Hívőknek: Miért hiszel?

Katolikus voltam anno, eljárogattam misékre, de őszintén bevallom semmiben nem különböztem a nem vallásosaktól.Ez így igaz. Gyakorlatilag vallásos bűnösként éltem, de ott mindenki is. Ez volt a vallás. :)

Egyszer találkoztam egy addig ismeretlen fiatalemberrel aki elkezdett beszélni Jézusról úgy, ahogy a paptól sosem hallottam. Olyan igazi volt az egész, mintha előttem játszódott volna le a történelem. Elmondta ő hogyan találkozott Vele-és meg lehet ismerni Őt a mai korban. Van valódi isteni gyógyulás, szabadulás, bűneim bocsánata...és szó szót követett. A lényeg, hogy egészen őszintének és igaznak tűnt az egész és azt láttam rajta, hogy ez a csodálatos személy és a hit nekem is kell. Valami megmagyarázhatatlanul vonzott.

Elhívott abba a közösségbe ,ahol ugyanazt a Jézust prédikálták aki a bibliában is szerepel. Ott sokezer emberen láttam ugyanezt és akkor már sejtettem révbe érek. Egyáltalán nem egy halott, kereszten lévő, erőtlen Jézust hirdettek, ahogy én eddig elképzeltem, hanem a mindenség erőteljes, dicsőséges urát, aki most is megcselekszi ugyanazokat, mint régen tette. Tele van erővel és tettrekészséggel!

Megtértem, elfogadtam személyes megváltómnak és azt kell mondjam, a naponkénti Istennel való személyes kapcsolatomban még sosem csalódtam.

Megtapasztaltam azt, amit egyik tanítványa, Péter mondott: "Uram, kihez mehetnénk, örök élet beszéde van tenálad"

Ez a tanúságtételem amit bocsánat de most kényelmi szempontok miatt copy-paste-elek ide:

Kiskoromban jártam katolikus hittanra, énekkarba, voltam elsőáldozó, de a nevelésem azért nem volt keresztényinek nevezhető. Szépen lassan ahogy teltek az évek kezdett magába szippantani a világ, de azért templomba még sokáig jártam. Aztán amikor 19 éves koromban jött egy nagy törés (az hogy mi azt nem mondom meg :)) ami miatt évekig rossz hangulatom volt és nem tudtam sehogy se segíteni rajta. Egy darabig még jártam templomba, de aztán amikor rájöttem hogy ez nem segít akkor abbahagytam. Úgy gondoltam akkor hogy igyekszem leélni az életemet minél jobban, de Isten nélkül, mert Ő úgy látszik nem törődik velem.

32 éves koromra az idő telésével szépen lassan rendeződött az életem és egyre javult ezzel a hangulatom is de Istennel még mindig nem tudtam kibékülni. Ekkor történt hogy nyaralni voltunk Krétán, és ott a befizetett idegenvezetős program keretében egy félórára benéztünk egy görög-keleti orthodox kolostorba. Nagyon szép volt, körülnéztünk kb. 10 percig aztán mentünk tovább. Aznap este azt álmodtam hogy abban a kis kolostorban lévő kápolnában vagyok (egy nagyon régi és nagyon kicsi kápolna volt ez) és úgy mintha az elmémbe lenne helyezve egy új gondolat, egy ideig 100%-os bizonyossággal tudtam hogy Isten létezik. Korábban is hittem benne, de akkor arra a rövid időre nem hittem, hanem tudtam hogy létezik.

Később megtudtam hogy a kolostor szent Györgynek van szentelve, akinek a közbenjárását hitben való megerősítésért szokták kérni, mint ahogy nekem is a hit erősítésében segített. Ráadásul Szent György a védőszentem, ezért gondolom ő segített a közbenjárásával.

Nekem sokat jelentett még emellett az hogy sok olyan dolgot láttam amit csak nagyon erőltetett módon lehetne tudományosan magyarázni (szabadulás, természetfeletti élmények). Közösségben sok más hasonló emberrel sikerült már találkoznom. Emellett még megemlíteném a magánkinyilatkoztatásokat is és egyes szentek életének a leírását is (Pio atya, Fausztina nővér), amelyek úgy érzem hogy nagyon megerősítették a hitemet.

Szia. Ateista családban nőttem fel, kicsi koromtól sokat olvasok és nem egyszerű könyveket. Nagyon komoly kérdések foglalkoztattak már korán. Így kialakult bennem egy mély meggyőződés, hogy Isten létezik. Vallásokkal nem voltam tisztában, de a meggyőződés olyan mély volt hogy kutatni kezdtem. Ennek több, mint 20 éve.

Aztán jött néhány személyes megtapasztalás. Bár addigra már -rövidebb keleti érdeklődés után-letettem a voksomat a kereszténység mellett, megtapasztalásaim Istennel személyes jellegűek voltak.

Közel tíz éve tanulmányozok szent iratokat, mitológiákat, és ez tovább mélyítette a hitemet. A Biblia ezek közül csak egy, bár számomra a legfontosabb mű.

Képtelen lennék nem hinni Istenben, bár azt készséggel elfogadom, hogy Ő nem olyan, mint amilyennek az emberek látják, leírják.

Minden, még a Biblia is csak "tükör által homályosan"....

Freya

Bemásolnám én is egy válaszomat. :)

"Különbség van a vallásosak, és azok között, akiknek élő hitük van. Én az utóbbiba sorolom magam. A magunk fajtánál egy olyan hirtelen változással kezdődött a hit, amire nincs magyarázat. Egy pillanattól kezdve olyan tudatállapotba kerültünk, hogy az ún. Isten itt van velünk, bennünk, és akkora szeretettel tölt el, ami teljesen teletölt bennünket, túlcsordul, és kihat a környezetünkre. Engem ez a tudat ateistaként kapott el, és először rendesen összezavart. Nyilván azonnal elkezdtem kérdezni a többieket, hogy miért hisznek, milyen bizonyíték van, ha van. Ahogy az első dolgot elmondták, amit én is bizonyítéknak láttam, ez az Isten simogatóan mosolyogva mondta: látod látod? Ez persze lelki/szellemi síkon történt, akik nem tapasztaltak ilyet, annak zagyvaságnak tűnik. Ahogy rájöttem, hogy intellektuálisan is passzol az, amit tapasztalok, rohantam az utcára, és jobbra-balra mondtam mindenkinek, hogy tényleg van Isten, és nagyon szeret.

Azóta 16 év telt el. Rengeteget kutattam azóta, és annyi, de annyi bizonyítéka van Isten keze nyomának, és a Bibliának, hogy arról nagyon sokáig lehet beszélni. Sokáig tartott, mire rájöttem, hogy többnyire a bizonyíték nincs hatással egy nem hívő hitére. A hit a szívben kezdődik. A bizonyítékok csak a hívőt erősítik, hogy nagyon is normális ember, és nem valamilyen mentális problémája van. Érdemes odafigyelni arra, hogy a keresztények között magas iskolázottságúak, és időnként még politikusok is vannak, például Hack Péter, az egyik nagy rendszerváltó.

Szóval mi hívők nem csak biztosan hiszünk, hanem személyes kapcsolatban vagyunk az Istenünkkel. Ez egy nem hívő számára dőreség, és az iskolázottabbak erős hitét látva pedig egy gigaparadoxon. De akkor is ez van. :)"

Eddig volt az idézet. Bizonyítékként most csak egy tényezőt említenék meg, amit én bizonyítéknak tartok. Az apostolokat üldözték, végül megölték (kivéve Jánost), mégis ragaszkodtak az állításuk igazságához, hogy Jézus él. Ha egy-két ember állna elő ilyennel, az elmebaj volna, és összefüggéstelen cselekedeteik, és beszédük is tanúskodna erről. De itt 12 emberről van szó, akik egybehangzóan állítottak igaznak egy abszurdumot, busásan megfizették ennek az árát, mégis példás életet élő, intelligens emberek voltak. Ezeket egyetlen hivatalos történelmi forrás sem cáfolja, míg több megerősíti. Ezért magam is hiszem, hogy Jézus él.

"rohantam az utcára, és jobbra-balra mondtam mindenkinek, hogy tényleg van Isten, és nagyon szeret"

Ez vicces lehetett :) Nem csúfolódásképpen mondom :)

Kedves Kérdező!

Most már azért hiszek, mert nem tudok nem hinni, annyiszor megtapasztaltam az életemben Isten jelenlétét, jóságát, kegyelmét és azt, hogy Ő meghallgatja az imáimat! Miután egyszer megismertem Őt, nem tudom többet nem ismerni - ha nem hinnék Istenben, az szó szerint olyan lenne, mintha a saját test szerinti apámat nem ismerném meg az utcán.

De hogy miért kezdtem hinni?

Régen történt... :) még gyerek voltam, és édesanyám akkoriban néha-néha elvitt magával egy olyan közösségbe, ahol az emberek szívből hittek a biblia Istenében, és az Ő Fiában, a názáreti Jézus Krisztusban, és abban, hogy Ő helyettünk halt meg, majd föltámadott a halálból. Azt gondolom, hogy azoknak mindig könnyebb, akik gyerekként is hallják már az evangéliumot, mert gyerekként az ember nem hallott még annyi materialista világmagyarázatot, és könnyen megnyílik a szíve Isten felé. Nem is emlékszem minden részletre már, csak azt tudom, hogy már akkor, gyerekként is teljesen megfogott ez az üzenet, és onnantól volt egy alapvető hit a szívemben.

De aztán később, ahogy nőttem fel, sajnos csak ritkán jártam istentiszteletekre (nagyjából 4-5-ször egy évben), ami arra elég volt, hogy ne forduljak el teljesen a hittől és ne kezdjek úgymond "világi" életet élni, de többre nem. "Tini" koromban sokat kezdtem olvasni a bibliát, és sok mindent megértettem belőle, viszont éreztem, hogy nincs meg bennem minden ahhoz, hogy működni tudjon a hit az életemben. Imádkoztam Istenhez, hogy segítsen túllendülni ezen, és hogy az Ő akarata legyen meg az életemben.

Majd 16 éves koromban megint volt egy "szokásos" alkalom, amikor elmentünk egy istentiszteletre, csakúgy, mint máskor. Azonban, amikor a prédikációt hallgattam, egy nagyon furcsa dolgot kezdtem érezni, és nagyon furcsa gondolataim támadtak: nekem ma meg kell térnem! Nem értettem az egészet, vissza is beszéltem magamban, hogy "de hát én már ismerem Istent, miért térjek meg?", de ahogy ment tovább a prédikáció, szinte minden szó a szívemhez szólt, egyre jobban azt kezdtem érezni, hogy egyszerűen nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget. Olyan érzésem volt, hogy ha nem térek meg aznap, akkor lehet, hogy már egy nap múlva is késő lesz. Körülnéztem, ott volt az édesanyám, a testvéreim, akik szintén hívők voltak, meg néhány keresztény ismerősöm, és nem tudtam, mit fognak szólni, ha én most kimegyek megtérni. De végül úgy döntöttem, megteszem. Csodálkozott is mindenki :), de én már az első lépésnél tudtam, hogy nagyon jó döntést hoztam. Elmondtam egy imát, megáldottak, és onnantól úgy éreztem, hogy az egész életem rendbe jött, és hogy soha ennél jobb döntést még nem hoztam. Elképesztő erős szeretet és melegség járta át a szívemet. Nem a fizikai szívemet, hanem a szellemit, amit inkább a rekeszizom környékén lehet érezni.

Persze nem oldódott meg minden problémám rögtön, és tudtam is jól, hogy a megtérés nem "csodaszer", nem a végcél, hanem a kezdete valaminek: egy új élet kezdete. Mindennek már jópár éve, és még ma sem oldódott meg minden problémám, azóta is voltak, és ma is vannak ugyanolyan nagy kihívások az életemben. De amikor érettségiztem, és amikor egyetemre jártam, sokszor imádkoztam a vizsgáimért, és mindvégig olyan támogatást éreztem, és annyira hihetetlen helyzetekből születtek jó eredményeim, hogy tudtam, én magam ennyire nem lehetek okos. :) Egyre csak azt tapasztaltam, hogy a környezetemben mindenki iszonyúan be van rezelve a vizsgáktól, még akkor is, ha nyilvánvalóan lehetett tudni, hogy jó tanulók és nagy bajuk nem lehet. Ha ijesztő, veszélyes helyzeteknek vagyok a szemtanúja, akkor is azt látom, hogy minden emberen a megrettenés és a pánik lesz úrrá, míg én azonnal képes vagyok túllendülni a helyzeten és hálát adni Istennek, hogy megmentett. Mert nem egyszer volt ilyen, még életveszélyből is, és olyan is előfordult, hogy azt mentette meg, akiért korábban kérte, hogy imádkozzak.

Nem tudom Őt megfogni, rengeteg dolgot nem tudok megérteni, ami Vele kapcsolatos, de soha nincsenek a létezését, vagy a személyét illető kétségeim (mint amilyenek itt sokszor elhangzanak, hogy pl. ha létezik is, akkor sem mindenható; vagy nem is olyan jó, mint mondják; vagy magára hagyta a világot...), mert a személyes imaéletemben és a való világban is megtapasztaltam, hogy aki Őbenne bízik, az nem szégyenül meg soha.

Végső soron, hogy én miért hiszek, vagy bárki miért hisz Istenben, az szerintem (és a Biblia szerint még az angyalok számára is, ld. 1Péter 1:7-12.) a legérthetetlenebb és a legfelfoghatatlanabb dolog a világon. Annyit tudok mondani, hogy a hit Isten szellemi ajándéka, amit nem személyválogatóan osztogat, hanem a "töredelmes szíváeknek", és "akik szorgalmasan keresik, azok megtalálják" (Péld. 8:17).

(Tp.)