A kereszténység szerint tilos az Isten nevét a szánkra venni?

Ezt én az egyetemen tanultam,(OR-ZSE), próbáltam keresni a neten ezzel kapcsolatban, nem túl sok van, de sikerült. :)

[link]

De ha arra kérdeztél rá esetleg amit a Jehova névre írtam, kerestem arra is. Abban a részben, ami a Rabbiképző rektorának Schőner Alfrédnek a beszédéről szól.

[link]

Miért van az, hogy vagy nem, vagy csak néhány helyen használják Isten nevét sok bibliafordításban?

A Katolikus fordítás 1992-es kiadása a „Megjegyzések a könyv használatához” részben (a 8. oldalon) ezt írja: „ A Jahve nevet . . . a hagyománynak megfelelően »Úr« szóval fordítottuk. De kivételesen meghagytuk a héber alakot ott, ahol külön hangsúly van rajta.” A Magyarázatos Károli Biblia az 5Mózes 28:58-hoz fűzött magyarázatában ezt írja: „ A történelem és a kinyilatkoztatás egyik különössége, hogy homály fedi Isten ósz-i [ószövetségi] legközvetlenebb és legszemélyesebb neve . . . , a héber JHVH szó helyes kiejtését. A »Jehova« változat a név mássalhangzóinak és az »Úr« jelentésű egyik szó (Adonáj) magánhangzóinak összevetéséből ered. Feltehetőleg a »Jahve« az eredeti kiejtés. A nevet tulajdonképpen nem is ejtették ki, mivel a később élt zsidók túlságosan szentnek tartották ahhoz, hogy kimondják és féltek, hogy megsértik a 2Móz 20:7 és 3Móz 24:16 tilalmát. Ebben a változatban fordítása »ÚR«.” (Tehát amikor a Szentírásból eltávolítják a Szerzőjének, azaz Istennek a nevét, arra hagyatkoznak, ami saját nézőpontjuk szerint helyes, noha a Szerző neve az eredeti héber szövegben többször fordul elő, mint bármely más név vagy cím. Ily módon elismerik, hogy a judaizmus híveinek példáját követik, akikről Jézus azt mondta: „érvénytelenné tettétek az Isten szavát a hagyományotok miatt” [Máté 15:6].)

Azok a fordítók, akik kötelességüknek érezték Isten nevét legalább egy vagy talán néhány helyen a Biblia szövegében kiírni — jóllehet ezt nem tették meg minden olyan helyen, ahol az a héber szövegben előfordul —, nyilvánvalóan William Tyndale példáját követték, aki szakított az Isten nevének teljes elhagyásával, és azt a Mózes öt könyvének az 1530-as kiadásában feltüntette.

Az isteni név melyik formája helyes: a Jehova vagy a Jahve?

Ma már egyetlen ember sem lehet biztos abban, hogy a héber nyelvben hogyan ejtették ki eredetileg ezt a nevet. Miért nem? A bibliai héber nyelv írott formában kezdetben csak mássalhangzókat tartalmazott, magánhangzók nélkül. Amikor a nyelvet még nap mint nap beszélték, az olvasók könnyen kiegészítették a szöveget a helyes magánhangzókkal. Idővel azonban a zsidóknál az a babonás elképzelés alakult ki, hogy helytelen kimondani Isten nevét, ezért helyettesítő kifejezéseket használtak. Évszázadokkal később a zsidó tudósok pontrendszert alakítottak ki annak jelölésére, hogy milyen magánhangzókat kell az ókori héber szöveg olvasásakor kiejteni, csakhogy az isteni név négy mássalhangzója köré a helyettesítő kifejezések magánhangzóit tették be. Így az isteni név eredeti kiejtése feledésbe merült.

Sok tudós a „Jahve” kiejtést részesíti előnyben, de nem biztosak helyességében, és nincs is egység közöttük. Másrészt a Jehova a név legismertebb alakja, és tartalmazza a héber tetragram mássalhangzóit. A magyar nyelvhasználatban az elmúlt évszázadok során a „Jehova” alak terjedt el.

J. B. Rotherham a „Yahweh” formát használta a Héber Iratok fordítása során a The Emphasised Bible lapjain. Később azonban, a Studies in the Psalms című munkájában a „Jehovah” alakkal találkozunk. Így magyarázza: „JEHOVAH — Az emlékeztető név ezen angol formájának alkalmazása . . . a Zsoltárok könyvének jelen változatában nem holmi bizalmatlanságból fakad, mintha ez pontosabb kiejtés lenne, mint a Yahwéh, hanem kizárólag gyakorlati szempontok vezettek ebben a döntésben, mivel kívánatos, hogy eljussunk a nagyközönség füléhez és szeméhez e dologban, amelyben az alapvető tényező az isteni név könnyű felismerésének szándéka volt” ([London, 1911] 29. o.).

Gustav Friedrich Oehler német professzor a név különböző kiejtési változataival foglalkozott, majd erre a következtetésre jutott: „Ettől kezdve a Jehova formát fogom használni, mert e név polgárjogot nyert a szókincsünkben, és nem lehet onnan kiszorítani” (Theologie des Alten Testaments. Második kiadás [Stuttgart, 1882] 143. o.).

Paul Joüon jezsuita tudós kijelentette: „Fordításainkban a (feltételezett) Yahweh forma helyett a Jéhovah alakot használtuk . . . , amely a hagyományos és szokásos francia irodalmi forma” (Grammaire de l’hébreu biblique. [Róma, 1923] 49. o., lábj.).

A legtöbb név bizonyos mértékű változáson megy át, ha lefordítják egy másik nyelvre. Jézus zsidónak született, és nevét héberül talán Jé·sú′a‛-nak ejtették ki, a Keresztény Görög Iratok ihletett írói azonban nem haboztak e név görög I·é·szusz′ formáját használni. A kiejtés a legtöbb nyelvben egy kicsit eltér ettől, mégis bátran használjuk a saját nyelvünkben megszokott formát. Ez más bibliai nevekkel is így van. Hogyan tudnánk akkor megfelelő tisztelettel adózni a legfontosabb név viselőjének? Talán úgy, hogy ha sohasem mondanánk ki vagy írnánk le a nevét, mivel nem ismerjük pontosan annak eredeti kiejtését? Vagy inkább oly módon, hogy használjuk azt, éspedig a nyelvünk szokásos kiejtés- és írásmódján, miközben illendőképpen beszélünk a név tulajdonosáról, és mint az ő imádói, helyes viselkedésünkkel tiszteletet szerzünk neki?

Tetragrammaton, Isten, Jézus

1. A Tetragrammaton a Szentháromság minden személyére, tehát Jézusra, a Fiúra és a Szentlélekre is vonatkozik. Ez következik a Név jelentéséből. A Szentírás szerint Isten egyszer nevezte meg magát, és önmaga lényegének kifejezését a létezésben látja: „Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). Azután folytatta: „Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki van, az küldött engem hozzátok” (Kiv, 3,14). Ez azt jelenti, hogy Isten minden léttartalom birtokosa, másképpen szólva: Isten szükségképpen létezik, Ő a legvalóságosabb lét, a tiszta lét, maga a Lét, magától való létező (ens a se). Ha pedig Jézus Isten, akkor ezek rá is vonatkoznak. Sőt Jézus azt is mondja: „Mindent átadott nekem Atyám”. Tehát a nevét is. Ez egyébként következik az istenfiúságból is. „Ő a láthatatlan Isten [tehát az Atyaisten] képmása” (Kol 1:15) A zsidók éppen ezért akarták megkövezni: „mivé teszed magad?” Ha ui. Jézus fia a mindenható Istennek, akkor örökli Isten hatalmát, jogait és Nevét. Éppen ezért írják bele a keleti ikonfestők Krisztus gloriolájába a Ho ón (aki van) betűket.

2. A Tetragrammaton a keresztények számára is szent név, éppen ezért használjuk templomainkban is, azonban az Egyházi hagyomány szerint csak ritkán, és a legnagyobb tisztelettel ejtjük ki. Ezért szerintünk helyes volt a régi gyakorlat, mely szerint a bibliafordításban a Jahve név helyett Urat fordítottak, ahogyan a zsidók is Jahve helyett Urat (Adonáj) olvastak. Egyébként ennek a gyakorlatnak lett a következménye a Jehova szó. JHVH mássalhangzók az Adonáj magánhangzóival. A katolikus igazság tehát középen van: Sem azt nem mondjuk, hogy nem ejthető ki a Név, sem azt, hogy minden megkülönböztetés nélkül, úton-útfélen lehet használni, mint pl. manapság a modern teológiai fakultásokon.

3. A Törvény valóban nem várta el, hogy a zsidók Adonájt olvassanak JHVH helyett, azonban ez egy kegyes hagyomány volt, mely aprópénzre váltotta, hogy „ne vedd hiába az Úr nevét!” Az, hogy mit jelent hiába venni az Úr nevét az más kérdés.

4. A theosz - hó theosz megkülönböztetést már Arius is használta állításának alátámasztására. Csak arra nem tudott felelni a níceai atyáknak, hogy a Szentírás hogyan süllyedhetett bálványimádásba, amikor egy embert következetesen kis istennek állít be.

Pl. a Jn 1,18 ("Istent senki nem látta") a theosz-t (ill. hát itt "theon"-t) névelő nélkül használja, mégis világosan Istenről van szó. Még Jehova Tanúi saját fordítása is "Istent" hoz. Ezzel eleve megdől ez a logika. De ez csak egy példa a sok közül.

A Szent Teragrammaton megtestesülése Jézus neve. Egyébként az 1992/1997-es KEK is azt mondja, hogy a Szent Teragrammaton Isten lényegét fejezi ki, így mint Név az EGÉSZ Szent Háromsgára vonatkozik, mind három isteni Létalany (hypostasis) sajátosan bírja, és a Krisztusban kimondhatóvá lett, aki a láthatatlan Isten képmása.

Másrészt a Szent Tetragrammaton emberi vagy angyali nyelven is azért „kimondhatatlan” mert misztérium, nem pedig azért mert tabu. Isten lényegvalósága meghaladja a világot. Hozzá képest mi nem is létezünk. Másrészt ír helyesen ezzel kapcsolatban Huber arról, hogy a Szent Teragrammaton tisztán nyelvi változatát más semita népek is használták, sőt a zsidók is Mózes előtt. Azonban ebbe a tisztán emberi szóba való beletestesülés Jézusba való beletestesülés előképe volt, ahogy az élő csipkebokor is előképe volt a Tábor hegyi színeváltozásnak. Ha tagadjuk Krisztus megtestesülését, az ilyenformán a Szent Tetragrammaton tagadásához is vezet. Ők csak kiejtenek egy általánosan használt semita istenség-megjelölést, ráadásul a latin Szent Hagyomány latinos olvasatában (Jehova à latinul kiolvasva a Szent Tetragrammaton), azaz csak azt csinálják, mintha valaki Jézus emberi természetét méricskélné, amit lehet, hisz valóságosan ember volt. Ám így ők nem jutnak el a Szent Tetragrammaton lényegéig, csak a „ruhájáig”, és sohasem, ejtik ki, mint eretnekek, hisz nem „birtokolhatják” a Név tudását, csak gyalázhatják, ahogy Krisztust is keresztre feszítették, mivel tagadták isteni természetét, amely a „szégyentáblájának” arameus föliratában megjelent (Szent Tetragrammaton). Ezzel is igazolt az, hogy a valóságban nem ismerik a Sém-ha Meforást, hisz tagadják a megtestesülést.

Erről is, a Név zsidó hagyománybeli, sőt kabbalisztikus értelmezéséről is ír részletesen Huber Lipót, amelyben Isten benső, lényegbeni emacáióit értelmezik. Egyébként a Szent Háromság előképekhez is ez vezetett már az Ószövetségben is, így helyesen állapította meg a Katekizmusában, hogy igenis van ószövetségi szentháromságtan.

„Pilátus feliratot is készíttetett, és a keresztfára erősítette. Ez volt a felirat: „A názáreti Jézus, a zsidók királya!” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol fölfeszítették Jézust, közel volt a városhoz, héberül, latinul és görögül volt írva.” (Jn 19:19-20)

Latinul: IESVS·NAZARENVS·REX·IVDÆORVM (à INRI)

Görögül: Ἰησοῦς ὁ Ναζωραῖος ὁ Bασιλεὺς τῶν Ἰουδαίων

Héberül pedig a szöveg a következőképpen szól:

ישוע הנצרי ומלך היהודים

Ennek fonetikai átírása:

J eshua’

H a’ Natz(e)rí

V’ Melech

H a’ Jehudím

Nazareus (Názáreti) Jézus a Zsidók Királya.

Egészen pontosan ez az alak ezt jelenti: Jézus a Náráreti és Zsidók Királya.

Fordításokban szerepel a ha'mélekh kifejezés is.

A "nocri" ill. többesszámban "nocrim" kifejezést használják azóta is a keresztények megnevezésére héberül.

Valószínűsíthető, hogy nem óhéber alakban volt fölróva ez a szégyentáblára, hanem a korabeli arameus dialektusban. A címtáblára írták az elítélt nevét és bűnét. Ezt viselte a keresztúton s ezt függesztették föl keresztjére.

Mindenesetre nem véletlen, hogy tiltakoztak a zsidók Pilátusnál, hogy cserélje ki a tábla feliratát:

„A zsidó főpapok azért kérték Pilátust: "Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy azt mondta magáról: a zsidók királya vagyok." De Pilátus azt felelte: "Amit írtam, azt megírtam!"” (Jn 19:21-22)

Maga a Ha Natzerí kifejezés is érdekes, mert a nazirátussal is kapcsolatba hozható, így Istenért mindenről lemondó Ébed Jahvé (Jahvé szolgája) küldetését is kifejezte.

Istenért időleges fogadalmat tevő nazireátusi intézmény megtalálható a Tórában. Nem nyírták testszőrzetüket ezek a férfiak, a fejüket sem, nem éltek tudatmódosító szerrel (alkohollal), és nem érintkeztek nőkkel. Érdekes, amit Jézus mond az Utolsó Pászkán ami egyben az Első Szentmise: „Nem iszom többé a szőlő levéből, amíg be nem megyek Atyám Királyságába.” Szimbolikus volt ez a Mel Gibson-féle „The Passion of the Christ” c. filmben, mikor borral kínálja Pilátus és elutasítja. Ám biblikus alapjai is megvannak, mikor epével és ecettel kínálják, hogy öntudatlanságba esve ne szenvedjen.

A Niceai és a többi zsinat egyértelműen, de az ezt megelőző keresztény írók is egyöntetűen tanúságot tesznek Jézus istenségéről, és az ariánus eretnekséget kezdettől elvetették.

Nem szabad, hogy kétségeink támadjanak szócsavarások (2Pét 3,15-16) és „oktalan szőrszálhasogatások” (Tit 3,9) miatt.

A tetragrammatont illetően figyelembe kell venni, hogy Istennek nem egy héber neve van, hiszen Ő felette áll minden nyelvnek, sőt nincs is szüksége névre, pontosabban nem is lehet egy neve, mert Ő a Minden, az Alfa és az Omega. Akkor miről van itt szó? A héber neveket elsődlegesen nem egy nominális emblémaként használták, hogy valakit megkülönböztessenek mástól, vagy hogy valakit meghatározzanak, identifikáljanak (mint a mai korban, pl. a magyar nyelvben), hanem minden esetben egy bizonyos személyleírást, körülírást fejeztek ki vele az illető lényegéről, tulajdonságáról, stb. (mint pl. az indián nevek esetében: „Sebes Nyíl”, „Felkelő Nap”, „Nagy Medve”). Isten a nevét ilyen értelemben nyilvánította ki, ami minden nyelvben egyformán áll: Az Ő neve JHWH, azaz „Aki van”, „Aki létezik”, „Aki a létezés”. Ő zsidóknak nyilatkoztatta ki magát, így lett JHWH, azonban, ha a görögöknek tette volna ugyanezt, akkor a neve „Ho Esztin” lenne (ha a magyaroknak, akkor meg „Aki Van”). Ennek a párhuzama megtalálható az Újszövetségben az egó eimi (azaz „Én Vagyok”) jézusi kijelentésekben. Ez leginkább a Jn 18,5-6-ban látható, ahol amikor Jézus kimondja, hogy „Én vagyok”, akkor meghátrálnak és a földre esnek. De ugyanígy lásd a Jn 8,24-28-at is (vö. még Mt 14,27; Mk 6,50; 13,6; 14,62; Lk 22,70; Jn 4,26; 6,20; 13,19).

A görög nyelvű Újszövetség a héber JHWH (vagy mondhatnánk a Kr.u. 9-10. században a maszoréták által megalkotott JeHoVaH) helyett – a Kr.e. 300-ban zsidók számára készült Septuaginta gyakorlatát követve – a Küriosz szót használja (vö. pl. MTörv 6,5 – Mt 22,37) (ebből is látszik, hogy nem KELL héberül utalni Istenre). És ezt a Küriosz szót is használják Jézusra (rengetegszer, pl. Mk 16,19-20; ApCsel 5,14; 9,10-17; Róm 14,8; 1Kor 6,13-14; Kol 3,23-24; Ef 6,6-11; hitvallási formulaként: Róm 10,9; 1Kor 12,3; vö. 8,6; Fil 2,11, különösen: Jn 20,28).

Jézus nem vetette el a zsidó hagyományt egészében. Ő konkrétan megmondta, hogy miket kifogásol, és miben kell az Ő szavát követnünk. A Szent Névvel kapcsolatban semmit sem mondott.

Teljesen mindegy, hogy tévedés folytán vélték úgy a zsidók, hogy ki lehet-e, vagy nem lehet kiejteni a Szent Nevet. (Ez nem botrányos tévedésként kell beállítani, hanem kegyes tévedésként). A fentiekből látható, hogy ki lehet ejteni, de nem szükséges (csak) így nevezni Istent. Az Egyház saját hagyománytiszteletéből nem használja a Nevet. Ezt 2001-ben és 2008-ban az Istentiszteleti Kongregáció ismét megerősítette: nem szabad használni liturgikus alkalmakon, szentírásfordításban, és ezeken kívül is csak tisztelettel.

Jézusra ezenkívül használják a „ho theosz” kifejezést is: Pl. Jn 20,28; Róm 9,5; Zsid 1,8; vö. még Tit 2,13; 1Jn 5,20; 2Pét 1,1.

A keleti Krisztus-ikonok egy részében is a "Ho Theosz" fölírás megtalálható Krisztus kereszttel osztott glóriájában.

A Szent Tetragrammaton egyrészt kinyilatkoztatás, másrészt elutasítása a Névnek. Isten lényege, léte lényegileg különböző e világtól, így Istent nem tudjuk "lényegileg" megismerni - azt tudjuk csak mondani, "mi nem Ő". megnevezhetetlen. Ez a lelki kiüresedés (kenósis), az aszkétika theológiája - az apophatikus (tagadólagos) theológia. A "rejtőzködő istenség", akit keresett a próféta is mindenben, és végül a lágy szellőben találta meg.

Ez a kiüresedés (kenósis), "elsötétülés", a "lélek sötét éjszakája" a Fénytől való elvakítottságban áll (három apostol a Tábor hegyén), „gnophos” és nem „skótos”. Ez vezet el a misztika theológiájához, a kataphatikus theológiához, ami Istennel való betöltekezés - theósis -, megvilágosodás (phótismos).

Ekkor Istent mint három Létalanyban, Szeretet-áramlásban létező Valóságot tapasztaljuk meg, a világot átható „tevékenységében” (énergeia).

Az pedig, hogy a zsidók nem ejtették ki az Isten nevét, nem babona, és én nem tudok róla, hogy Jézus ez ellen szólt volna.

Azt viszont tudom, hogy Szt. Máté apostol - nyilván a sugalmazás hatása alatt - megőrizte ezt a zsidó szokást. Sehol sem ejti ki Isten nevét, sőt ő még az Isten szót sem (vö. ami Lukácsnál Isten országa, az Máténál a mennyek országa).

1) A JHVH kiejtését nem ismerjük. Egy biztos: Jehova nem volt soha. A zsidók - a második parancsolat okán, „Isten nevét hiába ne vedd” – végül úgy döntöttek, hogy mivel olykor nehéz eldönteni, mi számít hiába vételnek, inkább soha nem mondják azt ki. Évente egyszer mondta ki a főpap a Nevet a Szentélyben, ezért a közember már Jézus korában sem tudhatta pontosan, hogy ejtendő, mivel a héber írás csak mássalhangzókat ír, magánhangzókat nem. A Kr.u. IX-X. században (sok esetben Európában) kezdték el a szent szövegekben (a betük alá, mellé és fölé tett pontokkal) rögzíteni a magánhangzókat, hogy elkerüljük a további szövegromlást. A szent négy betű alá az Adonáj (= Úr) szó magánhangzóit pöttyögették, hogy a felolvasónak rögtön eszébe jusson, hogy nem mondhatja ki a szót, hanem helyette Adonájt kell olvasni. A kevéssé művelt, héber ábécét megtanuló keresztények pedig összeolvasták a JHVH magánhangzókat és az aoá (Adonáj) magánhangzókat, s a törvényszerű hangzómodosulás révén így jött ki a Jehova. Ez egyszerű félreértés, amely szentírási és héber nyelvi járatlanságból fakad. Istent több néven szólítja az Ószövetség: JHVH, Él, Elohím, Adonáj – és akkor még nem beszéltünk a többi nevéről (a Seregek Ura, a Magasságbeli, a Fenséges stb.). Ezek közül egyedül az első nem volt kimondható, mert ez az a név, amelyet Mózes az égő csipkebokorról szóló részben firtat, és Isten maga tagadja meg a kimondását - ekkor hangzik el: "Vagyok, aki van", más fordításban: "Vagyok, aki vagyok". Egyszóval a kiejtési tilalom mögött a legmélyebb tisztelet áll, amelynek alapja Isten döntése - ezt az egy nevét nem nyilatkoztatta ki nyilvánosan, az csakis a Szentély belsejében, évente egyszer, csakis a főpap szájából, fültanúk nélkül hangozhatott fel. A legmélyebb tisztelet jele ez a végtelenül Fölséges Istennel szemközt, akit semmilyen emberi szó le nem írhat, be nem fogadhat. Ő a kimondhatatlan (Deus ineffabilis, ahogy a latin egyház fogalmaz). Amikor mi azt mondjuk, Isten, ez nem a neve, hanem a természete (mint nálunk: van egy nevem, mondjuk Miklós, és van egy természetem: ember vagyok). Egyszóval mi keresztények sem mondjuk ki Isten nevét. XVI. Benedek újabban többször intett, hogy a keresztények ne feledjék, őnekik is tisztelettel kell viszonyulniuk az istennévhez, és ezért figyelmeztetett, hogy a JHVH forma felelőtlen alkalmazásától, méginkább pedig felelőtlen kiejtésétől tartózkodjunk. A templomokban sokszor feltűnik a négy betű, mert ez Isten neve, a megragadhatatlan Titok, a végső Misztérium, amely előtt mi is imádással borulunk le. Csak a mássalhangzókat írjuk le, ezért a pontos kiejtés is rejtve van, és nem mondjuk ki. Ugyanígy áll leírva a Szentírás lapjain. A magyar fordítás - követve az évezredes hagyományt - ott, ahol a szent négy betűvel találkozik, Úrként (Adonáj) fordítja azt.

2) Való igaz, amikor az Újszövetség a ho theosz kifejezést alkalmazza (az Isten), az szinte mindig (a fentebb említett kivételektől eltekintve) az Atyaistenre vonatkozik. A névelő nélküli forma Krisztusra vonatkoztatva többször is előfordul (Jn 1,1b. Jn 20,28; Tit 2,13; Zsid 1,8-9). Ez azonban nem érinti az istenség kérdését, ez szóhasználat kérdése. A Megváltó neve ugyanis Jézus volt, a Krisztus nem név, hanem felségcím, titulus és teológiai szempontból funkció. Egy szóval: a Krisztus szó az újszövetségi teológiában egyértelműen az Istentől küldött, Istennel egyenlő, egylényegű Felkentet (Messiást, ennek görög fordítása a Krisztus) jelöli. Ezért a Krisztus szó - akárcsak a theosz szó - határozott névelővel áll (Iészousz ho Khrisztosz, szó szerint: Jézus a Krisztus).

Isten neve nem olyan értelemben vett név, mint az ókori isteneké, akiket a nevüknél fogva bármikor meg lehetett idézni. Isten úgy mutatkozott be Mózesnek, hogy "Vagyok, aki vagyok (ehjeh, aser ehjeh) … a Vagyok (ehjeh) küldött … az ÚR [JHVH] küldött" (2Móz 3:14-15). A héber írás csak mássalhangzókat rögzített, és amikor a zsidók az Írást felolvasva a négy betűhöz (JHVH) értek, tiszteletből Adonáj-t (az Úr, Uram) mondtak, így a szó pontos kiejtése feledésbe merült. A szó a kutatók szerint a létigéből ered, ezért a ma leginkább valószínűsített JaHVeH változat tkp. a létige jövő idejű, műveltető alakja: "aki léteztetni fog" = aki majd éltet? (Ez azonban bár nyelvtanilag elfogadható, de nem használt alak.) A modern Ószövetség-fordítások többsége a Jahveh szót is az "Úr" szóval, de kis kapitális betűformával jelzi: "Úr". A Károli fordításból, a magyar irodalomból és Jehova Tanúi révén közismert "Jehova" változat középkori eredetű teológiai műszó. A JHVH mássalhangzói alá odaírták az Adonáj magánhangzóit, hogy a JHVH-t olvasó Adonájt mondjon, de egyes középkori teológusok a JHVH mássalhangzókat ezekkel a magánhangzókkal egybeolvasták. Így keletkeztek a Jahovah vagy Jehovah stb. változatok. (A "Jehova" változat héber fülnek éppen olyan lehetetlenül hangzik, mint magyarul az „Isten” mássalhangzóiból és az "Uram" magánhangzóiból összerakott „Ustan”).

A zsidók Istent a mai napig úgy is hívják: "a Név" (ha Sém). A bibliai héberben ugyanis nincs szó a „személy”-re, ezért használja a „név” szót: pl. „Isten nevét segítségül hívni” = magát Istent segítségül hívni; „Isten nevét magasztalni” = magát Istent magasztalni azért, aki Ő. Ez a számunkra furcsa szóhasználat átment az Újszövetségbe is, pl. Csel 1:15 „százhúsz név sokasága” = százhúsz főnyi sokaság, vagy Csel 4:12 „nem is adatott az embereknek az ég alatt más név” = nem adatott senki más.

A név a héber gondolkodásmódban nem csupán a megkülönböztetést (megszólítási módját), hanem az illető tulajdonságait, jellemét is kifejezi. Istennek is sok neve van a tulajdonságai és tettei, illetve a hívők tapasztalatai alapján, pl. az Úr, a Mindenható, a Legfelsőbb (Magasságos), Király, Vigasztalás Istene, Féltőn Szerető Isten, Kőszikla, Atya stb.

A szent Tetragrammot nem szabad kiejteni!!!

Csupán egy emlékeztető arra, hogy a Katolikus Egyház folytonos, egyértelmű és hivatalos tanítása szerint Isten Mózesnek kinyilatkoztatott legszentebb nevét, vagyis az ún. szent Tetragrammot (YHWH) nem szabad az emberi ajkaknak kiejteni. Éppen ideje, hogy ezt mind a teológiai fakultásokon (különösen a szentírástudományi tanszékeken), mind a szentimentális és vajmi kevés vallási vagy zenei értéket képviselő vallási popzenében tudomásul vegyék. Kiváló alternatívákat lehet találni; ilyen pl. a judaisztika szakos barátom által ajánlott "ha Shem", azaz, "a Név". Ősi zsidó hagyomány...

"A név, amely mindent magába foglal, Isten Fiának az a neve, amelyet megtestesülésében kapott: a JÉZUS név. Az isteni név emberi ajkak által kimondhatatlan, de amikor Isten Igéje felveszi emberségünket, nekünk megadja nevét és segítségül hívhatjuk: 'Jézus', 'YHWH megszabadít'." (A Katolikus Egyház Katekizmusa, # 2666)

"Az emberemlékezetet meghaladó hagyomány értelmében, amely már a fent említett Septuaginta fordításban is jelentkezik, a mindenható Isten nevét, amelyet héberül a szent tetragram, latinul pedig a Dominus 'Úr' szó fejez ki, minden népnyelvben egy ezzel egyező jelentésű szóval kell visszaadni." (Liturgiam Authenticam, # 41, c. -- Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció: Instrukció a népnyelvek használatáról a Római Liturgia könyveinek kiadásaiban; 2001. március 28.)

"A pusztán filológiai megfontolásokon túl, ott van még az Egyház hagyományához való hűség: a kezdetektől fogva a szent Tetragrammot keresztény környezetben nem ejtették ki, de nem is fordították le egyetlen nyelvre sem, amelyekre a Szentírás le lett fordítva." (Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció instrukciója az Amerikai Püspökök Konferenciájához, 2008. június 29.)

P.S.: A legutóbbi és legfrissebb tanítóhivatali állásfoglalást (ami történetesen elsősorban a Szentírás liturgikus használatára vonatkozik) ajánlom figyelmébe pl. a Szent István Társulat-féle Biblia fordítóinak és kiadóinak (lásd, Kiv 3, 15-16).

A hagyományos zsidó betűsor mássalhangzóit meg lehet feleltetni magánhangzóknak.

Így:

Y = I

H = A/E

V = U/O

H = A/E

Ez pedig Jézus nevének héber/arameus magánhangzóit adja ki. A "láthatatlan Isten" így vált láthatóvá Jézusban. Az isteni Logos megtestesült.

A "kimondásról". Az arameus fordítású Ószövetség (Targúm) szövegromlása okozta állítólag ezt a kegyes hagyományt, ui. a szamaritánusok máig kiejtik a nevét (persze nem agyra főre, de gyakrabban mint a klasszikus - későtemplomi - zsidóságban), innét is rekonstruálták az eredeti ejtésmódot ("Jahveh").

Az eredeti héberben ui. ez áll, hogy "aki káromolja az Isten nevét, az írtassék ki a nép közül". Az arameus Targúm meg ezt hozza: "Aki kiejti az Isten nevét, az írtassék ki a nép közül."

Ez persze nem jelenti azt, hogy agyra-főre ki kéne ejteni, mert a Név valóban valami misztikus dolog, ami túlmutat a pusztán filológiailag szétboncolható valóságon, létbe hozza a megnevezettett a Név kimondása.

Ezért használtos valóban az ÚR (ADON) szó Istenre, ha nevén szólítjuk Őt. Jézus is ezért ÚR, mikor ezt mondják róla, elismerik valóságos és teljes istenségét.

Jézus neve azonban kimondható lett, amire meghajlik minden térd a mennyben, a földön s az alvilágban.

"Áldott legyen Jézus szentséges neve! Ámen!"

Jehova: Jahve nevének helytelen kiejtésen alapuló változata. - 1100 k. keletkezett ill. terjedt el a Biblia maszoréta szövege alapján. A maszoréták ui. a JHVH mássalhangzóihoz az Adonáj ('az Úr') magánhangzóit illesztették, mégpedig a maszoréta vokalizálás szabályainak megfelelően a helyett e-t. A Jehova szónak etimológiailag értelme nincs. Csak a nem zsidók körében vált használatossá, a zsidók sohasem használták.

Jahve (héb. Jhvh): a Kiv 3,13: Isten kinyilatkoztatott tulajdonneve héber nyelven, a JHVH (tetragram) kiejtett formája. - Az ÓSz-ben a legszentebb név, több mint hatezerszer fordul elő, névösszetételekben jahu (pl. Jesajahu), jo (Jojakin), jah (Abija) elemként jelenik meg. A fogság utáni időtől kezdve a zsidók tiszteletből és félelemből nem ejtették ki, hanem mindenütt Adonájt olvastak, s a gör. szövegben is ezt írták át. A Jahve kiejtés Theodorétosz és Alexandriai Kelemen átírására vezethető vissza. Az ÓSz héber szövegének tanulmányozásával került előtérbe. - A Jahve szó gyöke a kánaáni jah, 'lenni' ige, s azt jelenti: 'aki itt van', 'aki mindig itt lesz'. A Kiv 3,13: olvasható bemutatkozást a kat. hagyomány „én vagyok, aki vagyok” formában ismeri, ami Isten valóságát hangsúlyozza, ti. hogy Isten itt van és tevékenykedik, vele szemben a bálványok semmik, uakkor alkalmas az abszolút lét kifejezésére is. A modern (főleg protestáns) egzegéták Isten rejtőzködését és gondviselő jelenlétét hallják ki belőle. Kétségtelen, hogy titokzatos megnevezés, mégis igazi kinyilatkoztatás, mely egyszerre mutat rá Isten titkára és valóságára. - A Jahve név ismeretének kezdetét nem lehet pontosan meghatározni. A Ter 4,26 az ősidőkben, a Ter 12,8 a pátr-k korában említi Jahve tiszt-ét. Lehet, hogy Lévi törzsében már megvolt, erre mutat Mózes anyjának neve: Jochebed (Szám 26,59). Mózestől kezdve Jahve Izr. Istenének a neve. - A kiejtés. A ránk maradt héb. szövegekből nem lehet megállapítani, hogy Izr. fiai miként ejtették ki a JHVH nevet, mert a magánhangzókat nem jelölték (héber nyelv), amikor pedig a maszoréták bevezették a magánhangzók jelölését, Izr. fiai már rég nem vették ajkukra az Isten nevét. Megtalálható a Szentíráson kívüli szövegekben is, így Theodorétosz megjegyzi (Qaestiones 15 in Exod., 7; 5. sz.), hogy a zsidók nem mondják ki a tetragramot, a szamaritánusok viszont Jabenak ejtik. Minthogy a szamaritánusok elszakadásuk következtében a vallási fejlődésben bizonyos mértékig elmaradtak a zsidók mögött, bizonyítékul szolgálnak a tetragram maszoréták előtti kiejtése mellett (a héber v-t b-nek is át lehetett írni a gör-ben). A szamaritánusok kiejtését más helyen Jabaiként adja vissza Theodorétosz. Epiphaniosznál (4. sz.) szintén előforul a Jabe olvasat. Alexandriai Kelemen (Sztrómata V, 6; 34; Kr. u. 200 k.) Jaouet és Jaouait ír; ezek nyilvánvalóan a Jabenak és a Jabainak felelnek meg. Órigenész (Comm. in Psalm.) a Jaé formával él, mely minden további nélkül érthető, hiszen a gör-ben sem a héb. h-t, sem a héb. v-t nem lehetett jól visszaadni. - A zsidók Jahve nevét tiszteletből még közvetlenül a Krisztus előtti időben sem ejtették ki. Ugyanígy tiszteletből eredt az a korai zsidó szokás, hogy a héb. kvadrátírásban a tetragramot óföníciai írással írják, amint azt a kumráni leletek tanúsítják. Hogy a tetragramot mióta tekintették olyannak, melyet nem szabad kiejteni, nem tudjuk biztosan megállapítani. A lachisi levelek tanúsítják, hogy a száműzetés előtt a profán szövegekben és a mindennapi életben a Jahve nevet minden további nélkül leírták, sőt ki is ejtették. Hogy a fogság utáni időben Krisztusig mi volt a helyzet, nem tudjuk pontosan. Biztos, hogy Jeruzsálem pusztulása (Kr. u. 70) után megszűnt a Jahve olvasat, ahogy azt az atyák tanúsítják. Órigenész (a Zsolt 2,2-höz) megjegyzi, hogy a héb-ek a tetragrammát Adonájnak ejtik, a hellének pedig Küriosznak. Minthogy a tetragrammának már a LXX-ban is Küriosz felel meg, nem lehet minden további nélkül arra következtetni, hogy az Adonáj kiejtés már a Kr. e. 3-2. sz: ált. volt.

Ajánlott mű:

Huber Lipót: Jahvé-Adonáj-Jézus

[link]

[link]

[link]