Normális dolog az, hogy egy vallás miatt valaki nem tart meg semmilyen ünnepet? Se a saját szülinapját, se karácsonyt, se semmit.

". Olyan nagy baj ez? "

Dehogy baj.

Az a baj, hogy aki nem tud értelmes választ adni mellébeszél.Vagy nem tudja a vélemény szó pontos jelentését, vagy nem türi el, a másik ember véleményét.

Nem mindegy, hogy az okos hülyéskedik, vagy a hülye okoskodik.

Ez egyre gyakoribb a fórumon, sajnos.

Idézek a válaszomból;

"Az ókori Görögországban azokat akik nem tartottak a többséggel, hanem külön utakon jártak, idiótának nevezték."

Napjainkra az idióta a hülye szinonimája lett.Talán (nem) véletlenül.

Szerintem normális, ha valaki megbizonyosodik egy ünnep eredetéről vagy mivel van kapcsolatban az a bizonyos ünnep akkor eltudja dönteni, hogy helyes-e megtartani.Például vegyük csak a születésnapot. Én nem tartom meg és röviden le is írom, hogy miért nem.Utánna néztem, hogy honnan is ered valójában ez az ünnep.

„Korunk születésnappal kapcsolatos különböző szokásainak hosszú történetük van. Eredetük a vallás és a mágia birodalmában keresendő. A jókívánságok, az ajándékozás és az ünnepség, amelyeknek égő gyertyák is a tartozékai, az ókori időkben arra szolgáltak, hogy megóvják a születésnapi ünnepeltet a démonoktól, és biztonságát garantálják az eljövendő évre . . . A kereszténység egészen a negyedik századig elutasította a születésnap megünneplését mint pogány szokást” (Schwäbische Zeitung [a Zeit und Welt című magazin melléklete] 1981. április 3/4, 4. o.).

„ A görögök azt hitték, hogy mindenkinek megvan a saját őrzőszelleme vagy démona, aki jelen volt a születésekor, és őrködik felette az élete folyamán. Ennek a szellemnek misztikus kapcsolata volt azzal az istenséggel, amelynek születésnapján az illető megszületett. A rómaiaknak is hasonló elképzelésük volt . . . Ezt az elgondolást megőrizte az emberi képzeletvilág, és ez tükröződik vissza az őrzőangyalba, a jó tündérbe és a védőszentekbe vetett hitben . . . A süteményre helyezett égő gyertyákat a görögök kezdték használni . . . A kerek, hold formájú mézessüteményre vékony égő gyertyákat állítottak, s így helyezték [Artemisz] templomi oltáraira . . . A népi hiedelem szerint a születésnapi gyertyáknak a kívánságok beteljesedésével kapcsolatban van mágikus szerepük . . . Amióta az ember első ízben oltárt állított az isteneinek, azóta az égő gyertyáknak és az áldozati tüzeknek különleges, misztikus jelentőségük van. A születésnapi gyertyák ily módon amolyan tiszteletkinyilvánítás és hódolat a születésnapját ünneplő gyermek számára, és jó szerencsét hoznak . . . Ennek az ünnepnek lényeges része, hogy felköszöntik az embert, és sok boldogságot kívánnak neki . . . Eredetileg a szokás a mágiában gyökerezett . . . A születésnapi köszöntőknek hatalmuk van, jót vagy rosszat eredményeznek, mivel ezen a napon az embernek szorosabb kapcsolata van a szellemvilággal” (The Lore of Birthdays. [New York, 1952] Ralph és Adelin Linton, 8, 18—20. o.).

Azonkivül a Biblia sem tünteti fel kedvező színben a születésnapot, a Biblia mindössze két születésnapi ünnepségről számol be, s a két személy közül egyik sem volt az igaz Isten szolgája.

Az első ilyen alkalom az egyiptomi fáraó születésnapja volt. Ezt a fáraó pékjének felakasztása tette emlékezetessé, aki Józseffel együtt volt a börtönben (1Móz 40:18–22). Az 1Mózes 40:20-szal kapcsolatos magyarázatában Dr. Adam Clarke megjegyzi: „Ebből az eseményből kitűnik, hogy a születésnap ünnepség által történő megkülönböztetése igen régi szokás. Eredete valószínűleg a lélek halhatatlanságának a fogalmához nyúlik vissza, mivel az élet kezdete feltétlenül komoly következménnyel jár az olyan személy számára, aki azt hitte magáról, hogy örökké fog élni.”

A második alkalom 1800 évvel később Heródes Antipas születésnapja volt. A Márk 6:21–24-ben ezt a beszámolót olvashatjuk:

„Eljött azonban egy alkalmas nap, amikor Heródes a születésnapján a rangos férfiaknak, katonai parancsnokoknak és Galilea előkelőinek vacsorát adott. És ennek a bizonyos Heródiásnak a leánya bejött és táncolt és tetszett Heródesnek és a vele együtt levőknek. A király azt mondta a lánynak: ,Kérj, amit csak akarsz és megadom neked azt.’ Sőt, megesküdött neki: ,Bármit kérsz tőlem, megadom neked azt a fele királyságomig.’ Ő pedig kiment és ezt mondta az anyjának: ,Mit kérjek?’ Ő azt mondta: ,Alámerítő János fejét.’” (Lásd még a Máté 14:6–11-et!)

A Heródes születésnapjával kapcsolatban Dr. Richard Lenski ezt a magyarázatot adja: „A zsidók irtóznak a születésnapok megtartásától, mivel pogány szokásnak tartották, ám Heródesék még a rómaiakon is túltettek ezeknél az ünnepeknél, ezért Heródes születésnapja (Herodis dies) a túlzásba vitt ünnepi látványosság közmondásszerű kifejezése lett.”

Nos, hogyan tekintsük mi ezt a két születésnapi ünnepséget? Vajon véletlenszerű az, hogy mindkettő megemlítésre került, és hogy mindkettő olyan személyekhez fűződik, akik nem élvezték Isten helyeslését? Vagy lehetséges, hogy Isten szándékosan jegyeztette fel ezeket a részleteket az ő Szavába, amelyről azt mondja, hogy „hasznos a tanításra, a feddésre, a dolgok helyreigazítására”? (2Tim 3:16). A legkevesebb, amit elmondhatunk erről az, hogy ez a két beszámoló bibliai szempontból rossz fényt vet a születésnapra, mint olyan gyakorlatra, amely Istentől teljesen idegen.

Érdemes megjegyezni azt is, hogy Isten nem jegyeztette fel Jézus születésének pontos dátumát, ami bizonyára igen fontos születésnap lett volna, ha Isten szolgáinak meg kellene ünnepelniük a születésnapokat. Ezzel szemben a Biblia közli Jézus halálának a dátumát és arra utasítja a keresztényeket, hogy minden évben ünnepeljék meg azt az évfordulót (Luk 22:19; 1Kor 11:23–26). Ez teljesen megegyezik azzal a ténnyel, hogy a Biblia azt mondja: valakinek a halála napja sokkal jelentősebb, mint a születése napja, ha jó nevet szerzett magának Istennél az élete folyamán (Préd 7:1, 8). Tehát én ezen okok miatt nem tartom meg a születésnapomat. Persze én most ezt nem azért írtam le, hogy te se tartsd meg a születésnapodat, mindenkinek jogában áll saját döntéseket hozni, én csak azért írtam le, hogy lásd ha megvizsgáljuk egy bizonyos ünnep eredetét, és öszhangba van-e azzal amit a Biblia tanít el tudjuk dönteni, hogy megtartsuk vagy ne.

[link]

[link]

Az Őrtorony elismerte, hogy nem számít, hogy egy gyakorlatnak mi az eredete, pogány, vagy nem pogány, hanem:

"Az ilyen dolgokban általában az a mérvadó, hogy a szóban forgó gyakorlat jelenleg kapcsolódik-e a hamis valláshoz."

(Lásd az „Olvasók kérdései”-t Az Őrtorony 1972. január 15-i [angolban], és 1991. október 15-i számában.)"

Ünnepek, szokások "pogány" voltával kapcsolatban:

A nyúl meg a tojás a germán mitológiából jött, de sosem került be "a húsvétba" (jelentsen ez bármit). Népszokás-szinten élt tovább, és soha nem élvezte a hivatalos r.k. egyház jóváhagyását - legfeljebb eltűrték, de jellemzően inkább ki akarták szorítani olyan szentelményekkel, mint az ételek megáldása, a vízszentelés és a többi. A r.k. felekezetnek még a szentelményei között sem szerepel tudtommal sem a húsvéti nyúl, sem a húsvéti tojás - nemhogy a szentségei között.

Nem igaz, hogy minden katolikus tojásos-nyuszis húsvétot ünnepel. Jellemzően észak- és kelet-európai országokban, valamint Észak-Amerikában dívik a tojás; latin-amerikai katolikusoknál tudtommal nem annyira.

Ezeket népszokásként kezelik, és nem vallási szertartásként. Ahol meg igen, ott keresztény értelmet csúsztatnak alá, és valljuk meg, nem is ötletesség nélkül.

A papok ezeket nem nevezik olyan "pogány szimbólumoknak, amit keresztény ilyet nem gyakorolhat". Ők megelégszenek azzal, ha a pogány eredetű külsőségek mögé keresztény jelentést sikerül magyarázniuk, vagy ha ez nem megy, akkor a pogány helyett keresztény szokásokat, szimbólumokat, szentelményeket ajánlanak a nép vallásos (vagy egyszerűen ünnepi) igényeinek kielégítésére. Rómának mindenkor ez volt az eszköze a nagy tömegek megnyerésére, tudván, hogy a tömegek nem az eszükkel gyakorolják vallásukat, hanem a szemükkel, a gyomrukkal, a taglejtéseikkel, a hangjukkal és így tovább.

Kérdés, hogy a nyúlsimogatás, csokinyuszi-rágcsálás vagy a tojás mint ünnepi eledel önmagában pogányság-e: mert ha igen, akkor Jehova tanúinak csakugyan ki kell menniük a világból. Hiszen sem a zsidók, sem az első keresztények nem jártak színházba, nem olvastak világi irodalmat, de még csak nem is mentek anyakönyvezetőhöz, ha házasodni akartak. Ehhez hasonlóan ártalmatlan kulturális szokás lett mostanra a karácsonyfa, a tojásfestés meg a többi említett dolog is: immár senki nincs tudatában sem pogány, sem a mögégyártott keresztény jelentésének. Ettől nem lesznek ezek mindjárt keresztény kulturális elemek - de ezt nem is állítottam. Persze kendtek megtehetik, hogy evangélium gyanánt ezek pogány voltát hirdessék az ajtókban.

Ennek kapcsán csak az volna a nyilvánvaló kereszténytelenség (mert így mondják magyarul az "antikereszténységet"), ha Róma beemelte volna ezeket legalább a szentelményei közé.

Éppen nem pogány szokások ezek (a tojásfestés, a sonkaevés vagy a karácsonyfaállítás), mert e szerepükben mára teljesen kivesztek, és a világ nagy részén mindenféle vallásos jelleg nélkül, pusztán kulturális szokásokként tartják meg őket. Tudjuk, hogy Pál jószántából felszállt egy olyan hajóra, mely Kasztórnak és Polluxnak volt szentelve, vagy hogy keresztény ember viselte a Bibliában a Fortunatus vagy Mercurius nevet. De van még cifrább is: Pál a mithrászi kultuszból veszi hasonlatát, mikor az óember levetkőzéséről és az új ember felöltözéséről beszél. És ismét: egy olyan verssort idéz helyeslőleg ("őbenne élünk, mozgunk és vagyunk"), amely eredetileg Zeuszhoz szólt. Egy krétai költőt, Epimenidészt meg egyenesen prófétának nevez.

Tudjuk, hogy e nevek és motívumok a pogányságból származtak, és ha kendteknek igazuk volna, akkor a keresztényeknek úgy kellett volna elhajítaniuk őket, mint a tüzes vasat. Csakhogy ők is tudták, amit most én hiába próbálok a kend tekintete elé tárni: hogy a görög mitológiának volt egy olyan megjelenési formája, amely már nem járt vallásos tisztelettel, sem bálványimádással, viszont a nevek és szavak szintjén még a régihez kapcsolódott, minthogy a kultúra lassabban kopik ki az emberek életéből, mint a vallás. Ők ez utóbbi értelemben legalábbis felhasználták a pogányok műveltségét, és olykor éltek is azok szokásaival, szavajárásával. Így pl. nem átallották Jézust szótérnak (üdvözítőnek) mondani, holott ezt a római császárok és korábbi pogány fejedelmek díszítő titulusként használták. Ugyanígy a Küriosz, amit Jézusra alkalmaztak az első, legtömörebb keresztény hitvallási formulákban, a császár méltóságneve volt. De Pál beszélt győzelmi koszorúról, ami a pogány vallási elemekkel átszőtt olimpiai játékok kelléke volt, vagy a győztes pálmájáról, ami szintén pogány felhangokkal jelképezte az örökkévalóságot. De kendtek ezt már nem tudják, különben majd' megszakadnának, hogy ezeket az utalásokat valahogy kimagyarázzák, miközben persze teli tüdőből harsognak a karácsony és a születésnapok ellen.

A karácsony és a húsvét jelenlegi ünnepe ugyan pogány vagy zsidó ellenhatás leküzdése végett, de keresztény céllal került arra a helyre, ahová került, és lett olyan, amilyen lett. Akik tehát ezeket az ünnepeket merőben a pogányságból akarják leszármaztatni, erőszakot követnek el a történeti igazságon: azon tudniillik, hogy az egyház nem egyszerűen átvett valamiféle pogány ünnepeket, hanem a maga céljai érdekében ugródeszkának (apologetikai hídnak) használta őket. Körülbelül úgy, mint Pál a korinthusi szabados párt jelszavait, mikor válaszul vitázva kiegészítette őket: "Minden szabad nekem, de nem minden használ;" "Az eledel a hasnak rendeltetett - de a test nem a paráznaságnak." Ugyanilyen lélekkel tette az egyház a napforduló idejére a karácsonyt, tudván, hogy Baldr vagy Mithrász helyett Krisztus testi születése hozott fényt az éjszakában. A karácsonyfát meg a többi ehhez való kelléket úgy lopta el a pogányságtól, és amíg nem emberre (élő vagy holt szentekre), hanem Krisztusra ruházta a dicsőséget, addig nem is követett el hibát.

Silány, kevés hangú, hamis nóta az, amit Jehova tanúi a történelmi kereszténység ellen fújnak. A Felekezet csőlátásban és mind történetileg, mind vallásilag siralmas tudatlanságban keresnek menedéket, nem tudván megcáfolni a történelmi kereszténység lényegét (vagyis a teológiájukat), és olyan időszakos, esetleges körülményekbe kötnek bele, amelyek éppenséggel teljesen közömbösekké váltak mostanára. Tudjuk jól, hogy az effajta kapdosás a rövid lélegzetű, híg és vitára alkalmatlan felekezeti szajkózógépek sajátja, akik nem tudván arra felelni, amit az ellenfél mond, megkeresik az ahhoz szavak szintjén úgy-ahogy odafércelhető őrtornyos ócsárlóprogramot, és mikor az ellenfél abbahagyja beszédét, le is futtatják - függetlenül attól, hogy megcáfol-e valamit amabból.

Amit meg a hamis kultuszok követéséről rávartyognak, azt elég azzal elhessentenem, hogy eszem ágában sincs Istent karácsonyfával vagy szentelt barkával tisztelni - viszont megértem azokat a középkori népeket, amelyek a körükben található szépséget és anyagi értéket az Isten elé hozták, mintegy kifejezéséül szívbeli hódolatuknak. Persze egyik ilyen hódolati elem sem kívánt örök érvényű lenni. Amennyiben mára elavultak ezek a formák (pl. ahogy nem szokás ételeket fölajánlani a templomokban, ahogy az első századokban tette szinte az egész egyház), úgy ma már legfeljebb kulturális elemekként jöhetnek szóba, és a keresztény öntudat mindenkori alakulása szívesen keres helyettük másokat, lelkületéhez illőbbet. Pl. a történelmi felekezetek körében is gyakoribb a pénzben kifejezett egyháztámogatás, mint a templomok virágdíszítése, vagy a keresztény műfajú, de szerzőjében és előadójában "laikus" vers vagy dal, mint a tárgyakra kimondott papi áldás.

Lehetne erről még sokat beszélni, de mivel én sem egyszerre tanultam meg becsülni a többi felekezet életében azt, ami Krisztusra mutat vagy őiránta való buzgóságból született, nem kívánom kendtől sem, hogy mindezeket egy csapásra tegye magáévá. Kend szemlátomást jól érzi magát abban a fekete-fehér álomvilágban, amelybe felekezete valósággal belenyomorítja a tagjait, ezért nem csodálnám, ha mostani írásomra adandó válasza olyan szemrehányásokban tobzódna, hogy "rosszul teszed, ha halottak napján fenyőágat borítasz szeretteid sírjára, vagy mécsest gyújtasz rajtuk, mert az ilyesmi pogány szokás." Erre, ha csakugyan bekövetkezik, csak annyit fogok mondani: "Ej, mit tépem itt a számat."

Szerintem ezt a pogány jelentést az egyszerű világi emberek körülbelül annyira veszik komolyan, mint a másikat, amit a r.k. felekezet szokott hozzájuk fűzni: hogy a tojás az újjászületést, illetve a feltámadást jelképezi. De már régen nem népszokásokról van szó húsvétkor, hanem elsősorban evésről és ivásról, néhány jellegzetes fogással. Alig valaki festi meg mostanság a tojást, vagy mond el valami bájolást a nyúl fölött. Ami meg a keresztényeket illeti az étel kapcsán: vannak olyan erőtlen lelkiismeretűek köztük, akik még a közkeletű sonkás-tojásos-pálinkás húsvéti asztalban is képesek valamiféle bálványimádást vagy annak maradványát látni, és ha valamikor abbahagyom a közszokáshoz való idomulást, az őmiattuk lesz. De azt nem fogom elszenvedni, hogy valamiféle fensőbbséges elitizmussal nyomuló, eledelekben válogató lelkület dugja be az orrát oda, ahol vagyok. Mert én hálát adok a nyúlért meg a tojásért is, ha már az asztalon van, és nem hiszem azt, hogy valami sötét varázslat tapadt rájuk csak azért, mert mások ezerötszáz éve Odinnak, Freyának vagy éppen Lokinak rebegtek hálát ugyanezekért.

Létezik ugyan Isten által adott rendje a húsvétnak, méghozzá az Ószövetségben van leírva részletesen. De hogy az Újszövetségben pontosan ezt kell megtartani, azt tagadom. Jézus pedig a halálát és feltámadását nem csupán húsvétkor akarja ünnepeltetni az egyházban. Ezért van biblikusan indokolt joga az egyháznak, hogy ha tovább ünnepli a húsvétot, megtöltse Jézus halálának és feltámadásának örömhírével. De ünnepet szentelni az egyénnek nem is kötelessége, tehát akár alkalmazkodhat is a népe körében elterjedt szokásokhoz, amennyiben azok nem kereszténység-ellenesek. Aki pedig végigeszi a most szokásos húsvéti falatokat, jórészt nem vallási okból teszi ezt, tehát nem is imád bálványt, sem pedig termékenységvarázslást nem űz.

Szerintem a "keresztény öntudat" nagyon is jogosan keres a saját vágyai, elvárásai, "lelkülete" szerint való formákat, hiszen az (ószövetségi) ünnepek megtartására az Újszövetségben semmiféle utasítást nem kaptunk, nem hogy pontosan meghatározott kereteket.

Az ünnepeket nem a r.k. felekezet kezdte változtatni, hanem maga az Úr. Az úrvacsorának az apostoli egyházban szokásba jött ünneplésében pl. nem volt meg a húsvéti bárány mint kultikus eledel, hanem kenyérről és borról olvasunk. Más ünnep jézusi rendeléséről, s esetleg ószövetségi ünnepeknek a pogánykeresztény egyházrészben való megtartásáról pedig nem olvasunk a Bibliában. Ezért van szabadsága a mindenkori egyháznak, hogy a maga használatára (és értelmezése szerint) ünnepeket szenteljen, csakhogy ne higgye, hogy ebben isteni utasítást teljesít. Az egyházi ünnepek közül még a vasárnap sem rendelkezik jézusi tekintéllyel, bár a Bibliában is találjuk nyomát, hogy e napon gyűltek össze a tanítványok az úrvacsoravétel és a tanítás hallgatása végett.

Húsvétünneplés (és az időpontjáról való ádáz vita) már akkor is volt az egyházban, amikor hatalom és gazdagság még meg sem kísértette. Ezt az egyházat én katolikusnak nevezem (bár rómainak nem), és tudom jól, hogy mennyire törekedett a vetélytársai kiküszöbölésére - de azt is tudom, hogy az ünnep részleteit jobb pillanataiban nem tekintette örök érvényűeknek, sem szakadási okoknak. Érdemes utánaolvasnod Viktor római püspök, a kisázsiai egyházak és Ireneusz esetének: máig ható példaként lebeg ott az egyház előtt.

Jézus semmit nem parancsolt a húsvét (pászka) felől, mert amit parancsolt, azt az úrvacsora felől parancsolta. Betöltésről meg nem lehet szó olyan értelemben, hogy az egyik ünnep töltené be a másikat. A régi páskát különben sem az úrvacsora töltötte be, hanem a keresztáldozat. Bizonyára neked is ismerősek Pál szavai: "Aki különbnek tartja a napot, az Úrért teszi; aki minden napot egyformának tart, az is."

Az Úrvacsora nem a páska ünnep részeként lett bevezetve, különben minden úrvacsora alkalmával páskát is kellett volna ünnepelniük, de erről nem olvasunk sem az Apcselben, sem az első korinthusi levélben, az ide vonatkozó információink legbővebb tárházában. Pál a Kolossebelieket Nem az ünnepek "dolgában" intette őket, hanem azok rabszolgává tevő igyekezete ellen, akik ünnepek dolgában akarták "inteni" őket, úgyhogy egy szuszra mondta ezt az ételtilalmakkal hadonászó betolakodók elleni figyelmeztetésével. Íme, az ünnepeket magukat nevezi árnyéknak, pedig ha a megtartásukat sürgetné, bizony nem így szólna.

A ref. húsvét vagy a r.k. pünkösd nem arre irányul, hogy h Istentől akaratától független - natán annak ellentmondó - utasításokat kreáljon, hanem konkrét időbeli hangsúlyt ad annak a hittartalomnak, amely elvben az egész éven át érvényes. Érdemes volna az ő kiadványaikat is olvasnod, nem pedig mindenféléket beleképzelned abba, amit róluk (nem) tudsz.