Mi történik velünk, amikor meghalunk?

Láttyátuk feleim szümtükkel mik vogymuk. Isa pur es chomuu vogymuk. Menyi milosztben terümtevé elevé miü isemüküt, Ádámut, és adutta vola neki paradisumut házoá. Es mend paradisumben volou gyimilsiktül mundá neki élnie. Héon tilutoá üüt igy fa gyimilsétül. Gye mundoá neki, meret nüm eneik. "Isa, ki nopun emdül oz gyimilstüül, halálnek haláláal holsz." Hadlává holtát terümteve istentül, gye feledevé. Engede ürdüng intetüinek, és evék oz tilvut gyimilstüül, es oz gyimilsben halálut evék. Es oz gyimilsnek uly keserüü volá vize, hogy turkukat migé szokosztya vola. Nüm heon mugánek, gye mend üü fojánek halálut evék. Horoguvék isten es vetevé üüt ez munkás világbelé, es leün halálnek és pukulnek fesze es mend üü nemenek. Kik ozuk? Miü vogymuk. Hugy és tiü láttyátuk szümtükkel. Isa és nüm iggy ember mulchottya ez vermüt. Isa mend ozchuz járou vogymuk Vimággyuk uromk isten kegyilmét ez lélikért, hugy jorgossun üü neki es kegyiggyen es bulsássa mend üü bünét. Es vimággyuk szent achszin Máriát és boudug Michael archangyelt és mend angyelkut, hugy vimággyonok érette. Es vimággyuk szent Péter urot, kinek odutt hotolm oudonia es ketnie, hugy ougya mend üü bünét. Es vimággyuk mend szentüküt, hugy legyenek neki segéd uromk szine eleüt, hugy isten iü vimádságuk miá bulsássa üü bünét. Es szoboducha üüt ürdüng ildetüitül es pukul kinzotujátul, es vezesse üüt paradisum nyugalmábeli, es oggyun neki münyi uruszágbelé utot es mend juoban reszet. Es keássátuk uromkhuz chármul: Kyrie elesion!

Szerelmes brátim! Vimággyomuk ez szegin ember lilkiért, kit ur ez napun ez homus világ timnücébeleül mente, kinek ez nopun testét tümettyük, hogy ur üüt kegyilméhel Ábraám, Izsák, Jákob kebelében helhezje, hugy birságnop jutva mend üü szentii es ünüttei küzikün jou feleül jochtotnia ileszje üüt. Es tiü bennetük! Clamate ter: Kyrie eleison

Szia!

Sokan próbálják úgy tekinteni a halált, mint ami a természet, illetve minden élő rendje. Ebben vélnek megnyugvást találni önmaguknak és mások számára is. A növény- és állatvilágban uralkodó halál törvénye azonban kevés vigasz az embernek. Mert neki tudata van: elméjében el tudja gondolni térben a végtelent, időben pedig az örökkévalóságot. Mégis a halállal szemben még a többi élőhöz viszonyítva is különösképpen sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak és mulandónak látszik. Ezenkívül az ember egyik legmagasabb rendű képessége a szeretet, és a halálban nem csupán az élettől való megfosztatás tudata nehéz, hanem legalább annyira riasztó a szeretet-kapcsolatok erőszakos szétszakadása, a szeretettektől való elválás. Így szól az ember halálnak való kiszolgáltatottságáról a bibliai hasonlat is: "(Az emberek) sárházak lakosai, akiknek fundamentumuk (alapjuk) a porban van és könnyebben szétnyomhatók a molynál" (Jób 4:19).

"A bűn zsoldja a halál" – olvashatjuk a Bibliában (Róma 6:23). A halál tehát nem a természet rendje, nem tartozik hozzá Isten eredetileg "igen jó" (I. Mózes 1:31) teremtéséhez. A halált "ellenségnek" nevezi a Biblia, ahogy ezt mi is érezzük, hogy a halál az ember, az élet és a boldogság ellensége (I. Korinthus 15:26). A halál a bűnnel együtt jött be a Földünkre: "Egy ember által jött be a világra a bűn és a bűn által a halál, és a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenki vétkezett" (Róma 5:12). Mivel a bűn a halál "csíráit" eleve magában hordja, minden bűnnel fertőzött ember már eleve a halál hatalmában van, és végül: "A bűn teljességre jutva halált nemz" (Jakab 1:15).

Az első bűneset óta minden ember fertőzött a bűnnel, mint valamiféle halált hozó kórokozóval, a bűnre való született hajlam révén és az élet folyamán szokássá váló vétkezés miatt. Ezért minden ember eleve el van jegyezve a halállal. Ennek értelmében jogos minden embert "élő halott"-nak nevezni. Az ember "holt a vétkei és bűnei miatt" már ebben az életben (Efézus 2:1). Azután bekövetkezik annak az "élettőkének" az elfogyása, amit Isten a bűneset után is ad az embernek, hogy alkalmat adjon neki a bűnből való megszabadulásra. Ez történhet természetes úton, az életerő fokozatos elkopásával, vagy hirtelen: betegség, baleset vagy erőszakos cselekmény által.

Ez a halál, az un. "első halál" - a Biblia szóhasználata szerint - még nem a személyiség végleges megsemmisülése a Szentírás szerint. Isten igazsága, erkölcsi világrendje azt kívánja, hogy minden ember elszámoljon az élet ajándékával és az Isten által neki felkínált kegyelmi lehetőségekkel, akár jól, akár rosszul használta fel ezeket. Az összes ember megítélése és az egész földi, emberi történelem kiértékelése pedig csak a történelem végén, egyszerre történik meg minden emberre nézve, Jézus Krisztus visszajövetelekor, illetve az ún. utolsó ítéletkor. Erre az ítéletre – amely azonban nem egy pillanat, hanem egész folyamat – minden ember feltámad a Biblia tanítása szerint. Maga Jézus Krisztus mondta egyértelműen: "Eljön az az óra, amikor mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az ő szavát és kijönnek. Akik jót cselekedtek, az élet feltámadására, és akik a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására" (János 5:28–29).

Akik az élet joga örök elvesztésére ítéltetnek ekkor, azokat sújtja az ún. második halál, vagy a kárhozat halála. Ez a végleges megsemmisülés, az örök halál.

Az "első halálban" elvész, vagy visszavonatik az embertől az "élet lehelete", ajándéka. Ennek következtében az "élő lélek" azonnal eltűnik, megszűnik létezni. A test pedig felbomlik, porrá lesz. Így jelentette ki Isten a halál valóságát az embernek mindjárt a bűneset után: "Por vagy te és ismét porrá leszel" (I. Mózes 3:19). Az Istentől nyert "élet lehelete" nélkül nincs élő lélek, emberi személyiség, hanem csak por, holt anyag. Nem azt mondja ez az ige, hogy a test lesz porrá a halálban, hanem hogy "te magad vagy por" és "leszel ismét porrá", mert nem is létezel önmagadban, Isten nélkül. Bár emberileg nézve semmi sem marad a halálban az emberből, Isten emlékezetében "él" minden teremtménye, és bármikor feltámaszthatja őket. Amint a teremtés és az élet titkát sem, úgy ezt sem nyilatkoztatta ki Isten, hogy miként őrzi meg a megholtaknak mintegy a "személyiség-adatait". Határozottan kijelenti azonban, hogy mind az Atya, mind a Fiú "akiket akar, megelevenít" (János 5:21).

Az ember úgy éli át a halál és a feltámadás közötti állapotot és időt, mint egy alvást. Mind az Ó-, mind az Újszövetség egyaránt ezt a hasonlatot alkalmazza: "(A halottak) az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek fel az ő álmukból" (Jób 14:12). Pál apostol írja: "Nem akarom, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert hisszük, hogy Isten előhozza azokat, akik elaludtak" (I. Thesszalonika 4:13–14).

Üdv. Péter