Miért a zsidók Isten választott népe?

Istennek nincs kiválasztott népe hisz ergo egy emberrel sem kivételez és nem biztosít nekik előjogokat.

Az, hogy néhány kaftános tetűhintás ezt állítja nem jelent semmit. A "kiválasztottaknak" különben sem illik palesztinokat gyilkolni illetve sajnáltatni magukat mint az ovisok. Nekünk magyaroknak milliószor több hősi halottunk van még sem sír a szánk egyfolytában, pedig a zsidók tőlünk csak tanulhatnak.

Illetve egy igen fontos kérdés:

Ha mégis a zsidók a kiválasztott nép-ami nem igaz-, akkor a világon miért rühellik őket olyan sokan? Nem szeretni kellene őket?

rohadjatok meg szarmagyarok*

(szarmagyar= magyarul ugató gyűlölködő állatfaj)

Mi lehet az oka annak, hogy Isten az Ószövetségben csak a zsidó néppel kötött szövetséget? Miért nem nyilatkoztatta ki magát minden népnek?

1. Isten kezdetben kinyilatkoztatta magát minden népnek. Ez az őskinyilatkoztatás (revelatio archaica). Ez aztán a bűn következtében elhomályosult az emberekben, és százfelé deformálódott, és deformálódik. Ennek az őskinyilatkoztatásnak a nyomai, hogy majd minden vallásban feltűnik a háromságos mozzanat, a megtestesülés, és az, hogy egy Szűz I(i)stent szül. Az etikai-morális kérdésekben is sok az átfedés. Épp ezt értik félre a jehovisták is. Nem a katolicizmus vesz át elemeket más vallásokból, hanem a katolikus hit éppen az, amire más vallások még emlékeznek a számtalan babonás és démonikus réteg alatt.

2. A bűn által megromlott emberiség már nem képes Istent közvetlenül "látni". "Nem láthat ember engem úgy, hogy életben maradjon." Ezért mindig bizonyos közvetítésre, előkészítésre van szükség. Erről Isten gondoskodik. Izrael népét Mózesben szólította meg, a föld népeinek választottait Izraelben. Minket "az új Izraelt" sem szólít meg közvetlenül az Isten, hanem a klérus által vezet, A világot sem szólítja meg közvetlenül, hanem a "választottakon" az Egyházon keresztül tanítja. Az más kérdés, hogy a világ nem akar tanulni.

3. Az Úr azt mondta Ábrahámnak: „a te ivadékodban - vagyis a te utódodban (egyben: Krisztusban!) - nyer áldást a föld minden népe”. Tehát a zsidókat nem önmagukért választotta ki az Isten(ez súlyos személyválogatás, sőt rasszizmus lenne), hanem azért, hogy a föld minden népe számára eljövendő Üdvözítőt befogadni kész vallási és társadalmi közeget alakítsanak ki. A zsidó nép kiválasztása nem öncélú, hanem szolgálat: a föld összes nemzetének szolgálata. Ebben áll a méltóságuk és nem a Talmud nemzeti és faji gőgjében. Ehhez még számos igehely tartozik (a teljesség igénye nélkül):

„Ivadékodban nyer áldást a föld minden népe” (Ter 26,4).

„Még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad. Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez” (Iz 60,1).

„El nem vétetik a fejedelmi pálca Júdától, és a vezér az ő ágyékából, mígnem eljő az Eljövendő. Őrá várakoznak a nemzetek” (Ter 49,10).

„Azon a napon az Izáj gyökeréből támadt sarj zászlóként áll majd a népek előtt. Keresni fogják a pogány nemzetek” (Iz 11,10).

„Izrael Szentje lesz a Megváltód, akit az egész föld Istenének hívnak” (Iz 54,3).

Bangha Béla:

Mi a hasonlóság és mi a különbség a katolikus és a zsidó vallás között?

Zsidó valláson itt az ószövetségi vallás mai fennmaradását értjük, kereszténységen pedig a katolicizmust. Azért csak ezt, mert szerintünk a katolicizmus a kereszténységnek ősi, törvényes, hiteles formája s azonkívül egyedül ez nyújt változatlan, biztosan körülírható, szilárd dogmatikai alapra épített vallásrendszert, ingadozás és száz felé való egyéni eltérés nélkül. Hogy a kereszténység iránt érdeklődő s tájékozódó zsidóság is érzi ezt, abból a meglehetősen megállapítható törvényszerűségből következtethetjük, hogy ha egy zsidó vallási szükségérzetből, meggyőződésből, istenkeresésből tér át a keresztény hitre és keresztelkedik meg, az rendszerint katolikus lesz; míg ha csak azért tér át és azért keresztelkedi "ki", hogy zsidó ne maradjon tovább, akkor protestánssá lesz. Akkor ugyanis esetleg megmaradhat az, ami eddig volt, hihet, amit akar, élhet, ahogy neki tetszik, csak éppen a sárga foltot nem kell viselnie.

Ha már most a zsidóságnak mint vallásnak s a kereszténységnek mint vallásnak egymáshoz való viszonyát megvizsgáljuk, ennek a viszonynak megállapítására alig találunk kifejezőbb képletet, mintha azt mondjuk: újszövetség és ószövetség úgy aránylanak egymáshoz, mint fa a gyökeréhez, a virág a bimbóhoz, mint a férfikor a gyermekkorhoz, mint a teljesülés az ígérethez. A kereszténység magát a zsidó vallás törvényes továbbfejlődésének, Istentől akart megkoronázásnak s betetőzésének tartja. Azt vallja magáról, hogy a kereszténység nem egyéb, mint a beteljesedett Messiás-hit, az ószövetségi kinyilatkoztatásnak megvalósulása. Szerinte nem a kereszténység jelent tehát elfordulást az ősi kinyilatkoztatástól, hanem ellenkezőleg: az a zsidóság, amely akkor is megállott az ószövetségi formuláknál, amikor azok ígéretei, jövőbe utaló vonatkozásai tényekké, boldog teljesüléssé, jelenné váltak.

Még csak azt sem ismeri el a kereszténység, hogy ő a Krisztushoz tért pogányok vallása volna; mert hiszen ellenkezőleg: az első keresztények mind zsidók voltak. Zsidó volt test szerint a kereszténység alapítója, Jézus és Jézus anyja, Mária; zsidók voltak az összes apostolok, zsidókból kerültek ki az első hívők és hitközségek, Jeruzsálem és Antiochia, sőt részben Róma és az egész diaspora keresztényei. A zsidóság Jézus halála után két részre szakadt: az egyik követte Jézust s ez a zsidóság lett a kereszténység ősmagva; a másik a farizeus párt vezetése alá kerülvén elfordult Jézustól. Ma már csak ezeket s ezek utódjait nevezzük zsidóknak, holott valóságban nemcsak ezek a zsidók, sőt szerintünk nem is ők tekinthetők egyszerűen az ószövetségi zsidóság egyetlen leszármazóinak, örököseinek. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk: mi keresztények vagyunk az ószövetség igazi őrzői, magunkra alkalmazói, beteljesülésének tanúi és hordozói.

Ebből a helyzetből adódnak az érintkezési s különbözőségi pontok zsidóság és katolicizmus között.

Lássuk elsősorban az előbbieket.

1. A zsidóságot és a katolicizmust mindenekelőtt egybeköti a közös alap, a közös vallási gyökérzet: az ószövetség és annak szent könyvei: az ószövetségi szentírás.

A zsidóság szent könyveit a kereszténység is szent könyveknek tekinti. A zsidó kinyilatkoztatás nagy közvetítői, a patriárkák és a próféták a mi szemünkben is szent, Isten küldötte emberek voltak. Az Isten ígéretei, amelyekre a zsidók annyi joggal voltak büszkék és féltékenyek, a mi szemünkben is az üdvösség zálogai. Már ez a többezeréves, közös gyökérzet is igen jelentékeny s értékes közeledési alap.

A katolicizmus annyira szentnek tekinti az ószövetségi szentírást, hogy bátran elmondhatjuk: annak tudományos védelmében is a legelső helyen áll. Amikor a racionalizmus az utóbbi félévszázad folyamán választóvízzel öntötte le az ószövetségi bibliát s a külföldi racionalista hittudósok csaknem mind állást foglaltak a mózesi és prófétai könyvek sugallmazott, isteni eredete ellenében, a katolikus hittudósok egyértelműleg védelmére keltek az ótestamentumnak, sokkal inkább és sokkal nagyobb tudományos felkészültséggel, mint pl. a zsidó rabbik, akik ebben a tudományos harcban nagyobb mértékben alig szerepeltek.

A Katolikus Egyház a maga szertartási életében is állandóan tanújelét adja az ószövetség iránti nagyrabecsülésének, hiszen a mise szövege és a többi szertartások tele vannak ószövetségi idézetekkel. A papi zsolozsma keretében a katolikus papoknak hivatalos, mindennapi imádsága a zsoltárok, úgyhogy bátran elmondhatjuk, hogy nagyon kevés zsidó van, aki annyiszor imádkozná el a zsoltárokat, mint a katolikus papok. Még zsidó fordulatok és kifejezések is: "mennyeknek országa" (Isten országa értelmében), "alleluja", "hozsanna", "sabaoth" stb. sűrűn szerepelnek a katolikus szertartási életben.

2. Amint az alap azonos, úgy azonosak bizonyos nagy alapgondolatok is az ószövetségi zsidó és a katolikus vallás között. Így mindenekelőtt természetesen a monotheizmus, az egyistenhit, amelynek őrzése a pogány bálványimádás ókori tengerében a zsidóságnak kétségtelenül legnagyobb s legértékesebb kulturális és vallási teljesítménye volt. Az a felfogás, hogy a kereszténység az ő Szentháromság-tanával letért volna a tiszta monotheizmus útjáról, nem egyéb a keresztény tan abszolút félreértésénél; hiszen az egész katolikus teológia nem győzi hangoztatni, hogy a Szentháromság tana csak az isteni személyekre vonatkozik s az Isten tökéletes substantiális egységével semmiképpen nem állhat ellentétben.

Hasonlít a kereszténység és a zsidóság, közelebbről mindig: az ószövetségi zsidóság abban is, hogy az ószövetségi zsidóság a monotheizmus alapján maga is erősen ethikai alapon áll: nem tiszteli az Úristent puszta külsőséges szertartásokkal, mint egyes nagy keleti vagy ókori vallások, hanem az ember egész életét átjárja s megnemesíti. Az ószövetség egyik legnagyobb érdeme, hogy megértette az emberekkel: Isten nemcsak imádatot kíván a híveitől, hanem erkölcsös életet is! Az istentiszteletnek egyik fő gyakorlása a tiszta, becsületes, erkölcsös élet! Ezt a tant a kereszténység is természetesen átvette s még magasabbra fejlesztette a Hegyi Beszéd alapján.

3. Közös továbbá a kereszténység s a zsidó vallásban a központi eszme: a messiási gondolat.

Igaz, hogy a kettő közt fennforgó mély ellentétek is főképp ezzel az eszmével kapcsolatosak, mint látni fogjuk; de az alapgondolatban, a messianizmusban voltaképpen a két vallás gyökerében egy. Itt is a Messiás áll a vallás és a vallási reménység előterében, ott is: csakhogy az egyik szerint a Messiás még máig sem jött el, a másik szerint pedig eljött Jézus Krisztusban. A gondolat, hogy Isten küldöttje, a nagy szabadító, a felkent, hozza meg a szabadulást és üdvösséget, közös, bár a részleges alkalmazás lényegesen eltérő. Itt a Messiás önkéntes szegénységben, megalázottságban jön a világra s áldozati bárány lesz, hogy áldozati halálával az embereket nem testi, nem politikai, hanem lelki bajaiból szabadítsa meg; ott a Messiásnak próféták rajzolta alakja a farizeizmus hatása alatt lassan erősen nemzeti, politikai, katonai és gazdasági jelleget öltött.

4. Az ősi Messiás-eszmével kapcsolatos a hagyománytisztelet mindkét vallásban. A zsidók büszkesége, öröme, vigasztalása a múlt tanításaiban, a velük tett isteni jótétemények emlékének boldog őrzésében rejlett s megható az a ragaszkodás, amellyel atyáik szellemi örökét a buzgó és hívő zsidók védték s nemzedékről-nemzedékre áthagyományozták. A katolicizmust szintén ez a hagyomány- és tekintélytisztelet jellemzi, ez a bizalmatlanság a vallási újításokkal szemben, a hűség kötelességének ez az érzete a múlt nagy vallási értékeivel szemben.

5. A zsidóság istentiszteleti élete a szertartási törvény által történt szervezettségben főleg az áldozatok köré csoportosult. Ezek az ószövetségi áldozatok a kereszténység szerint mind csupa prototípusok voltak, előképek, szimbolikus jövendölések, amennyiben valamennyi csak az egy messiási áldozatra célzott s azt a messiási áldozatot jelképezte, amelyet szerintünk Krisztus a keresztfán az emberiség üdvösségéért bemutatott. Ma a zsidóság áldozati, szakrificiális élete szünetel, mert megdőlt a templom s szétszóratott az áldozatok bemutatására egyedül illetékes levita-törzs. Ma a zsidóságnak vannak zsinagógái, de nincsenek szoros, zsidó értelemben is vett „templomai”; vannak rabbinusai, de nincsenek igazi papjai, áldozói. Az áldozat gondolata azonban az ószövetségi áldozatok alapján annyira benne él a zsidóság lelkében, hogy a mondottak ellenére bizonyos áldozatpótló rítusokat hoztak be, melyekhez ma is ragaszkodnak; ilyen az úgynevezett kakas-áldozat (kapóre). Már most éppen az áldozat fogalma az, amelyben a katolikus és a zsidó vallás a messiási eszmén kívül a legszorosabb párhuzamba kerül egymással. Áldozata nincs a protestantizmusnak és nincs a mohamedánizmusnak, azonban van a zsidó és a katolikus vallásrendszernek s azért e pontban az ószövetség közelébb kerül a katolicizmushoz, mint akár a protestantizmus, amely pedig a legfőbb katolikus tanban, Jézus istenségének tanában, vele megegyezik.

6. Ahol az áldozati cselekmények fogalma nem halt ki, ott természetszerűleg elevenen él a szertartások tisztelete is. Megint egy hasonlósági pont zsidóság és katolicizmus között. Amíg a protestantizmus a szertartásokat megveti s csak igen kis mértékben gyakorolja, addig a hívő zsidó éppen nem ütközik meg, ha a katolikus templomba betérve, ott fényes szertartások, liturgikus ruhák, mozdulatok, szimbolikus cselekmények, jelképek egész sorozatával találkozik. Ezek nem az ő szertartásai, de ő jól tudja, hogy az ember nemcsak lélekből, hanem testből is áll és a belső vallási élmény kifejezésének s megszilárdításának szempontjából a szertartásnak nagy, természetes jogosultsága van. Azért ebben pl. a katolicizmusra áttérő zsidóság nem is talál semmiféle nehézséget. Általában sok áttért, meggyőződésből s hitből megkeresztelkedett zsidótól hallottuk már, hogy amíg az áttérésre csak készültek, féltek, vajon bele tudják-e magukat élni az új hitéletbe, annak gyakorlataiba és szertartásaiba. És íme, mondják, mihelyt áttértek, úgyszólván az első napoktól kezdve úgy érezték, mintha kisgyermekkoruk óta mindig katolikusok lettek volna. A hívő zsidónak nem kell hosszasan magyarázni, mi az a szentelt gyertya, mi értelme van a liturgikus mosakodásoknak, béke-köszöntéseknek, szent edényeknek, a füstölőnek stb.; ő ezeket a fogalmakat készen hozza magával.

E hasonlóságok és találkozási pontok ellenére azonban a zsidó és katolikus vallás közt lényeges és mélyreható különbségek is vannak. Vagy talán inkább így is mondhatnók: egyetlen egy lényeges, mélyreható különbség, amely aztán minden más különbséget és ellentétet megmagyaráz s ez a Jézus kilétének kérdése.

A mi felfogásunk szerint a zsidóságnak nagy tragikuma az, hogy 1900 év előtti vezetői - a túlbuzgó s betűhöz ragaszkodó farizeusok éppúgy, mint a hellenista-szabadgondolkodást képviselő Szádok-párt (a szadduceusok) - hatása alá került, akik a próféták által hirdetett Messiás-eszmét a maga spirituális, lelki jellegéből átformálták a politikai, nemzeti, evilági szabadulást hozó Messiás fogalmára. Ezen az alapon aztán nem tudták megérteni, hogy a Messiás szegény és alázatos lehessen, sőt üldözött és keresztrefeszített; nem tudták megérteni, hogy nem az evilági értelemben vett diadal, hanem a lelkek meggyőzése és megváltása, a bűn leküzdése s Isten kegyelmének visszaszerzése lehessen számunkra a Messiás-ország lényege. Abban a pillanatban, amikor a messiási eszme ebben a farizeusi fogalmazásban lesiklott a spirituális síkról s politikai fogalommá lett, Jézus az akkor uralkodó s vezető zsidó pártok szemében nem lehetett többé az igazi Messiás. Ezen az alapon el is fordult tőle a zsidóság nagy része s éppen annak a drámának lett eszköze, cselekvő alanya, amely által Jézus a messiási áldozat tisztjét teljesíteni kívánta: a keresztfa véres eseményének.

Ettől kezdve pedig már szinte természetes, hogy a Jézussal és híveivel szemben elfoglalt ellentétes lelki állapot az idők folyamán csak még inkább kimélyült és elmérgesedett. Ahol egyszer érzelmi ellentétek alakulnak ki, ott nehéz többé a józan gondolkodásnak, a logikai érveknek utat találniuk; annyira igaz ez, hogy éppen emiatt még a különböző felekezetekre oszló keresztények közt is szinte reménytelen az egyezkedés minden lehetősége. A kölcsönös ellentétek és ellenszenvek, a mindkét oldalról megnyilvánuló féltékenység és vetélkedés – amely nem ritkán üldözésben mutatkozott meg majd ezen, majd azon a félen, aszerint, hogy itt vagy ott melyik fél volt az erősebb – mind csak ennek az első, tragikus félreértésnek voltak a következményei s ebből az ellentétből származtak a zsidóság részén azon a sajátságos tulajdonságok is, amelyek aztán a keresztény néptömegekben félelmet, idegenkedést, sőt védekezést eredményeztek.

Ma is itt van a zsidó-keresztény ellentétnek legmélyebb oka. Ma sokat beszélünk faji ellentétekről, világnézeti, kulturális, erkölcsi, ízlési, vérbeli különbözőségekről: ezek igazak lehetnek, de már csak melléktünetek és következmények; folyományai a fő ellentétnek, a Jézussal szemben elfoglalt s a mienktől különböző állásfoglalásnak. A kereszténység egészen új kultúrát teremtett, amellyel a zsidóság is kénytelen volt több-kevesebb közösséget vállalni; a kereszténység évszázadokon, évezredeken át valóságos államalakító s társadalomformáló tényező lett, a művelt világ legnagyobb részét régtől fogva meghódította magának. A zsidóság ebben a keresztény társadalomban gyakran fájdalmasan kénytelen érezni az ő idegenségét, megoldatlan helyzetének feszültségét. De ezek már mind mellékes tényezők, éppúgy, mint az, hogy a zsidóság is kénytelen a közhasználatban a keresztény időszámítást, a Jézus születésétől számított évszámlálást alkalmazni. A gyökeres ellentét ma is csak egy: a Jézus mellett vagy Jézus ellen való állásfoglalás. Amíg elhárító állásponton van a zsidóság azzal a Messiással szemben, akiben mi nemcsak a Messiást, hanem az ószövetségi jövendölések szerint is Istenünket látjuk, aki leszállt közénk és emberré lett, hogy megváltson minket s egyenkint közölje mindnyájunkkal az ő messiási ígéreteinek teljesülését, addig az ellentét – sajnos – fenn fog állani, még pedig szerintünk elsősorban nem a keresztények, hanem a zsidók kárára.

Meg fog-e valaha változni ez a helyzet? Emberileg nem lehet tudni, sem előre megmondani. A zsidók közt időnkint feltűnően sokan keresik a vallási revíziót, a Krisztus felé való orientálódást. A nagy tömeg azonban – sajnos – egyenlőre változatlanul megmarad álláspontján. Mi, katolikusok azonban hiszünk abban, hogy valamikor a zsidóság vissza fog találni a spirituális Messiás-eszméhez s meg fogja találni az utat ahhoz, aki szerintünk az ő Messiása is, sőt előbb az övék, mint a miénk. Szent Pál apostol, az egykori rabbinövendék, a nagy Gamaliel tanítványa, aki mindvégig oly szeretettel csüngött az ő népén, hogy egyszer felkiáltott: bár lenne inkább ő maga átok alatt, mint az ő népe: ez a Szent Pál határozottan hirdeti a zsidók maradéktalan Jézushoz térését még a világ végezete előtt.

Mikor fog ez bekövetkezni, ki tudná megmondani?

Nekünk, katolikusoknak, azonban kedves remény ez és biztató intelem: a nép, amelyből Jézus, a mi üdvösségünk támadt, egyszer találkozni fog velünk a hitben s abban a boldogságban, amelyet mi Jézus hitében találunk.

Ezért is érezzük áhító, sürgető intelemnek mi, katolikus papok, Jézus szózatát: „Menjetek mindenekelőtt Izrael házának elveszett juhaihoz!” (Mt 15: 24)

"Bangha Béla:

Mi a hasonlóság és mi a különbség a katolikus és a zsidó vallás között?

Zsidó valláson itt az ószövetségi vallás mai fennmaradását értjük, kereszténységen pedig a katolicizmust. Azért csak ezt, mert szerintünk a katolicizmus a kereszténységnek ősi, törvényes, hiteles formája s azonkívül egyedül ez nyújt változatlan, biztosan körülírható, szilárd dogmatikai alapra épített vallásrendszert, ingadozás és száz felé való egyéni eltérés nélkül. Hogy a kereszténység iránt érdeklődő s tájékozódó zsidóság is érzi ezt, abból a meglehetősen megállapítható törvényszerűségből következtethetjük, hogy ha egy zsidó vallási szükségérzetből, meggyőződésből, istenkeresésből tér át a keresztény hitre és keresztelkedik meg, az rendszerint katolikus lesz; míg ha csak azért tér át és azért keresztelkedi "ki", hogy zsidó ne maradjon tovább, akkor protestánssá lesz. Akkor ugyanis esetleg megmaradhat az, ami eddig volt, hihet, amit akar, élhet, ahogy neki tetszik, csak éppen a sárga foltot nem kell viselnie.

Ha már most a zsidóságnak mint vallásnak s a kereszténységnek mint vallásnak egymáshoz való viszonyát megvizsgáljuk, ennek a viszonynak megállapítására alig találunk kifejezőbb képletet, mintha azt mondjuk: újszövetség és ószövetség úgy aránylanak egymáshoz, mint fa a gyökeréhez, a virág a bimbóhoz, mint a férfikor a gyermekkorhoz, mint a teljesülés az ígérethez. A kereszténység magát a zsidó vallás törvényes továbbfejlődésének, Istentől akart megkoronázásnak s betetőzésének tartja. Azt vallja magáról, hogy a kereszténység nem egyéb, mint a beteljesedett Messiás-hit, az ószövetségi kinyilatkoztatásnak megvalósulása. Szerinte nem a kereszténység jelent tehát elfordulást az ősi kinyilatkoztatástól, hanem ellenkezőleg: az a zsidóság, amely akkor is megállott az ószövetségi formuláknál, amikor azok ígéretei, jövőbe utaló vonatkozásai tényekké, boldog teljesüléssé, jelenné váltak.

Még csak azt sem ismeri el a kereszténység, hogy ő a Krisztushoz tért pogányok vallása volna; mert hiszen ellenkezőleg: az első keresztények mind zsidók voltak. Zsidó volt test szerint a kereszténység alapítója, Jézus és Jézus anyja, Mária; zsidók voltak az összes apostolok, zsidókból kerültek ki az első hívők és hitközségek, Jeruzsálem és Antiochia, sőt részben Róma és az egész diaspora keresztényei. A zsidóság Jézus halála után két részre szakadt: az egyik követte Jézust s ez a zsidóság lett a kereszténység ősmagva; a másik a farizeus párt vezetése alá kerülvén elfordult Jézustól. Ma már csak ezeket s ezek utódjait nevezzük zsidóknak, holott valóságban nemcsak ezek a zsidók, sőt szerintünk nem is ők tekinthetők egyszerűen az ószövetségi zsidóság egyetlen leszármazóinak, örököseinek. Bizonyos értelemben azt mondhatjuk: mi keresztények vagyunk az ószövetség igazi őrzői, magunkra alkalmazói, beteljesülésének tanúi és hordozói.

Ebből a helyzetből adódnak az érintkezési s különbözőségi pontok zsidóság és katolicizmus között.

Lássuk elsősorban az előbbieket.

1. A zsidóságot és a katolicizmust mindenekelőtt egybeköti a közös alap, a közös vallási gyökérzet: az ószövetség és annak szent könyvei: az ószövetségi szentírás.

A zsidóság szent könyveit a kereszténység is szent könyveknek tekinti. A zsidó kinyilatkoztatás nagy közvetítői, a patriárkák és a próféták a mi szemünkben is szent, Isten küldötte emberek voltak. Az Isten ígéretei, amelyekre a zsidók annyi joggal voltak büszkék és féltékenyek, a mi szemünkben is az üdvösség zálogai. Már ez a többezeréves, közös gyökérzet is igen jelentékeny s értékes közeledési alap.

A katolicizmus annyira szentnek tekinti az ószövetségi szentírást, hogy bátran elmondhatjuk: annak tudományos védelmében is a legelső helyen áll. Amikor a racionalizmus az utóbbi félévszázad folyamán választóvízzel öntötte le az ószövetségi bibliát s a külföldi racionalista hittudósok csaknem mind állást foglaltak a mózesi és prófétai könyvek sugallmazott, isteni eredete ellenében, a katolikus hittudósok egyértelműleg védelmére keltek az ótestamentumnak, sokkal inkább és sokkal nagyobb tudományos felkészültséggel, mint pl. a zsidó rabbik, akik ebben a tudományos harcban nagyobb mértékben alig szerepeltek.

A Katolikus Egyház a maga szertartási életében is állandóan tanújelét adja az ószövetség iránti nagyrabecsülésének, hiszen a mise szövege és a többi szertartások tele vannak ószövetségi idézetekkel. A papi zsolozsma keretében a katolikus papoknak hivatalos, mindennapi imádsága a zsoltárok, úgyhogy bátran elmondhatjuk, hogy nagyon kevés zsidó van, aki annyiszor imádkozná el a zsoltárokat, mint a katolikus papok. Még zsidó fordulatok és kifejezések is: "mennyeknek országa" (Isten országa értelmében), "alleluja", "hozsanna", "sabaoth" stb. sűrűn szerepelnek a katolikus szertartási életben.

2. Amint az alap azonos, úgy azonosak bizonyos nagy alapgondolatok is az ószövetségi zsidó és a katolikus vallás között. Így mindenekelőtt természetesen a monotheizmus, az egyistenhit, amelynek őrzése a pogány bálványimádás ókori tengerében a zsidóságnak kétségtelenül legnagyobb s legértékesebb kulturális és vallási teljesítménye volt. Az a felfogás, hogy a kereszténység az ő Szentháromság-tanával letért volna a tiszta monotheizmus útjáról, nem egyéb a keresztény tan abszolút félreértésénél; hiszen az egész katolikus teológia nem győzi hangoztatni, hogy a Szentháromság tana csak az isteni személyekre vonatkozik s az Isten tökéletes substantiális egységével semmiképpen nem állhat ellentétben.

Hasonlít a kereszténység és a zsidóság, közelebbről mindig: az ószövetségi zsidóság abban is, hogy az ószövetségi zsidóság a monotheizmus alapján maga is erősen ethikai alapon áll: nem tiszteli az Úristent puszta külsőséges szertartásokkal, mint egyes nagy keleti vagy ókori vallások, hanem az ember egész életét átjárja s megnemesíti. Az ószövetség egyik legnagyobb érdeme, hogy megértette az emberekkel: Isten nemcsak imádatot kíván a híveitől, hanem erkölcsös életet is! Az istentiszteletnek egyik fő gyakorlása a tiszta, becsületes, erkölcsös élet! Ezt a tant a kereszténység is természetesen átvette s még magasabbra fejlesztette a Hegyi Beszéd alapján.

3. Közös továbbá a kereszténység s a zsidó vallásban a központi eszme: a messiási gondolat.

Igaz, hogy a kettő közt fennforgó mély ellentétek is főképp ezzel az eszmével kapcsolatosak, mint látni fogjuk; de az alapgondolatban, a messianizmusban voltaképpen a két vallás gyökerében egy. Itt is a Messiás áll a vallás és a vallási reménység előterében, ott is: csakhogy az egyik szerint a Messiás még máig sem jött el, a másik szerint pedig eljött Jézus Krisztusban. A gondolat, hogy Isten küldöttje, a nagy szabadító, a felkent, hozza meg a szabadulást és üdvösséget, közös, bár a részleges alkalmazás lényegesen eltérő. Itt a Messiás önkéntes szegénységben, megalázottságban jön a világra s áldozati bárány lesz, hogy áldozati halálával az embereket nem testi, nem politikai, hanem lelki bajaiból szabadítsa meg; ott a Messiásnak próféták rajzolta alakja a farizeizmus hatása alatt lassan erősen nemzeti, politikai, katonai és gazdasági jelleget öltött.

4. Az ősi Messiás-eszmével kapcsolatos a hagyománytisztelet mindkét vallásban. A zsidók büszkesége, öröme, vigasztalása a múlt tanításaiban, a velük tett isteni jótétemények emlékének boldog őrzésében rejlett s megható az a ragaszkodás, amellyel atyáik szellemi örökét a buzgó és hívő zsidók védték s nemzedékről-nemzedékre áthagyományozták. A katolicizmust szintén ez a hagyomány- és tekintélytisztelet jellemzi, ez a bizalmatlanság a vallási újításokkal szemben, a hűség kötelességének ez az érzete a múlt nagy vallási értékeivel szemben.

5. A zsidóság istentiszteleti élete a szertartási törvény által történt szervezettségben főleg az áldozatok köré csoportosult. Ezek az ószövetségi áldozatok a kereszténység szerint mind csupa prototípusok voltak, előképek, szimbolikus jövendölések, amennyiben valamennyi csak az egy messiási áldozatra célzott s azt a messiási áldozatot jelképezte, amelyet szerintünk Krisztus a keresztfán az emberiség üdvösségéért bemutatott. Ma a zsidóság áldozati, szakrificiális élete szünetel, mert megdőlt a templom s szétszóratott az áldozatok bemutatására egyedül illetékes levita-törzs. Ma a zsidóságnak vannak zsinagógái, de nincsenek szoros, zsidó értelemben is vett „templomai”; vannak rabbinusai, de nincsenek igazi papjai, áldozói. Az áldozat gondolata azonban az ószövetségi áldozatok alapján annyira benne él a zsidóság lelkében, hogy a mondottak ellenére bizonyos áldozatpótló rítusokat hoztak be, melyekhez ma is ragaszkodnak; ilyen az úgynevezett kakas-áldozat (kapóre). Már most éppen az áldozat fogalma az, amelyben a katolikus és a zsidó vallás a messiási eszmén kívül a legszorosabb párhuzamba kerül egymással. Áldozata nincs a protestantizmusnak és nincs a mohamedánizmusnak, azonban van a zsidó és a katolikus vallásrendszernek s azért e pontban az ószövetség közelébb kerül a katolicizmushoz, mint akár a protestantizmus, amely pedig a legfőbb katolikus tanban, Jézus istenségének tanában, vele megegyezik.

6. Ahol az áldozati cselekmények fogalma nem halt ki, ott természetszerűleg elevenen él a szertartások tisztelete is. Megint egy hasonlósági pont zsidóság és katolicizmus között. Amíg a protestantizmus a szertartásokat megveti s csak igen kis mértékben gyakorolja, addig a hívő zsidó éppen nem ütközik meg, ha a katolikus templomba betérve, ott fényes szertartások, liturgikus ruhák, mozdulatok, szimbolikus cselekmények, jelképek egész sorozatával találkozik. Ezek nem az ő szertartásai, de ő jól tudja, hogy az ember nemcsak lélekből, hanem testből is áll és a belső vallási élmény kifejezésének s megszilárdításának szempontjából a szertartásnak nagy, természetes jogosultsága van. Azért ebben pl. a katolicizmusra áttérő zsidóság nem is talál semmiféle nehézséget. Általában sok áttért, meggyőződésből s hitből megkeresztelkedett zsidótól hallottuk már, hogy amíg az áttérésre csak készültek, féltek, vajon bele tudják-e magukat élni az új hitéletbe, annak gyakorlataiba és szertartásaiba. És íme, mondják, mihelyt áttértek, úgyszólván az első napoktól kezdve úgy érezték, mintha kisgyermekkoruk óta mindig katolikusok lettek volna. A hívő zsidónak nem kell hosszasan magyarázni, mi az a szentelt gyertya, mi értelme van a liturgikus mosakodásoknak, béke-köszöntéseknek, szent edényeknek, a füstölőnek stb.; ő ezeket a fogalmakat készen hozza magával.

E hasonlóságok és találkozási pontok ellenére azonban a zsidó és katolikus vallás közt lényeges és mélyreható különbségek is vannak. Vagy talán inkább így is mondhatnók: egyetlen egy lényeges, mélyreható különbség, amely aztán minden más különbséget és ellentétet megmagyaráz s ez a Jézus kilétének kérdése.

A mi felfogásunk szerint a zsidóságnak nagy tragikuma az, hogy 1900 év előtti vezetői - a túlbuzgó s betűhöz ragaszkodó farizeusok éppúgy, mint a hellenista-szabadgondolkodást képviselő Szádok-párt (a szadduceusok) - hatása alá került, akik a próféták által hirdetett Messiás-eszmét a maga spirituális, lelki jellegéből átformálták a politikai, nemzeti, evilági szabadulást hozó Messiás fogalmára. Ezen az alapon aztán nem tudták megérteni, hogy a Messiás szegény és alázatos lehessen, sőt üldözött és keresztrefeszített; nem tudták megérteni, hogy nem az evilági értelemben vett diadal, hanem a lelkek meggyőzése és megváltása, a bűn leküzdése s Isten kegyelmének visszaszerzése lehessen számunkra a Messiás-ország lényege. Abban a pillanatban, amikor a messiási eszme ebben a farizeusi fogalmazásban lesiklott a spirituális síkról s politikai fogalommá lett, Jézus az akkor uralkodó s vezető zsidó pártok szemében nem lehetett többé az igazi Messiás. Ezen az alapon el is fordult tőle a zsidóság nagy része s éppen annak a drámának lett eszköze, cselekvő alanya, amely által Jézus a messiási áldozat tisztjét teljesíteni kívánta: a keresztfa véres eseményének.

Ettől kezdve pedig már szinte természetes, hogy a Jézussal és híveivel szemben elfoglalt ellentétes lelki állapot az idők folyamán csak még inkább kimélyült és elmérgesedett. Ahol egyszer érzelmi ellentétek alakulnak ki, ott nehéz többé a józan gondolkodásnak, a logikai érveknek utat találniuk; annyira igaz ez, hogy éppen emiatt még a különböző felekezetekre oszló keresztények közt is szinte reménytelen az egyezkedés minden lehetősége. A kölcsönös ellentétek és ellenszenvek, a mindkét oldalról megnyilvánuló féltékenység és vetélkedés – amely nem ritkán üldözésben mutatkozott meg majd ezen, majd azon a félen, aszerint, hogy itt vagy ott melyik fél volt az erősebb – mind csak ennek az első, tragikus félreértésnek voltak a következményei s ebből az ellentétből származtak a zsidóság részén azon a sajátságos tulajdonságok is, amelyek aztán a keresztény néptömegekben félelmet, idegenkedést, sőt védekezést eredményeztek.

Ma is itt van a zsidó-keresztény ellentétnek legmélyebb oka. Ma sokat beszélünk faji ellentétekről, világnézeti, kulturális, erkölcsi, ízlési, vérbeli különbözőségekről: ezek igazak lehetnek, de már csak melléktünetek és következmények; folyományai a fő ellentétnek, a Jézussal szemben elfoglalt s a mienktől különböző állásfoglalásnak. A kereszténység egészen új kultúrát teremtett, amellyel a zsidóság is kénytelen volt több-kevesebb közösséget vállalni; a kereszténység évszázadokon, évezredeken át valóságos államalakító s társadalomformáló tényező lett, a művelt világ legnagyobb részét régtől fogva meghódította magának. A zsidóság ebben a keresztény társadalomban gyakran fájdalmasan kénytelen érezni az ő idegenségét, megoldatlan helyzetének feszültségét. De ezek már mind mellékes tényezők, éppúgy, mint az, hogy a zsidóság is kénytelen a közhasználatban a keresztény időszámítást, a Jézus születésétől számított évszámlálást alkalmazni. A gyökeres ellentét ma is csak egy: a Jézus mellett vagy Jézus ellen való állásfoglalás. Amíg elhárító állásponton van a zsidóság azzal a Messiással szemben, akiben mi nemcsak a Messiást, hanem az ószövetségi jövendölések szerint is Istenünket látjuk, aki leszállt közénk és emberré lett, hogy megváltson minket s egyenkint közölje mindnyájunkkal az ő messiási ígéreteinek teljesülését, addig az ellentét – sajnos – fenn fog állani, még pedig szerintünk elsősorban nem a keresztények, hanem a zsidók kárára.

Meg fog-e valaha változni ez a helyzet? Emberileg nem lehet tudni, sem előre megmondani. A zsidók közt időnkint feltűnően sokan keresik a vallási revíziót, a Krisztus felé való orientálódást. A nagy tömeg azonban – sajnos – egyenlőre változatlanul megmarad álláspontján. Mi, katolikusok azonban hiszünk abban, hogy valamikor a zsidóság vissza fog találni a spirituális Messiás-eszméhez s meg fogja találni az utat ahhoz, aki szerintünk az ő Messiása is, sőt előbb az övék, mint a miénk. Szent Pál apostol, az egykori rabbinövendék, a nagy Gamaliel tanítványa, aki mindvégig oly szeretettel csüngött az ő népén, hogy egyszer felkiáltott: bár lenne inkább ő maga átok alatt, mint az ő népe: ez a Szent Pál határozottan hirdeti a zsidók maradéktalan Jézushoz térését még a világ végezete előtt.

Mikor fog ez bekövetkezni, ki tudná megmondani?

Nekünk, katolikusoknak, azonban kedves remény ez és biztató intelem: a nép, amelyből Jézus, a mi üdvösségünk támadt, egyszer találkozni fog velünk a hitben s abban a boldogságban, amelyet mi Jézus hitében találunk.

Ezért is érezzük áhító, sürgető intelemnek mi, katolikus papok, Jézus szózatát: „Menjetek mindenekelőtt Izrael házának elveszett juhaihoz!” (Mt 15: 24)"

Szerintem ez nem egészen így van.

Mert ők hasonlítanak legjobban Istenhez.

Amilyen Isten, épp olyan a választott nép is.

Akár két tojás, úgy hasonlítanak egymásra.