szentmisében; a zsidó nép szétszóratott az egész világon; a pogányok beléptek Jézus országába, az Egyházba, amely az egész földkerekségen elterjed és a megváltás gyümölcseinek áldásában részesíti a föld összes hozzácsatlakozó népeit.

Hogy a Messiásra vonatkozó jövendölések Jézusban pontosan teljesültek, ez világos és cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy Jézus valóban az Istentől ígért Messiás, de egyúttal annak is, hogy Jézus Isten. Jézus azért maga is a zsidókkal szemben hivatkozott az ószövetségnek e jövendöléseire, mint istensége bizonyítékaira, midőn így szólt hozzájuk: „Vizsgáljátok meg az Írásokat, mert… azok tesznek bizonyságot rólam” (Jn. 5, 39); „Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni titeket az Atyánál; van, aki vádol titeket, Mózes, akiben bizakodtok. Mert ha Mózesnek hinnétek, bizonyára nekem is hinnétek, mert ő énrólam írt” (Jn. 5, 45. 46).

Feltűnő jelenség, hogy habár a jövendölések pontosan teljesültek Jézusban, a zsidóság többsége mégsem hitt benne, nem ismerte el megváltó Messiásnak.

Ennek magyarázata elsősorban az, hogy a Jézus-korabeli zsidóság erkölcsileg elsatnyult; ide juttatta őt a mózesi szertartási törvény betűjéhez, továbbá az ú. n. hagyományhoz s általában a szellemnélküli merő külsőségekhez való túlzó ragaszkodása (aminek elképesztő bizonysága a Misna). Másrészt az is gátolta a Krisztus-korabeli zsidóság világos látását, hogy a nép az elvilágiasodott s megromlott papság s különösen a farizeusok befolyása alatt állott, akiket annyira felbőszített, hogy Jézus kíméletlenül kárhoztatta álszenteskedésüket, hogy sértett gőgjükben elhatározták a gyűlölt s megvetett erkölcsbírónak elvesztését.

Fő oka azonban Izrael elfogultságának a Messiás-hitnek az az időkszülte eltorzulása, a Messiás-eszmének az a végzetes félreértése, félremagyarázása, amely a próféták lelki és egyetemes messianizmusát politikai és szűkkeblű nemzeti messianizmussá zsugorította össze, amihez az is járult, hogy Jézus éppen olyan politikai feszültséggel telített időben, abban a római zsarnokság által állandóan fűtött izzó-forrongó légkörben lépett fel és szerepelt, amikor a zsidóság Messiásában csak hatalmas és győzhetetlen nemzeti szabadsághőst, dicső földi királyt várt, aki Izrael elnyomott s megalázott népét a gyűlölt római uralom alól felszabadítja, sőt a rómaiakat a többi pogány népekkel egyetemben a zsidók engedelmes rabszolgáivá teszi, vagy pedig kiírtja, aki dicsőségesen helyreállítja a nemzeti királyságot s megvalósítja a zsidók világuralmát.

Akik ilyen Messiásról álmodoztak, azoknak természetesen nem kellett a szent egyszerűségben megjelenő, politikával nem foglalkozó, hanem bűnbánatot és megtérést, önmegtagadást és alázatos hitet, szelídséget, békét és minden emberre kiterjedő szeretetet hirdető, az egész emberiséget a gonosz lélek uralma alól felszabadító, nem politikai, hanem lelki országot, zsidó és nemzsidó befogadására vallási társulatot alapító, szenvedő s a keresztfán önmagát feláldozó názáreti Jézus Messiásnak. Sőt ekkora ellentétek mellett a zsidóság szükségszerűen összeütközésbe került Jézussal… egyébként a Messiásnak az elvetése (Dán. 9, 26), illetőleg a zsidóságnak konoksága (Iz. 49, 4) szintén meg volt jövendölve és így ez a körülmény, minthogy Jézusban teljesedett, mellette és nem ellene bizonyít.

A próféták Messiás-eszméjének ez a végzetes félremagyarázása volt az oka Izrael megrázó tragikumának, elvettetésének, nemzeti bukásának… És azóta, bárhová vetődött a földkerekségen, a múltban éppúgy mint a jelenben – minden emancipáció, recepció mellett is – a zsidó nép társadalmi helyzete mindenütt fonák, a népek közt nem szívesen látott idegen elemnek érzi magát, teljesen elütő mentalitásánál fogva nem tud azokhoz bensőleg alkalmazkodni; lelke, minden gazdasági sikere mellett, folyton nyugtalan, hullámzik, sehol igazi békét nem talál; s ez így lesz mindaddig, amíg szembehelyezkedik Avval, illetőleg amíg csak fel nem Azt s megalázódva és bűnbánólag meg nem tér Ahhoz, akit elvakult ősei két évezred előtt elvetettek, káromoltak és keresztre juttattak – a názáreti Jézushoz, megváltó s üdvözítő Messiás-királyához.

Bangha B. – Iványi J. – Pataky A. Katolicizmus és Zsidóság. (Budapest, 1933.) 48. sk.

„A farizeusok és írástudók – jegyzi meg helyesen Pataky Arnold – magukat tökéletesnek tartották – Jézus szeretettel, de nyíltan szemükre lobbantja vétkeiket. A farizeusok és az írástudók meg voltak arról győződve, hogy őket – és csakis őket – mint Ábrahám ivadékát, természetszerűleg megilleti a messiási országnak minden dicsősége és minden kiváltsága; Jézus megmondja, hogy elvakultságuk miatt a megtérő vámosok és bűnös nők meg fogják őket előzni az Isten országában, mert az Ábrahámtól való származás egymagában még nem ad jogcímet arra, hogy a messiási országnak polgárai legyenek. A farizeusok és az írástudók várva-várták azt a pillanatot, mely őket megszabadítja a római uralomtól; Jézus nem akart politikai változások vezére lenni, sőt nyíltan megmondotta: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené”. Jézus annyira került mindent, ami a zsidóság túlfűtött nemzeti óhajtásait előmozdíthatta volna, hogy nem is használta magáról a „Messiás” nevet, hanem magát „az Emberfiának” mondotta, ami szintén messiási név volt, de minden politikai mellékgondolat nélkül. A farizeusok szerint a pogányok vagy szolgái lesznek a zsidóknak, vagy elpusztulnak; Jézus szerint minden ember hivatalos az Isten országába. – A zsidó nép szellemi vezetőinek gyűlölete fokozatosan nőtt Jézus ellen… mely végre is Jézus elfogatásához, halálra ítéléséhez és keresztre feszítéséhez vezetett.” Bangha B. Iványi J. Pataky A. Katolicizmus és Zsidóság. (Budapest, 1933.) 64. sk.

Lor. Dürr, Ursprung und Ausbau der israelit.-jüd. Heilandserwartungen. Berlin, 1925.; Joh. Döller, Die Messiaserwwartung im A. T. Münster, 1911.; Bangha Béla, Jézus istenségének bizonyítékai. 3. kiad. (Budapest, 1923.) 192. sk. és 204. sk.; Christ. Pesch, Praelectiones dogmaticae. Editio 5. Tom. I. (Friburgi Brisg., 1915.) 153. sk. 173. sk.; Georg. Reinhold, Theologia fundamentalis. Editio 2. (Viennae, 1915.) 257. sk.