"Jézus értünk halt meg! " Ez mit jelent?

Szóval röviden Isten Energia a Földünk egyik lélek energiája amely gondolkodni képes. De nem avatkozik az életbe. Viszont van egy másik energia is amely kotnyeles, jóindulatú, ugyanakkor makacs -- akár az ember.

Na Ő szintén képes megjeleníteni magát olyan abnormálist érzékel mint amilyen én voltam. Bár többször is megjelent gyerekként üvöltve elrohantam úgy megijedtem--de megmentette az életem

aztán fiatal felnőttként szintén megmentette az életem, majd szintén amikor 29 éves voltam és tulajdonképen terelgetett egy olyan irányba hogy ne féljem a képességeimet inkább kutassak és tanuljam meg miért és hogyan van minden. Na ő mozgatta földet alattunk csak hát nem jelent meg.Igy nem értettem. Csak azt tudtam hogy valamit akar mutatni ez az energia, csak ki kellene lépnek-- viszont megígértem a férjemnek de önmagamban is megfogadtam hogy nem és nem tovább.

Akkor németben hajnalban volt szerencsém meglátni egyszerre mindkettőt ahogy tőlem messzebb egymással szemben állva vitáztak sistergett a levegő a kettőjük vitájától hadonásztak szikrázott minden mint valami hatalmas vihar rengeteg villámlással majd az isteni emelte a bal karját az már csak sok sok energia szállá vált és lesújtott olyan erővel hogy onna felém sepert valami láthatatlan erő mint valami betontömb vágódott volna a jobb oldalamnak és levágódtam nyekkenve a testembe az ágyam szinte megrándult.

A szellemi Isten soha nem avatkozik az életbe és nem közelíti meg és a másik Létezőnek se lenne szabad, de mivel sokkal közelebb áll az élethez, mivel a testünket Neki köszönhetjük és a memóriánkat a képi és minden amit agyunk rögzíteni képes igy sokkal jobban érzi az életünket. s ha olyan absztrakttal találkozik, mint én voltam már gyermekként, akkor figyelemmel kíséri úgy látszik az életét. Valószínűleg már nagyon kicsi kortól, amikor anyám fertőző volt én intézetbe kerültem annyira vágytam utána hogy akkor léptem ki életemben először akkor játéknak vettem és állandóan ismételtem ha nem tudtam elaludni hiányzott anyám. Aztán történt 8 évesen hogy szanatóriumba vitték én ne mehettem haza karácsonyra se Bp-re és mivel nem tudtam miért hagynak ott azt akartam sírjanak utánam. amikor mindenki aludt, kiszöktem az intézetből le Balatonhoz és befelé sétáltam a jégen hogy majd lesz valahol lék beleesek és meghalok sírhatnak utánam-- ahogy sírnak a temetéseken... Már messzire jártam amikor megjelent előttem egy hatalmas sok ember magasságú koromfekete alak minden része izzott vörösen a fekete között és a part felé mutatott. Én meg sem álltam az ágyamig a pokrócot is a fejemre húztam.

Szóval akit a többi is érdekel vagy épp az öngyógyítások akkor a jelezzen a levelezés részen én elküldöm a blogom címét itt nem lehet.

Érted tettem

(igaz történet)

Miközben szolgálati időmet töltöttem Indiában, amely akkoriban angol gyarmati uralom alatt állt - kezdi beszámolóját egy angol tiszt -, ott heves zavargások voltak nap mint nap. A kemény, harcedzett katonák között volt az egységemben egy fiú, aki még a 15. életévét sem töltötte be. Andy tulajdonképpen túl gyönge volt ahhoz, hogy a vele egykorú újoncokkal lépést tartson az akkori időre jellemző szigorú katonai életben. De mindig megpróbáltuk őt erejének megfelelően bevetni.

Édesapja már elesett a háborúban. Édesanyja e fölötti bánatába halt bele hat hónappal később. Egy Biblia-terjesztő lánya volt, akik a katonák között végeztek missziós munkát. Édesanyja nemcsak jól nevelte a fiút, hanem a Jézus Krisztusba vetett hitre is elvezette. Amikor Andy immár a hadseregnél volt, amilyen gyakran csak tudott, részt vett az istentiszteleteken és az imaórákon, ahelyett, hogy a bajtársaihoz csatlakozva azok vad szórakozásait választotta volna. Ezért nem látták szívesen, és jó néhány gonosz csipkelődést és aljas viccet is el kellett viselnie részükről. Édesanyja halála után - én mindezt csak később tudtam meg - lett igazán nehéz számára az élet. Bajtársai durva tréfáinak és kínzásainak céltáblája lett.

Mintegy két év telt el. Egységünk éppen egy bevetésen volt. Az volt a szándékom, hogy Andyt nem viszem magammal, mert nem akartam kitenni ilyen megerőltetésnek, hiszen a terület mocsaras és egészségtelen volt. Őrmesterem azonban arra kért, hogy vigyem magammal. "Még kitervelnek valamit ellene" - mondta. - "Már úgyis elég nehézzé teszik számára az élete, pedig semmi rosszat sem csinál."

Abban az időben éppen volt néhány különösen is vad fickó az egységemben az újoncok között. Még 14 nap sem telt el, már egész sor rendbontást jelentettek nekem. Annak az időnek feszült politikai helyzetében kérlelhetetlen szigorral kellett eljárni mindennel szemben, ami a hadsereg erkölcsét aláásta. Így minden további vétség esetére kihirdettem a megkorbácsolás büntetését. Egyik reggel ismét azt jelentették, hogy az éjszaka során olyan alaposan megrongáltak egyes gépeket és berendezéseket, hogy ezért néhány gyakorlatot nem lehetett megtartani. Megpróbáltuk a vétkeseket a lehető leggyorsabban előkeríteni, és hamarosan bizonyossá vált, hogy annak a sátornak egy vagy több lakója a tettes, amelyben Andy volt elszállásolva. A szóban forgó egységnek különösen is két fiatal katonájáról járta az a hír, hogy ők a legrosszabbak az egész ezredben. Ez egész csapatot azonnal felelősségre vontuk és kihallgattuk. Nemsokára elegendő bizonyíték is összegyűlt arról, hogy közöttük van a tettes vagy a tettesek.

De hiába hangzott el a felszólítás, hogy jelentkezzék önként, vagy nevezzék meg a társai a tettest. Végül ezt mondtam: "Világosan beigazolódott, hogy a tettes, aki most túl gyáva ahhoz, hogy beismerje tettét, közöttetek van. Ha valaki, aki ez elmúlt éjjel a 4. sátorban aludt, előlép, és férfiként magára veszi a büntetést, akkor a többiek szabadon távozhatnak. Különben mindenkit sorra megbüntetünk a vétségért, és nem marad más hátra számomra, mint, hogy mindegyikőtökre ráméressem a kihirdetett tíz korbácsütést."

Néhány percig halotti csönd volt. Azután középről előrelépett a fiatal katona, Andy, akinek vézna alakját teljesen eltakarták a többiek. Néhány lépéssel előttem megállt. Az arca nagyon sápadt volt, de minden vonása szilárd elhatározásról tanúskodott. Tiszta szemmel állhatatos pillantással, barátságosan nézett rám.

"Ezredes úr" - mondta - ", a szavát adta, hogy elegendő, ha a 4. sátorból egy valaki magára veszi a büntetést. A többiek akkor szabadon távozhatnak. Én kész vagyok erre! Önként magamra veszem a meghirdetett és megérdemelt büntetést a bajtársaim helyett."

Néhány pillanatig szólni sem tudtam, annyira meglepődtem. De azután a felháborodástól megindultan fordultam az előttem álló fiatal férfiakhoz: "Olyan gyávák vagytok, hogy képesek vagytok végignézni, hogy ennek a fiúnak kell szenvednie a ti bűnötökért? Mert azt, hogy ártatlan, ugyanolyan jól tudjátok, mint én". Ők azonban dacosan hallgatva álltak ott, egyikük sem szólt egy szót sem.

Ekkor Andyhez fordultam, akinek könyörgő szeme türelmesen nézett rám. Életem során még sohasem kerültem ilyen kínos helyzetbe. Tudtam, hogy feltétlenül állnom kell a szavam, különben minden tekintélyemet elveszítem a katonáim előtt. Nem vonhattam vissza minden további nélkül az erre a cselekedetre meghirdetett büntetést, bár Andy kedvéért ezt nagyon is szívesen megtettem volna - Andy is tudta, hogy nem vonhatom vissza a szavam. Ezért megismételte: "Kész vagyok, Ezredes úr".

Fájó szívvel adtam ki a parancsot a büntetés végrehajtására, és a fiút elvezették. Bátran állt ott, lemeztelenített háttal, miközben egy, kettő, három korbácsütés lesújtott rá. A negyedik ütésnél halk sóhaj hagyta el fehér ajkát. De még mielőtt az ötödik ütés elcsattanhatott volna, hangos kiáltás hangzott fel a fiatal katonák sorából, akik arra ítéltettek, hogy tanúi legyenek ennek az eseménynek. Tom, az ezred "fekete báránya" egyszerre csak megragadta a korbácsot, miközben elfúló hangon levegő után kapkodva kiáltotta: "Hagyjátok abba! Nem ő tette, én voltam! Én szolgáltam rá ezekre az ütésekre". És hevesen aggódva átölelte a fiút.

Andy, aki csaknem képtelen volt arra, hogy megszólaljon, szemét fiatal bajtársának arcára emelte, és mosolya szívszorító volt. A szavak suttogva hagyták el ajkát: "Nem, Tom, téged már nem érhet bántódás. Az ezredes a szavát adta". Feje a mellére hanyatlott, és eszméletlenül esett össze.

Amikor másnap a tábori kórházba mentem, ahol Andy feküdt, szembe jött velem az orvos. "Hogy van a fiú?" - kérdeztem. "A végét járja, Ezredes úr" - mondta ő komolyan. "Micsoda?" - kiáltottam fel, nem találva szavakat a rémülettől és a döbbenettől. "Igen, az a tegnapi verés már túl sok volt Andy gyönge egészségének. Már hónapokkal ezelőtt tudtam, hogy csak idő kérdése" - fűzte hozzá. "Ez azonban meggyorsította a dolgot. Egyébként jobban is illik a mennybe, mint erre a világra". Az orvos szeme könnybe lábadt a megindultságtól.

Beléptem a sátorba. Ott feküdt Andy párnákkal megtámasztva, mellette pedig ott térdelt Tom. Megrendített, mennyire megváltozott Andy külseje. Holtsápadt volt, de nagy szemei csodálatos fényben ragyogtak. Tom fölemelte a fejét, és izzadságcseppeket láttam a homlokán, a szemében pedig könnyeket, amint elcsukló hangon, újra meg újra előtört belőle a kérdés: "Miért tetted ezt, Andy? Miért?"

"Érted tettem, Tom, mert meg akartalak kímélni a büntetéstől" - felelte Andy szeretetteljesen, gyönge hangon. "Úgy gondoltam, így kissé könnyebbé teszem számodra annak megértését, hogy miért halt meg érted az Úr Jézus".

"Hogy miért halt meg értem Jézus?" - ismételte Tom alig hallhatóan. "Igen, meghalt érted, mert szeret téged, ahogyan én is; csak az Úr Jézus sokkal jobban szeret téged. Én csupán egy bűnért szenvedtem, de az Úr Jézus magára vette a büntetést minden bűnért, amit csak elkövettél.

Az igazságos büntetés, amelyet a bűneink miatt megérdemeltünk, a halál volt. Isten Fiának, az Úr Jézusnak azért kellet azt a gyötrelmes halált elszenvednie a kereszten, mert olyan nagyon szeret bennünket".

"Jézus Krisztus biztosan nem akarja, hogy köze legyen egy olyan aljas emberhez, mint amilyen én vagyok, Andy; én olyan rossz vagyok, és a legrosszabb emberek közé tartozom, ezt jó, ha tudod."

"Ő azonban azért halt meg, hogy megmentse a rosszakat, éppen téged! Ő azt mondja: 'Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam megtérésre, hanem, hogy a bűnösöket'. 'Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhatnak'" - mondta neki Andy halkan.

"Tom" - a komoly hang könyörögve kért - "hiába halt hát meg érted az Úr Jézus? Hallgasd csak: hív téged. Érted is ontotta vérét. Érted tette ezt Jézus! Most kopogtat a szíved ajtaján. Nem akarod Őt beengedni? Ó, meg kell tenned - akkor viszontlátjuk egymást a mennyben".

Hangja elakadt, de kezét gyengéden Tom lehajtott fejére tette. Egy elnyomott sóhaj volt az egyetlen válasz, és néhány percig minden csendes volt.

Miközben Tom mögött álltam, éreztem, hogy a szívemet különös érzés járja át. Jézusról és helyettes haláláról már hallottam egyszer hosszú-hosszú idővel ezelőtt. Emlékezetemben gondolatok merültek fel a távoli múltból, édesanyámról, akit nagyon szerettem, és úgy tűnt, a haldokló fiú szavai édesanyám szavait visszhangozzák.

Azt, hogy mennyi ideig álltam ott, nem tudom, de Tom kiáltása riasztott fel, és azután láttam, ahogyan Andy eszméletét veszítve visszahanyatlik párnájára. Már azt hittem, meghalt. De egy idő után kinyitotta a szemét, tekintete a távolba meredt. "Énekeld el nekem a mennyei hazáról szóló dalt, Mama" - suttogta lázasan - "Olyan fáradt vagyok".

Egy szempillantás alatt eszembe jutott egy ének szövege, amelyet egyszer régen tanultam. Önkéntelenül elkezdtem mondani a szavakat a haldokló fiúnak, amennyire csak vissza tudtam emlékezni rájuk:

A menny örök otthona vár odaát,

megnyerte már Jézus nekem.

Ha hallom az Ő szelíd, hívó szavát,

már nem leszek ott idegen!

"Köszönöm, Ezredes úr" - suttogta, és a szeme most tisztán tekintett rám - "Nemsokára ott leszek". Örvendező bizakodása annyira szokatlan volt számomra, hogy önkéntelenül megkérdeztem: "Hol?" "Az Úr Jézusnál, aki meghalt értem. Nemsokára látni fogom Őt! A 'sorakozó' már elhangzott felém, a kapuk nyitva állnak, a belépés ára meg van fizetve". Azután halkan és félálomban ismételgette magának az ének sorait:

Jézus meghalt értem!

Jézus meghalt érted!

Igen, mindannyiunkért meghalt az Úr,

Ő meghalt érted és értem!

Azután Andy még egyszer rám emelte a szemét: "Ezredes úr, Ön biztosan segíteni fog Tomnak" - lehelte, miközben gyenge kezét a fiatal katona fejére tette, aki még mindig mellette térdelt. "Meg fogja neki mutatni a mennyei hazába vezető utat?"

Vontatottan tört elő belőle minden egyes szó, egyre gyengébben és gyengébben lélegzett. Szeme azonban még egyszer felragyogott csodálatos fényben, és a gyönyörűségtől elragadtatottan kiáltott fel: "Jézus! Jézus!" - miközben karjait üdvözléshez tárta ki.

Hangja elhalt, és megragadta azok szívét, akik hallották. Azután gyönge karjai lassan lehanyatlottak, az imént még sugárzó szeme elfátyolosodott, és a fiatal, bátor Andy Uránál volt, akit szívből szeretett, és akié fiatal élete volt...

Életet életért

(igaz történet)

Élt egy keleti városban két testvér. A fiatalabbik féktelen, kicsapongó életet folytatott. Reggeltől-estig csak bűnös örömöket hajszolt, és legparányibb hajlandóságot sem mutatott arra, hogy léha életmódjával felhagyjon.

Az idősebb testvér a fiatalabbik szakasztott ellentéte: jámbor, alázatos, istenfélő ember volt. Szüntelen a jóban fáradozott. Gondosan vigyázott arra, hogy szívén valamilyen bűn foltot ne ejtsen. Sokat bánkódott öccse miatt. Nem egyszer könnyek között kérte, hogy változzék meg, de ez nem hajtott a jó szóra. figyelembe sem vette bátyja könnyeit, ment tovább a maga bűnös útján mit sem törődve azzal, hogy közben testileg-lelkileg tönkremegy. Nap-nap után megismétlődtek éjszakai mulatozásai, legtöbbször a reggel vetette haza.

Egyik éjszaka - már elmúlt éjfél - az idősebb testvér heves zörgetést hallott. Gyorsan kinyitotta lakásuk ajtaját... Öccse rontott be lélekszakadva, feldúlt arccal, sápadtan. Egész testében reszketett, ruhája csupa vér volt. "Ments meg, rejts el!" - kiáltotta rimánkodva. "Nyomomban a rendőrség!"... "Megöltem egy embert!"... "Az ő vére folyt a ruhámra!"... "Jaj, milyen rettenetes!!!"

De hogyan lehetne most úgy elrejteni, hogy utól ne érje az igazságszolgáltatás keze?

A szeretet leleményes! Az idősebb testvér - anélkül, hogy sok szót vesztegetett volna - lehúzta öccséről a véres ruhát, gyorsan magára öltötte, miközben levetett tiszta ruháját öccsére adta, majd hirtelen betuszkolta öccsét a mellékszobába, rázárta az ajtót, és várta, hogy mi lesz.

Nem kellett sokáig várnia. Az udvarról gyors léptek zaja hallatszott, és betoppant egy rendőr. "Úgy van, ahogy gondoltuk, itt a gyilkos!" - kiáltott ki a másiknak. "Sok gyanús szál vezetett ebbe a házba!"

A két rendőr odaállt a vélt gyilkos elé, komoly szemekkel tetőtől-talpig végigmérte, és az egyik megkérdezte tőle:

- Te vagy a gyilkos? - de az egy árva szót sem szólt.

- Ugyan, mit tudakolod tőle? - vágott közbe türelmetlenül a másik - Nem látod, hogy a ruhája csupa vér? Vasat rá, és gyerünk!

Erre az idősebb testvért bilincsbe verték, és hosszú kivilágítatlan utcákon át a fogházba vitték, ahol reggelig egy sötét zárkába vetették. A fogolynak egész idő alatt szavát sem lehetett hallani.

Másnap reggel elővezették a foglyot kihallgatásra, de az minden faggatás ellenére csak ennyit mondott: "Tudom, hogy meg kell halnom ezért a nagy bűnért, s minél hamarabb, annál jobb."

Pár nap elteltével törvényszék elé állították. A bíró megvizsgálta a véres ruhákat, és kijelentette:

"Ez az eset annyira világos, hogy nincs szükség további bizonyítékokra".

- Van-e ügyvéded?

- Nincs - felelt a vádlott.

- Kívánsz-e valamit felhozni a mentségedre?

- Nem, nem kívánok - hangozott a tisztán érthető, határozott válasz, és a nemeslelkű testvér félénken lehajtotta a fejét, hogy tekintetével el ne árulja ártatlanságát.

Egy-kettőre befejezték a tárgyalást, és kimondták fejére a halálos ítéletet.

A kivégzés előtti estén az elítélt váratlanul megszólalt. Magához kérte a börtönigazgatót. Mikor ez belépett a cellába, a rab előadta kérését:

"Igazgató úr, lenne olyan szíves, hogy teljesítené egy halálra ítéltnek utolsó kérését? Egy levelet szeretnék írni: papírra és tollra lenne szükségem, meg egy kis pecsétviaszra, hogy a levelemet lepecsételhessem. És megígéri nekem Isten előtt, hogy a pecsétet nem töri fel, hanem ezt a levelet halálom után eljuttatja annak kezeihez akinek a címzés szól? Biztosíthatom, hogy semmi rossz szándék sem vezet, hiszen holnap úgyis megjelenik lelkem Isten színe előtt, hogy mondhatnék utolsó órámon olyat, ami nem fedi a valóságot."

Az igazgató gondosan figyelte az elítélt arcát. Nem mert szavai igazságában kételkedni, nem volt szíve hozzá, hogy megtagadja kérését. Látta, hogy a halálraítélt minden vágya ez a szívből fakadó kérés volt, amelyet teljes nyugodtsággal adott elő, és közben meglepően szelíden viselkedett, míg szemeiben tiszta, földöntúli fényesség ragyogott.

Az igazgató személyesen hozta el a kért dolgokat, és megígérte, hogy a halálraítélt utolsó kérését hűséggel teljesíteni fogja. Este, mikor a cellákat átvizsgálta, megállt a halálraítélt zárkája előtt, és szó nélkül átvette a lepecsételt levelet.

Elmúlt az éjszaka - kinek a békés nyugalom, kinek a kínos szenvedés, kinek a bűnös szórakozások éjszakája - a halálraítéltnek utolsó éjszakája, amelyet álmatlanul, de teljes békességben, térdein imádkozva töltött, mint aki a másvilág küszöbén állva nyitott szemekkel, bátran tekinthet bele az örökkévalóságba.

Virradt. Az emberek munkához láttak - azok is, akiknek szomorú osztályrészül az jutott, hogy halálraítélt emberünket a vesztőhelyre vigyék... Egy órával később jelentették, hogy végrehajtották az ítéletet.

Nem sokkal ezután hírvivő kopogtatott be a "két testvér" házának ajtaján. Levél volt a kezében.

Sápadt arcú, ijedt tekintetű férfi nyitott neki ajtót, és átvette a levelet. Jó darabig csak nézte a borítékot, mintha rosszul lett volna címezve, végre feltörte a pecsétet.

Olvasni kezdte a levelet... és... szívet tépő hangos jajveszékelésbe tört ki... Az ajtóhoz rohant... azután vissza, s fel-alá futkosott a szobában, mintha eszét vesztette volna. Egész teste remegett a sírástól és a nagy zokogástól.

Mi volt a levélben? Nem sok, csak pár sor:

"Holnap, a te ruhádba öltözve meghalok helyetted. Te pedig az én ruhámba öltözve ne feledkezz meg rólam: élj szentül, igazán!"

"Meghalok helyetted" - ez a két szó teljesen megrendítette, s összetörte a szívét, amelyet a bűn és a rettegés kőkeménnyé tett. Mintha mély álomból riadt volna fel, egyszerre felkiáltott: "Meghalok helyetted!?... Hátha még nem halt meg!!"

Elrohant, hogy megmentse bátyját. A börtönnél megállították. Mindenáron az igazgatóval akart beszélni. Annyira rimánkodott, hogy az őrnek megesett rajta a szíve, és az igazgató elé vezették.

"Meghalok helyetted" - ez a két szó a börtönigazgató szívébe is belemarkolt, amint a levelet elolvasta. Eszébe jutott a halálraítélt komoly kérése és előtte eddig érthetetlen nyugalma, újra maga előtt látta az elítélt ártatlan, esdő tekintetét, amelynek nem tudott ellenállni...

A bíróra is roppant nagy hatással volt a levél. Elolvasta a levelet, és kérdőre vonta az igazi bűnöst, aki őszintén bevallott neki mindent: elmondta, hogy mennyit vétkezett, míg legutolsó gaztettét elkövette, valamint azt is, hogy milyen nagyon félt, és ezért hallgatott olyan gyáván, s szavait ezzel fejezte be: "Öljenek meg, mert megérdemlem, hogy meghalljak!"

De a kivégzett szava szent volt a bírónak, szentnek tekintette a maga teljes horderejében. Ilyen nagy önfeláldozás nem történhetett hiába, hiszen az igazságszolgáltatás teljes elégtételt kapott. A bíró különös részvéttel tekintett arra, aki ilyen nagy szeretetmegnyilvánulás tárgya volt és úgy érezte, hogy nincs joga bebörtönzéséhez, még kevésbé arra, hogy halálra ítélje.

ÉLET és SZABADSÁG lett tehát az ifjabb testvér elvitathatatlan osztályrésze.

Kezében bátyja levelével mint megkegyelmezett gonosztevő tért vissza otthonába, ahol összetört szívét Isten elé vitte, és hangos imában Hozzá kiáltott. Elmondta nagy szomorúságát, és bűnbocsánatért esedezett. Könnyek között kérte az Urat: "Uram, Isten, ne engedj meghalnom bűneimben! Hiszen meghalt értük egy másik! Légy segítségemre, hogy győzelmesen tudjak harcolni a bűn ellen! Tégy méltóvá annak ruhái viselésére, aki meghalt helyettem! Segíts, hogy megóvjam ezt a ruhát minden szennytől! Te végy védelmedbe és őrizz meg minden bűntől!"...

Ettől kezdve úgy megváltozott élete, hogy alig ismertek rá az emberek. Úgy élt közöttük, mint valami idegen, aki nem is közéjük tartozott, jóllehet tele volt szíve szeretettel és részvéttel irántuk.

Eleinte mindent elkövettek volt barátai, hogy régi életmódja folytatására bírják. Rá akarták beszélni, hogy menjen velük ezután is oda, ahová azelőtt olyan szívesen járt. De minden csábításukra csak egy szelíd, de határozott válasza volt: "Ebben a ruhában nem mehetek olyan helyre, ahová bátyám se ment volna soha."

Lassanként belátták, hogy minden próbálkozásuk meddő marad, és úgysem mennek vele semmire. Voltak, akik rá se néztek többet, viszont szép számmal akadtak, akik annál barátságosabban és fokozott tisztelettel tekintettek rá és ruhájára. Látták Istennek átadott életét, és vágyakozás ébredt bennük, hogy bűneiket elhagyják, és kövessék példáját.

Teltek-múltak az évek. Bizonyságtevő élete nyomán sok szép gyümölcs fakadt. Végül Isten jónak látta, hogy teljesítse kérését, amelyet egykor kétségbeesetten kívánt: "Hadd haljak meg!"

Mikor ez a földi élet véget ér, megkezdődik a soha véget nem érő, mennyei élet. Így elérkezett az ideje annak is, hogy a két testvér az örökkévalóságban találkozzon, és örökké együtt maradjon.

A fiatalabb testvért utolsó kívánsága szerint bátyja ruhájában temették el. Barátai és ismerősei számára örökre emlékezetes maradt...

Csak egy probléma van e történetekben, hogy Jézus nem vár senkit se, mert épp úgy halt meg, mint minden halandó mert maga is csak ember volt egy, a sok közül.

Meghalni, feláldozni magunkat másokért nemes cselekedet, de nem célravezető.

Sokkal többet ér élni, gondolkodni, tanítani, a helyes élet felé irányítani az embereket, mint sem mártírokká válni. Az élet szent dolog, amire vigyázni köteles mindenki, mert egyszeri, megismételhetetlen ezért szükséges minden percét kihasználni és a lehetőségeinkhez képest szebbé tenni