Miért baj ha valakinek jó élete van és szereti azt?

Kedves kérdező.

Jézus itt nem azt mondta, hogy utálni kell az életedet, ez csak szófordulat, hogy mi legyen az életedben a legfontosabb.

Bár törődnünk kell az egészségünkkel és igyekeznünk kell megóvni az életünket, vannak bizonyos határok, amelyeket figyelembe kell vennünk. János világosan kifejtette ezt, amikor a következőket mondta: „Aki szereti a lelkét [vagyis az életét] elpusztítja azt, aki azonban gyűlöli a lelkét ebben a világban, az örökké tartó életre megőrzi azt” (János 12:25).

27 Ha arról van szó, hogy szembe kell nézni a halállal, hogy engedelmeskedjünk Istennek, vagy megszegni az iránta való engedelmességet, hogy elkerüljük a halált, Isten szolgája inkább a halált választja, mintsem az engedetlenséget. Jézus is elkerülhette volna a halált ha engedetlen lett volna Isten iránt. De nem tette. És emberek, akik őelőtte éltek, ugyanezt a törhetetlen odaadást tanúsították Isten iránt (Máté 26:38, 39, 51–54; Zsidók 11:32–38). Nem egedték, hogy a jelenlegi életük megakadályozza őket abban, hogy alkalmasakká legyenek az örökké tartó életre.

Szeretni az életet.

Mi folyik ebben a világban? Akármerre nézek, mindenhol bűn, bűn hátán. Az emberek többségében hatalmas egó van, egy pillantással megalázzák a másikat. Ezt szeretni?

Nekem valami hiányzik. Tudom, hogy Isten országában nem lesz sírás, betegség... Hiányzik Jézus, hogy leüljek lábához, és beszélgessek vele. Hívőként szembe kell menni az árral. Segíteni a szenvedőkön, stb. De mit kap érte az ember. Akin segített az alázza meg a legjobban. Így értem, hogy szembemenni azárral, hogy nem tör meg a világ. Kitartok. Ezt szeretni? Inkább elviselni.

Lehet, hogy még fiatal vagy teli álmokkal, és így nem igazán érted ezt az igeverset. Akkor én sem értettem. De később a felnőtt élet sok mindenre megtanított.

Ez Jézus tanításának egyik nagyon félreértett része. Ennek az oka az, hogy az ember alig látja a különbséget személyisége és az isteni kiléte között. És megtörténhetett az is, hogy Jézus szavai nem a helyes módon jutottak el hozzánk. Ma ez talán úgy hangzana, hogy aki a személyiségét szereti, elfogja azt veszíteni, de aki isteni kilétét szereti, tiszteli, hűen ragaszkodik hozzá az, az örök életet nyeri el.

Nem baj az ha valakinek jó élete van, csak az a baj, ha megfeledkezik Isteni kilétéről, arról, hogy jólléttét neki köszönheti.

A személyiségünk valójában az ego – egy elméi alkat – egy szedett-vedett tarka gyűjteménye, ehhez tartózik a származásunk, az ismereteink, ismertségünk, hírnevünk, státusz, diplomák, vagyonok, stb. – egytől egyig múlandó dolgok. Ezzel szemben az isteni kilétünk, az Isten egyszülött fia / leánya a Krisztus bennünk örök.

E kettő között nehéz a különbséget látni, mégis ha eléggé figyelmesek vagyunk, tapasztalhatjuk, hogy míg az egó a becsvágyat, az előnyöket helyezi az előtérbe, akár a legnagyobb áron is, addig Isteni kilétünk szabad akaratunkat tiszteletben tartva, szerényen, nagy hűhó nélkül, gyermeteg egyszerűséggel javunkat szolgálja, védelmez bennünket. Csendes pillanatainkban ő az, aki tévedéseinkre mutat, „megdorgál” és útba igazít bennünket.

Jézus, úgy igyekezett rámutatni e különbségre, hogy mikor saját személyiségéről beszélt, akkor az „ember fia” kifejezést használta, az isteni kilétéről pedig az ÉN VAGYOK szavakat: „én vagyok az út, az igazság és az élet, ...”; „én vagyok a kapu, ...”; „én vagyok a jó pásztor, ...”. Jézus nem a hősiességet, az áldozatkészséget tartotta fontosabbnak, hanem a hűséget Isteni kilétünk iránt. Mert hősiesség, az áldozatkészség gyakran csak az ego dicsvágyát elégíti ki.

A harmadik válaszoló (# 3/4 Időpont tegnap 22:33) nagyon helyesen látja, hogy az ego bennünk, a személyiségünk nagyon elhatalmasodott, nem riad vissza isteni kilétünk helyét bitorolni.