Mohamednek a (profétának) mi volt az eredeti vallása?

A szülei asszem keresztények voltak, csak hamar elhaláloztak és a prozelita (azaz nemzsidó izraelita) nagybátyja nevelte fel. Monoteista volt, de nem feltétlen zsidó.

A pogányságot épp ezért nem szerette és nem tisztelte.

Mohamed próféta korában rengeteg arab törzs élt a környéken. Mekka/Bekka egy kereskedelmi útvonal volt, nagyon sok ember fordult meg akkoriban (is) arrafelé. A többségnek megvolt a saját istenük, bálványaik, faragott szobraik, a Kábát is teleaggatták ezekkel, viszont voltak olyanok, akik mindezt elutastották, (hanif) és visszavonultan csak az egyetlen Istenben hittek, tehát Ábrahámot követték. Keresztények is megfordultak Mekka felé. Mohamed (saw) ősei Ábrahámi leszármazottak, a Mekkai Kurejs-törzs, a Kába őrzői voltak. Itt említeném, hogy a Próféta egyik felmenője, Abdul Muttalib már megtagadta a bálványok előtti leborulást, tehát már ő is az egy Istenben hitt, de a Kurejs törzs általánosságban véve nem volt keresztény, viszont megengedték a keresztényeknek, hogy meglátogassák a Kábát, mivel ez Ábrahám szentélye volt!

A Próféta (saw) közvetlen családja: Abdullah korán meghalt, terhes feleségét, Aminát hagyta özvegyen. Amina egy sugallat hatására nevezte a gyermekét Mohamednek (saw). A nagyapja az újszülöttet elvitte a Kábához, hogy Istennek megköszönje a gyermeket. De Amina is meghalt, amikor a Próféta kb 6 éves lett, így az árva a nagyszülőhöz, majd nagybátyjához került, akik felnevelték.

Ahhoz, hogy megértsük, milyen lehetett Mohamed próféta hitvilága, világnézete az iszlám előtt, látnunk kell hogyan éltek, gondolkodtak az emberek Arábiában:

Az iszlám 7. századi megjelenése előtt, az ún. dzsáhilijjah (pogánykor) idején az arabok főként nomád életmódot folytattak, de emellett az Arab-félszigetet átszelő kereskedelmi útvonalak mentén és az oázisokban számos települést hoztak létre, ahol félnomád életformát tartottak fenn. Nagy kiterjedésű mezőgazdasági területek csupán Dél-Arábiában, a mai Jemen területén alakultak ki, ahol az öntözéses földművelés mellett valódi civilizáció fejlődött ki, majd tűnt el a történelem süllyesztőjében (pl. a Sába vagy Himjarita királyság). Származásukat tekintve az arabok önmagukat Izmael és Ábrahám prófétáktól származó nemzetnek vallották, és erre igen büszkék voltak, de a gyakorlatban nem képeztek egységes arab nemzetet, hanem törzsekbe, törzsszövetségekbe tömörültek. Identitásukat illetően tehát legfontosabbnak a törzsi hovatartozást tekintették, a nemzeti, és a vallási hovatartozás alárendelt szerepet játszott az életükben. Volt néhány arab törzsszövetség, mely kvázi államot alkotva szövetségre lépett a környező – bizánci és perzsa – birodalmakkal, azonban az effajta függőség nem volt egyáltalán jellemző a korlátlan szabadságot és függetlenséget szerető arabokra. Ezek a törzsszövetségek egyébként ütközőállamként működtek a bizánci és perzsa birodalmak határvidékén, vagyis ezek az arab államok verték vissza az időnként Arábia belsejéből előretörő beduin harcosok támadásait. A javarészt sivatagból álló területek viszontagságos körülményei közepette, az arabok életét az 5. századra teljes mértékben a taghálub (felülkerekedés) elve határozta meg. Ezen elv szerint három, egymással összefüggő tényező hatott a beduin társadalomra. Az első az aszabijja (a csoportszolidaritás), a második a ghazv (rajtaütés, csata) a harmadik pedig a murú’a (virtus), amit leginkább a törzsi erény kifejezéssel lehetne visszaadni. A taghálub természete létezik mindegyiknél: először a legfontosabb az összefogás a másik fél legyőzése érdekében (egyik törzs a másik fölé kerekedik), aztán a törzsön belüli pozíció, a tekintély és a hírnév megszerzése, majd a legnagyobb erény, ha valaki bőkezűbb, mint ellenfele: a háború alatt le tudja győzni ellenfelét, de a béke esetén bőkezű ellenfelével.

A háború, a harc oly jellemző a beduinokra, hogy e nélkül nem tudtak volna a sivatagban megélni, és ebben mind a nomadizáló, mint a félnomád arabok megegyeztek. Az arab törzsek között ugyanis állandó volt a versengés, torzsalkodás, és háborúskodás a legelőkért és a vízforrások birtoklásáért, valamint a kereskedelmi útvonalak felügyeletének és a vámszedés jogának a megszerzéséért. A törzsből való kitagadás volt a legnagyobb veszély, amely egy törzs tagjait fenyegette, éppen ezért rendkívül ritka jelenség volt, már csak azért is, mivel egyenlő volt a halálos ítélettel, hisz a sivatagban egyedül nincs esély a túlélésre. Akiket mégis kitagadtak, vagy akik önszántukból kiszakadtak törzsükből, azok sok esetben bandákba tömörülve, vagy magányos farkasként, útonállóként tengették az életüket. Az arabok az iszlám előtt fanatikusan ragaszkodtak saját törzsükhöz, és annak tagjaihoz. Minden esetben igazat adtak törzsbelijeiknek és vérrokonaiknak, és védelmükre keltek, még akkor is, ha egyikük jogtalanságot, bűncselekményt, például gyilkosságot követett el. Ez a fanatizmus sokszor a vérrokonságot és törzsiséget is meghaladta, mert számos esetben törzsszövetségekbe tömörülve néztek farkasszemet más törzsszövetségekkel. Ebből a törzsi berendezkedésből fakadt a tha’r (vérbosszú) intézménye is, amely a kollektív felelősséget hirdette. A törzs becsülete volt a legfontosabb érték, és ennek értelmében nem egy meghatározott egyén elleni bűncselekményt, hanem a törzset ért sérelmet, a becsületsértést igyekeztek megtorolni. Ennek értelmében például válogatás nélkül, bárkit meg lehetett ölni az ellenséges törzsből, ha annak valamelyik tagja gyilkosságot követett el ellenük. Az arabok törzsi fanatizmusához társult a bálványkultuszhoz fűződő, hasonlóképpen szélsőséges vallási fanatizmus is. Az arabok hittek a szellemvilágban, és politeista nézeteket vallottak, törzsi bálványokat imádtak, mint pl. Hubalt, al-Látot és al-Uzzát. A primitív hiedelmek, babonák miatt gyakori volt az elsőszülött leányok megölése.

Mekka, Arábia egyik legfontosabb kereskedelmi és vallási csomópontja volt a legnagyobb kultuszhely, ahol idővel több, mint háromszáz bálványt állították fel az arab törzsek, melyek készek voltak harcba szállni és feláldozni saját életüket is bálványaikért. Többek között ezzel magyarázható, hogy nem járt jelentős sikerrel egyetlen keresztény vagy zsidó misszió sem a beduinok körében. Keresztény vándorszerzetesek meg-megfordultak Arábiában, de követőkre ritkán találtak. Pál apostol, az Újszövetség tanúsága szerint elsőként indult el délnek, hogy az arabok körében terjessze az általa létrehozott kereszténységet, de hamar felhagyott a térítéssel, oly erős ellenállásba ütközött a már akkor törzsi keretek között élő arabok részéről (nyilvánvaló, hogy képtelen volt áthidalni a nyelvi és kulturális különbségeket).

A történetírók ugyan tesznek említést egy később kereszténnyé lett arab klánról, de jelentős kolóniák csupán a zsidóság köreiből tevődtek, akik valószínűleg Palesztinából vándoroltak délre, Arábiába, és főként Jemenben és Jathrib (mai Medina) városban telepedtek le, vagyis azokon a területeken, amelyek kedvező mezőgazdasági adottságokkal rendelkeztek. Mindezek mellett létezhetett egy haníf elnevezésű vallási csoport is, amelynek tagjai Ábrahám és Izmael Urát tisztelték, és az ő vallásukat igyekeztek követni, annak ellenére, hogy a folytonosság már réges-rég megszakadt közöttük és az eredeti tanítás követői között. Szokásuk volt elzarándokolni Mekkába, a Kába szentélyhez, melynek alapítását Ábrahámnak tulajdonították - ebben egyébként minden politesita arab törzs részt vett - de elfordultak a Kába köré állított bálványoktól, és csak egy Istent imádtak. A hatodik század végén, a törzsi közösségek elöljáróinak, törzsfőinek zsarnoksága mély társadalmi szakadékot, kizsákmányolást és elnyomást idézett elő, Törzsi és vallási fanatizmus, társadalmi igazságtalanság, és erőszak volt tetten érhető mindenhol.

Mohamed próféta életéről:

Ebben a közegben és ilyen körülmények között született a hatodik században az arab Kurejs törzsből származó Mohamed (arabul Muhammad), az Arab-félsziget közepén fekvő, kopár hegyekkel körülvett kisvárosban, Mekkában i.sz. 570 körül, melyet az arabok az Elefánt éveként ismertek. Ebben az évben kísérelte meg sikertelenül Abraha abesszin kormányzó az Ábrahám prófétához fűződő mekkai szentély, a Szent Ház, vagyis a Kába szentély lerombolását. A Koránban olvashatjuk: „Allah a Kábát, a Szent Házat menedékké tette az emberek számára…” (Korán 5: 97). A Kába a közhiedelemmel ellentétben nem egy kő, hanem egy nagy, kocka alakú szentély. Az egyik sarkában van a Fekete-kő, amelyet Ábrahám és Izmael próféták helyeztek oda, miután Isten az égből bocsátotta le, jelezvén a helyet, ahol a szentélynek állnia kell. Ábrahám és a Kába szentély kapcsolatáról a Korán következő versében olvashatunk: „Bizony az első Ház, mely lehelyeztetett az emberek számára, az Bekkában (Mekkában) van, áldás és vezérlet gyanánt az emberek számára. Világos jelek vannak benne, [mint] Ábrahám [imádkozási] állóhelye...” (Korán 3: 96-97).

Történeti adatokból és Mohamed próféta életrajzából tudjuk hogy apját (Abdullah) még születése előtt, édesanyját (Ámina) ötéves korában vesztette el. Árvaként nőtt fel, előbb nagyapja, majd annak halála után nagybátyja és a Kurejs törzs egyik vezetője (Abú Tálib) gondoskodott a gyermek Mohamedről, aki ifjú korában pásztorkodással, majd kereskedéssel foglalkozott. Huszonöt évesen feleségül vette az özvegy Khadídzsát, aki ekkor negyven éves volt. Hat gyermeke született tőle, két fiú és négy leány. Egyszerű arab ember volt, nemzettsége körében mégis közkedvelt, és tisztelettel övezett személynek számított megbízhatósága, őszintesége, bölcsessége és a kereskedelemben való jártassága miatt. Mohamed próféta ugyanakkor nem tanult írni vagy olvasni, saját nyelvén kívül más nyelven nem beszélt, akárcsak az akkori arabok túlnyomó része. A Korán tanúsága szerint Mohamed próféta nem olvasott egyetlen könyvet sem, se nem írt (Korán 29:48), és nem ismerte a korábban kinyilatkoztatott szent iratokat, sőt az igaz hitről se volt fogalma (Korán 42:52). Nem vett részt az arab törzsek bálványokhoz fűződő imádatában, és sosem borult le szobor előtt. Nem folytatott kicsapongó, az akkori fiatalokra jellemző életmódot, akik törzsi zenével, borral, szerencsejátékkal és prostituáltakkal mulatták az időt. Ehelyett családjának élt, és szabadidejében szeretett elvonulni, és elmélkedni a világ dolgain; minden évben egy időre felköltözött a mekkai Hirá barlangba, ahol a maga módján kereste az igazságot, és próbált közeledni Istenhez.

Küldetése egy ilyen elmélkedés során, meglepetésszerűen vette kezdetét i.sz. 610-ben, úgy negyvenéves korában. Gábriel angyallal, és az isteni kinyilatkoztatással, a Koránnal való találkozása először nagyon megviselte, de hamarosan nyugalomra lelt, és megértette hogy ő az Isten küldötte.

Kedves Előző!

A törzsi identitás most is fontos, ma is megölik (néhol) a fiatalt, ha másik törzsből választ házastársat, pedig ezt az iszlám tiltja.

A vérbosszú "intézménye" is fennmaradt: ha valaki kárt okoz egy másik család/törzs tagjának, az egész családjának/törzsének kötelessége visszafizetni, legyen az vagyon vagy élet.

Illetve a bálványimádás egyik formája is fennmaradt a mai napig: ha bűnt követ el a család(törzs) tagja, az egész közösség átkozott lesz a vétkes haláláig.

Abdul-Fattah Munif válasza az eddigi legteljesebb, amit valaha eddig olvastam!!!

Sok tankönyv idézhetne belőle!!!!!!! ehhez már nem lehet többet hozzátenni. Csak belekötni, de az meg mit sem ér :)

جزاك اللهُ خير