Mohamed előtt az araboknak milyen vallása volt?

Szia!

Az arab nép történeti emlékei alig terjednek távolabbra, mint az iszlám alakulását két évszázaddal megelőző időre. Vallásos élettel leginkább a letelepedett, városlakó nép rendelkezett, a városokban voltak az arab istenségek központi szentélyei, melyek köré a nagy országos vásárok és búcsúk a legtávolabb vidékről egybe gyűjtötték az arab embereket. Ősidők óta a legtekintélyesebb ilyen szentély hírében állott a Mekka városában mai napig is tisztelet tárgyát tevő Kába, az arab pogányság legfontosabb központja. Ennek a szentélynek az őrizetével együtt járt az a nagy szerep, melyet e tisztséget gyakorló Kureis törzs Mekka városában és közvetve a teljes arabság között vitt. Ez a törzs a Kába körül kivívott elsőbbsége révén a félsziget fővárosában a hegemoniát birta. Kezében volt a Kába kulcsa, ő szolgáltatta a Kába közelében levő régi szent kút, a Zemzem, vizét, tőle függött a kalendáriom szabályozása, annak kijelentése, mikor van az a három hónap, melyben a mekkai búcsúban való részvétel szempontjából a közbéke, treuga Dei, fentartására köteles az ország folyton zavargó és nyugtalankodó beduin lakossága.

A beduin törzseket tekintették az arabság szivének. A legelők és források birtoklása, a vendégjog megsértése, a vérbosszú ügyei szüntelen torzsalkodásra nyujtottak alkalmat. Ezekre szövetkeztek a törzsek. Volt rá eset, hogy olyan törzsek is szövetkeztek, melyeket a származás közössége nem kapcsolt össze. Az ilyen szövetkezés ősrégi hagyományoktól megszentelt ünnepélyes formaságokkal folyt le, vérszerződések közt, melyeknek az volt a célja, hogy a vérközösséget jelképesen helyettesítsék.

Mindezen viszonyokat a legcsekélyebb apróságokig évezredes hagyományban gyökerező szokásjog szentesítette. Ezen hagyományok megsértése a legnagyobb gyalázat az arab ember szemében. A sivatag életviszonyai nem adtak alkalmat azon vallásos kultusz gyakorlására, melynek a városi szentélyek voltak színhelyei. A beduin arab csak egész könnyen vette a vallásos szokásokat. Ha véletlenül a mekkai országos vásárra vetődött, rész vett az istenek tiszteletében, a bálványok imádásában és a velük kapcsolatos formaságokban. A sivatagban azonban nem volt templom, és ez a körülmény a városi intézményektől különböző irányt adott a beduin ember vallásos érzésének.

Ebben a vallásban kevés helyet foglalhatnak el az intézmények, annál többet a törzsek életével egybekapcsolt hagyományok. Éltető eleme a törzsi élettől feltételezett kötelességek teljesítése, és dogmája a hűség.

A VII. században - amikor az iszlám megszületett - már a városokat lakó arabok vallása sem függött lelki buzgósággal az öröklött pogányságon. Mindenfelé a vallásos érzés elgyengülése és lankadása volt jellemző. Az ősi vallás dolgai iránt közönyösek voltak. A mekkai kultuszt se annyira a hivek vallásos lelkülete istápolta, mint inkább azon nagy világi érdekek, melyekkel a mekkai nagy urakra a Kába köré gyülő nagy zarándokolás egybe volt kapcsolva. Hiszen ez volt gazdagságuk forrása.

Vallásuk lényegében nem is volt más mint durva fetisizmus. Kőbálványaikat, melyekhez haszonleső várakozással fordultak, az istenség ősrégi semita neveivel nevezték el, emellett voltak aztán specialis arab isteni alakjaik is, mint pl. Hobal, Jagúth, Szuvá stb. Mindezek tisztelete nem emelkedett túl a lelki közösség nélkül teljesen szükölködő fetisizmuson. Mekkában a tisztelet nevezetes tárgya a Kába egyik szögletébe illesztett feketekő volt. Voltak aztán még szent fáik és egyéb bűbájos tárgyaik is.

Üdv. Péter

Az arabok élete és vallása az iszlám előtt:

Az iszlám megjelenése előtt, a dzsáhilijja (pogánykor) idején az arabok főként nomád életmódot folytattak, de emellett az Arab-félszigetet átszelő kereskedelmi útvonalak mentén és az oázisokban számos települést hoztak létre, ahol félnomád életformát tartottak fenn.

Nagy kiterjedésű mezőgazdasági területek csupán Dél-Arábiában, a mai Jemen területén alakultak ki, ahol az öntözéses földművelés mellett valódi civilizáció fejlődött ki, majd tűnt el a történelem süllyesztőjében (pl. a Sába vagy Himjarita királyság). Származásukat tekintve az arabok önmagukat Izmael és Ábrahám prófétáktól származó nemzetnek vallották, és erre igen büszkék voltak, de a gyakorlatban nem képeztek egységes arab nemzetet, hanem törzsekbe, törzsszövetségekbe tömörültek. Identitásukat illetően tehát legfontosabbnak a törzsi hovatartozást tekintették, a nemzeti, és a vallási hovatartozás alárendelt szerepet játszott az életükben. Volt néhány arab törzsszövetség, mely kvázi államot alkotva szövetségre lépett a környező – bizánci és perzsa – birodalmakkal, azonban az effajta függőség nem volt egyáltalán jellemző a korlátlan szabadságot és függetlenséget szerető arabokra. Ezek a törzsszövetségek egyébként ütközőállamként működtek a bizánci és perzsa birodalmak határvidékén, vagyis ezek az arab államok verték vissza az időnként Arábia belsejéből előretörő beduin harcosok támadásait.

A javarészt sivatagból álló területek viszontagságos körülményei közepette, az arabok életét az 5. századra teljes mértékben a taghálub (felülkerekedés) elve határozta meg. Ezen elv szerint három, egymással összefüggő tényező hatott a beduin társadalomra. Az első az aszabijja (a csoportszolidaritás), a második a ghazv (rajtaütés, csata) a harmadik pedig a murú’a (virtus), amit leginkább a törzsi erény kifejezéssel lehetne visszaadni. A taghálub természete létezik mindegyiknél: először a legfontosabb az összefogás a másik fél legyőzése érdekében (egyik törzs a másik fölé kerekedik), aztán a törzsön belüli pozíció, a tekintély és a hírnév megszerzése, majd a legnagyobb erény, ha valaki bőkezűbb, mint ellenfele: a háború alatt le tudja győzni ellenfelét, de a béke esetén bőkezű ellenfelével.

A háború, a harc oly jellemző a beduinokra, hogy e nélkül nem tudtak volna a sivatagban megélni, és ebben mind a nomadizáló, mint a félnomád arabok megegyeztek. Az arab törzsek között ugyanis állandó volt a versengés, torzsalkodás, és háborúskodás a legelőkért és a vízforrások birtoklásáért, valamint a kereskedelmi útvonalak felügyeletének és a vámszedés jogának a megszerzéséért. A törzsből való kitagadás volt a legnagyobb veszély, amely egy törzs tagjait fenyegette, éppen ezért rendkívül ritka jelenség volt, már csak azért is, mivel egyenlő volt a halálos ítélettel, hisz a sivatagban egyedül nincs esély a túlélésre. Akiket mégis kitagadtak, vagy akik önszántukból kiszakadtak törzsükből, azok sok esetben bandákba tömörülve, vagy magányos farkasként, útonállóként tengették az életüket.

Az arabok az iszlám előtt fanatikusan ragaszkodtak saját törzsükhöz, és annak tagjaihoz. Minden esetben igazat adtak törzsbelijeiknek és vérrokonaiknak, és védelmükre keltek, még akkor is, ha egyikük jogtalanságot, bűncselekményt, például gyilkosságot követett el. Ez a fanatizmus sokszor a vérrokonságot és törzsiséget is meghaladta, mert számos esetben törzsszövetségekbe tömörülve néztek farkasszemet más törzsszövetségekkel. Ebből a törzsi berendezkedésből fakadt a tha’r (vérbosszú) intézménye is, amely a kollektív felelősséget hirdette. A törzs becsülete volt a legfontosabb érték, és ennek értelmében nem egy meghatározott egyén elleni bűncselekményt, hanem a törzset ért sérelmet, a becsületsértést igyekeztek megtorolni. Ennek értelmében például válogatás nélkül, bárkit meg lehetett ölni az ellenséges törzsből, ha annak valamelyik tagja gyilkosságot követett el ellenük. Az arabok törzsi fanatizmusához társult a bálványkultuszhoz fűződő, hasonlóképpen szélsőséges vallási fanatizmus is. Az arabok hittek a szellemvilágban, és politeista nézeteket vallottak, törzsi bálványokat imádtak, mint pl. Hubalt, al-Látot és al-Uzzát. A primitív hiedelmek, babonák miatt gyakori volt az elsőszülött leányok megölése.

Mekka, Arábia egyik legfontosabb kereskedelmi és vallási csomópontja volt a legnagyobb kultuszhely, ahol idővel több, mint háromszáz bálványt állították fel az arab törzsek, melyek készek voltak harcba szállni és feláldozni saját életüket is bálványaikért. Többek között ezzel magyarázható, hogy nem járt jelentős sikerrel egyetlen keresztény vagy zsidó misszió sem a beduinok körében. Keresztény vándorszerzetesek meg-megfordultak Arábiában, de követőkre ritkán találtak. A történetírók ugyan tesznek említést egy kereszténnyé lett arab törzsről, de jelentős kolóniák csupán a zsidóság köreiből tevődtek, akik valószínűleg Palesztinából vándoroltak délre, Arábiába, és főként Jemenben és Jathrib városban telepedtek le, vagyis azokon a területeken, amelyek kedvező mezőgazdasági adottságokkal rendelkeztek.

Mindezek mellett létezhetett egy haníf elnevezésű vallási csoport is, amelynek tagjai Ábrahám és Izmael Urát tisztelték, és az ő vallásukat igyekeztek követni, annak ellenére, hogy a folytonosság már réges-rég megszakadt közöttük és az eredeti tanítás követői között. Szokásuk volt elzarándokoltak Mekkába, a Kába szentélyhez, melynek alapítását Ábrahámnak tulajdonították, és elfordultak a bálványoktól, és csak egy Istent imádtak. A hatodik század végén, a törzsi közösségek elöljáróinak, törzsfőinek zsarnoksága mély társadalmi szakadékot, kizsákmányolást és elnyomást idézett elő, Törzsi és vallási fanatizmus, társadalmi igazságtalanság, és erőszak volt tetten érhető mindenhol.