Isten vallásos?

Hihetett-e Jézus az Istenben?

A háromsághívők dilemmája

„MÁR hogyan lehetett volna Jézusnak hite? Ő Isten; mindent tud és lát, anélkül hogy segítséget kellene kérnie bárkitől is. A hit pedig egészen pontosan abban áll, hogy másvalakire támaszkodunk, és elismerjük, ami láthatatlan; ezért kizárt dolog, hogy Jézus-Istennek hite lehetett.”

A francia teológus, Jacques Guillet szerint ez a nézet dominál a katolicizmusban. Meglep e magyarázat? Úgy gondolhattad eddig, hogy mivel Jézus mindenben példaképe a keresztényeknek, a hit dolgában is mintául kell szolgálnia. Ha így vélekedtél, akkor nem számoltál a kereszténység háromságdogmájával.

A Jézus hitével kapcsolatos kérdés valóban rejtély a katolikus, a protestáns és az ortodox teológusok számára, akik úgy hisznek a Háromságban, mint amely a „keresztény hit és élet központi misztériuma”. Mindazonáltal nem mindenki tagadja Jézus hitét. Jacques Guillet megerősíti, hogy „lehetetlen nem felismerni, hogy Jézusnak volt hite”, noha Guillet elismeri, hogy ez „paradoxon” a háromságtan fényében.

A francia jezsuita, Jean Galot és hozzá hasonlóan a legtöbb teológus nyíltan kijelenti, hogy „valóságos Isten és valóságos ember” lévén „Krisztus nem hihet önmagában”. „A hit abban áll, hogy egy másik személyben hisz valaki, és nem önmagában” — állapítja meg az időszakosan megjelenő La Civiltà Cattolica. Jézus hitének felismerése elé tehát a Háromság dogmája gördít akadályt, mivel a két gondolat egyértelműen ellentmond egymásnak.

„Az evangéliumok sehol sem beszélnek Jézus hitéről” — mondják a teológusok. Valójában a Keresztény Görög Iratokban használt kifejezések, a pi·sztéu·o (hinni, hittel rendelkezni) és a pí·sztisz (hit) rendszerint a tanítványok Istenben vagy Krisztusban való hitére utalnak inkább, mintsem Jézusnak az égi Atyjába vetett hitére. Akkor hát arra következtessünk ebből, hogy Isten Fiának nem volt hite? Mit érthetünk meg abból, amit tett és mondott? Mit mondanak az Írások?

Hit nélküli imák?

Jézus az ima embere volt. Minden alkalommal imádkozott: amikor megkeresztelkedett (Lukács 3:21); egész éjszaka, mielőtt kiválasztotta 12 tanítványát (Lukács 6:12, 13); és csodálatos elváltozása előtt a hegyen, Péter, János és Jakab apostol jelenlétében (Lukács 9:28, 29). Akkor is imát mondott, amikor a tanítványok egyike megkérte: „taníts minket imádkozni”; így hát megtanította nekik az Úr imáját (a miatyánkot) (Lukács 11:1–4; Máté 6:9–13). Imádkozott egymagában és hosszan tartóan a kora reggeli órákban (Márk 1:35–39); estefelé, egy hegyen, miután elbocsátotta tanítványait (Márk 6:45, 46); s együtt a tanítványaival és a tanítványaiért (Lukács 22:32; János 17:1–26). Igen, az ima fontos részét alkotta Jézus életének.

Csodatettei végrehajtása előtt is imádkozott, például mielőtt feltámasztotta barátját, Lázárt: „Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem; csak a körülálló sokaságért mondtam, hogy elhigyjék, hogy te küldtél engem” (János 11:41, 42). Az afelől való bizonyosság, hogy Atyja válaszolni fog erre az imára, megmutatja, milyen erős hite volt. Ez a kapcsolat, vagyis az Istenhez való imádkozás és a személyébe vetett hit közötti kapcsolat, világosan kitűnik azokból a szavakból, amelyeket a tanítványokhoz intézett Krisztus. „A mit könyörgéstekben kértek, higyjétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglészen néktek” (Márk 11:24).

Ha Jézusnak nem volt hite, akkor miért imádkozott Istenhez? A kereszténység Írás-ellenes tanítása a Háromságról, nevezetesen, hogy Jézus egyidőben volt ember is és Isten is, elhomályosítja a Biblia üzenetét. Megakadályozza az embereket abban, hogy felfogják a Biblia egyszerűségét és erejét. Kitől kért segítséget az ember Jézus? Önmagától? Nem volt tisztában azzal, hogy Isten? Ha pedig Isten volt, és tudta ezt, akkor miért imádkozott?

Azok az imák, amelyeket földi életének utolsó napján mondott Jézus, még mélyebb betekintést engednek nekünk égi Atyjában való szilárd hitébe. A remény és a bizalomteljes várakozás kifejezéseként ezt kérte: „És most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, a melylyel bírtam te nálad a világ létele előtt” (János 17:5).

Tudva, hogy közel vannak legnehezebb megpróbáltatásai és a halála, míg éjszaka az Olajfák hegyén lévő Getsemáne-kertben volt, „szomorkodni és gyötrődni” kezdett, és ezt mondta: „Felette igen szomorú az én lelkem mind halálig!” (Máté 26:36–38). Ezt követően letérdelt és így imádkozott: „Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” Aztán „angyal jelenék meg néki mennyből, erősítvén őt”. Isten meghallgatta az imáját. Érzelmeinek hevessége és a megpróbáltatás súlyossága miatt „verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak” (Lukács 22:42–44).

Mire mutat az, hogy Jézus szenvedéseket élt át, erősítésre volt szüksége, és könyörgött? „Egy dolog bizonyos: Jézus imádkozott, és az ima sarkalatos vonása az életének és cselekedeteinek — írja Jacques Guillet. — Úgy imádkozott, ahogy az emberek imádkoznak, és az emberek érdekében is imádkozott. Az pedig elképzelhetetlen, hogy az emberek hit nélkül imádkozzanak. Elképzelhető volna, hogy Jézus hit nélkül mondott imákat?”

Röviddel a halála előtt, miközben a kínoszlopon függött, Jézus hangosan felkiáltott, idézve Dávid egyik zsoltárát. Majd hittel telve, hangos kiáltással így könyörgött utoljára: „Atyám, kezeidbe teszem le a szellememet” (Lukács 23:46, Vida fordítás; Máté 27:46). Egy olasz nyelvű felekezetközi fordítás szerint Jézus az Atyára „bízta életét” (Parola del Signore).

Jacques Guillet megállapítja: „Bemutatva a megfeszített Krisztust, aki Izrael zsoltáraiból idézve kiált Atyjához, az evangéliumírók meggyőznek minket arról, hogy e kiáltás — az egyetlen-nemzett Fiú kiáltása, a végletekig menő gyötrelem kiáltása, a teljes bizalom kiáltása — a hit kiáltása, a hitben való meghalás kiáltása.”

Szembenézve a hit e világos és drámai bizonyítékával, egyes teológusok megpróbálnak különbséget tenni a hit és a „bizalom” között. Az effajta megkülönböztetés azonban nem az Írásokon alapul.

De mit tárnak fel pontosan Jézus hitéről a súlyos megpróbáltatások, amelyekben kitartott?

„Hitünk Tökéletesítője” tökéletessé tétetett

Pál apostol a zsidókhoz írt levelének 11. fejezetében a keresztényiség előtti időkben élt hűséges férfiak és nők nagy fellegéről tesz említést. Végezetül rámutat a hit legnagyobb és tökéletes példájára: „feltekintve hitünk megalapítójára és bevégzőjére [Tökéletesítőjére, NW], Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, csekélybe véve a gyalázatot, keresztet szenvedett . . . gondoljatok arra, aki a bűnösök részéről maga ellen ily nagy ellenmondást szenvedett el, hogy meg ne lankadjatok lelketekben és el ne csüggedjetek” (Zsidók 12:1–3, Új Testamentum, 1930).

A teológusok többsége azt állítja, hogy ez a vers nem „Jézus személyes hitéről” beszél, hanem inkább arról a szerepéről, hogy ő a „hit elindítója vagy megalapítója”. Az ebben a kijelentésben megjelenő görög te·lei·o·tész szó olyasvalakire utal, aki tökéletessé tesz valamit, aki megvalósít vagy teljessé tesz valamit. Jézus mint a „Tökéletesítő”, teljessé tette a hitet abban az értelemben, hogy a földrejövetele bibliai próféciákat teljesített be, és így szilárdabb alapot vetett a hitnek. De vajon ez azt jelenti, hogy neki nem volt hite?

A zsidókhoz írt levél azon részletei, amelyeket a 15. oldal bekeretezett részében láthatsz, minden kétséget kizárnak. Jézust a szenvedései és az engedelmessége tette tökéletessé. Noha tökéletes ember volt már, a tapasztalatai tökéletessé és teljessé tették mindenben — még a hitben is —, hogy teljesen alkalmassá váljon a főpapi tisztségre az igaz keresztények megmentése érdekében. „Erős kiáltás és könyhullatás közben” könyörgött Atyjához, „hű” volt Istenhez, és „istenfélelemben” élt (Zsidók 3:1, 2; 5:7–9). „Mindenben” „megkisértetett [próbára lett téve, Vi]”, pontosan úgy, „mint mi” — mondja a Zsidók 4:15 (Káldi fordítás) — vagyis, mint bármelyik hű keresztény, akinek hitét „különféle megpróbáltatások” érik (Jakab 1:2, 3, ÚT). Ésszerű dolog-e azt hinni, hogy Jézust anélkül lehetne próbára tenni úgy, „mint” követőit, hogy nem tétetik próbára a hitében hozzájuk hasonlóan?

A könyörgések, az engedelmesség, a szenvedés, a megpróbáltatások, a hűség és az istenfélelem Jézus teljes hite mellett tanúskodnak. Megmutatják, hogy csak azután vált „hitünk Tökéletesítőjévé”, hogy saját hitében tökéletessé tétetett. Nyilvánvaló, hogy nem volt Fiúisten, ahogy azt a háromságtan állítja (1János 5:5).

Nem hitt Isten Szavának?

A háromságtan úgy formálja a teológusok gondolkodását, hogy arra a szélsőséges álláspontra jussanak, mely szerint Jézus „nem hihet Isten Szavának és annak üzenetének”, mert „ő maga lévén Isten Szava, csak hirdetni tudja e Szót” (Angelo Amato: Gesù il Signore; az egyház engedélyével kinyomtatva).

De mit mutatnak valójában azok a hivatkozások, amelyekkel Jézus szüntelenül az Írásokra utalt? Amikor megkísértetett, háromszor idézett az Írásokból. Harmadik válasza értésére adta Sátánnak, hogy Jézus kizárólag Istent imádja (Máté 4:4, 7, 10). Jézus több alkalommal is megemlített olyan próféciákat, amelyek saját személyére vonatkoznak, hitet nyilvánítva ki a beteljesedésükben (Márk 14:21, 27; Lukács 18:31–33; 22:37; vö. Lukács 9:22; 24:44–46). E vizsgálódás alapján arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Jézus ismerte az Atyja által ihletett Írásokat, hittel tekintett rájuk, és teljes mértékben bízott azon próféciák beteljesedésében, amelyek megjövendölték megpróbáltatásait, szenvedését, halálát és feltámadását.

Jézus, a hit követendő mintája

Jézusnak egészen a végsőkig kellett vívnia a hit harcát, hogy megőrizze az Atyja iránti lojalitást és ’legyőzze a világot’ (János 16:33, Vi). Hit nélkül lehetetlen ilyen győzelmet aratni (Zsidók 11:6; 1János 5:4). E győzedelmes hiténél fogva példaképe volt hű követőinek. Biztos, hogy hitt az igaz Istenben.

Jézus, a „Tökéletesítő”, tökéletessé tétetett

Zsidók 2:10: „Illendő vala, hogy a kiért minden és a ki által minden, sok fiakat vezérelvén dicsőségre, az ő idvességök fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé.”

Zsidók 2:17, 18: „Mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. Mert a mennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, a kik megkísértetnek.”

Zsidók 3:2: „A ki hű ahhoz, a ki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában.”

Zsidók 4:15: „Nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem a ki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.”

Zsidók 5:7–9: „Ki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könyhullatás közben járult ahhoz, a ki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott az ő istenfélelméért, ámbár Fiú, megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet; és tökéletességre jutván, örök idvesség szerzője lett.”

Róma 6:9-10" -Mert tudjuk, hogy Krisztus, most, hogy feltámadt a halottak közül, nem hal meg többé; a halál többé nem úr felette.  A halált ugyanis azért halta egyszer s mindenkorra, hogy eltörölje a bűnt, az életet pedig, amelyet él, az Istennek éli. "

Zsid 5:7-14-"7 Testének napjaiban Krisztus könyörgésekkel és kérésekkel, erős kiáltásokkal és könnyekkel járult Ahhoz, aki képes kimenteni őt a halálból, és kedvező meghallgatásra talált istenfélelméért. 8 Jóllehet Fiú volt, engedelmességet tanult azokból, amiket elszenvedett; 9 s miután tökéletessé tétetett, felelős lett mindazok örök megmentéséért, akik engedelmeskednek neki, 10 mert az Isten kifejezetten Melkisédek módja szerinti főpapnak hívta őt.

11 Őrá nézve sok a mondanivalónk, és nehéz megmagyarázni, mivel eltompultatok hallásotokban. 12 Mert bár az időt tekintve bizony tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy elölről tanítsa nektek valaki az Isten szent kijelentéseinek elemi dolgait; és olyanok lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem szilárd eledelre. 13 Mert mindaz, aki tejjel él, járatlan az igazságosság szavában, mivel kisgyermek. 14 A szilárd eledel azonban érett embereknek való, azoknak, akiknek a használat folytán edzett érzékelőképességük van a helyes és a helytelen közötti különbségtételre."

(János 14:1) „Ne nyugtalankodjon a szívetek. Gyakoroljatok hitet az Istenben, gyakoroljatok hitet bennem is.

(János 6:27) Ne azért az eledelért munkálkodjatok, amely elvész, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, és amelyet az Emberfia ad majd nektek; őrá ugyanis az Atya, igen, az Isten tette rá helyeslésének pecsétjét.”

(Máté 3:17) Íme, hang is hallatszott az egekből, amely így szólt: „Ez az én szeretett Fiam, akit helyeslek.”

(2Péter 1:17) Mert tiszteletet és dicsőséget kapott Istentől, az Atyától, midőn ilyen szavak hangzottak hozzá a fenséges dicsőség által: „Ez az én szeretett fiam, akit én helyeslek.”