Szűz Mária jelenések - erről hol találok utalást a Bibliában?

Prédikátor 9:5

Ezt az a Prédikátor mondja, akinek vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is. A Prédikátor nem volt olyan teljes kijelentés birtokában, mint az evangélisták. Avagy bizony azt is állítod vele együtt, hogy nincs jobb dolga az embernek az ég alatt, mint hogy egyék-igyék, vigadjon stb.?

A Préd 9:5 sokat idézett mondata nem tanítja az öntudatlan létezést a halál után, csak hogy nincs részük semmiben, ami a nap alatt történik. Éppen ezt idézed te is a folytatásban, és én sem állítottam soha, hogy a halottak tudják, mi folyik a földön. De talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk?

Mer azt tán még te is elfogadod, hogy végső elemzésben mégsem minden hiábavalóság, és hogy van az embernek jobb dolga is, mint enni, inni és élvezni az életet. Ha elfogadod, nem érzed úgy, hogy ellentmondasz a Prédikátornak?

Először is a vers önmagában csak annyit mond, hogy az élők a jövőről csak annyit tudnak, hogy meg kell halniuk; ez a leverő tudat azonban értékesebb, mint az alvilági állapot, amely a tudást teljesen nélkülözi. Az ószövetségi bölcs még nem tud a túlvilági jutalomról; a földi jutalom a halál után a halhatatlan hírnév lenne, de ez is csak hiúság, mivel az emberek hamar felejtenek. Tehát az élők érzékeik teljes használatában vannak, s még élvezhetnek; de az elhunytak, még a jámborok lelkei is, némi aléltságban és szomorú csendességben vannak együtt. A prédikátor itt az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Mielőtt Krisztus a váltságmunkáját véghezvitte, az ég be volt zárva; s ez idő alatt az elhunytak mind az alvilágban voltak együtt örömtelen bús létben, habár örök üdvre voltak is választva. Ennyiben életük szomorúbb volt, mint melyet e világon élnek az emberek. A pokol, az alvilág (Móz. IV. 16,30.33.), hol a megholtak mind összegyűltek (Jób 30,23.) mielőtt Krisztus az ő nagy munkáját végbevitte volna, a gonoszokra nézve, mint valóságos pokol, csakugyan a fohászkodás helye volt (Jób 26,5.); de a jámborokra nézve is, mint pokol tornácza, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé (Zsolt. 29,10. 87,13. Izai. 38,18. Préd. 9,10.), s ennyiben nem volt ama hely, hol az Isten magasztaltatik és dicsértetik, mint még a földön. Csak Krisztus által szűnt meg a halál szomorú lenni, mert ő megnyitotta a mennyet, azon helyet, hol Isten magasztaltatik és dicsértetik. Az imádkozó kereszténynek jusson eszébe a bűn halála, s az örök halál a pokolban, az elkárhozottak büntetéshelyén, hol az Isten nem áldatik és nem magasztaltatik.

Az Őrtorony Társulat azt tanítja erre a bibliai versre hivatkozva, hogy, amikor egy ember meghal, akkor megszűnik létezni. A halott nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Nincs halhatatlan lelke az embernek, amely tovább élne a halál után. Ez az ún. annihiláció, ami teljesen szemben áll a keresztény tanítással.

Az írásmagyarázat egyik alapja, hogy nem lehet néhány sort vagy szót kimetszeni a teljes szövegből, és aztán ebből kihámozni valamit. A Bibliának nem az egyes mondatait kell nézni, hanem az egyes szakaszok, illetve könyvek tanítását. Hiszen így lehetne mondjuk akár a Sátán szavaira is hivatkozni, vagy a Bibliában szereplő gonosz vagy ostoba embereknek a szavaira is (pl. „Nincs Isten” Zsolt 14,1). Ugyanez történik ebben az esetben is. A JT-k, csakhogy alátámasszák az egyik tanításukat - amelyre szinte az egész lényegi tanításuk épül -, a Prédikátor könyvéhez folyamodnak, ahol egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont - ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza. A Préd 9,5-re hivatkozni mint végső szóra, és bibliai tanításra, olyan, mintha pl. a pusztai megkísértésre építenénk fel egy dogmát anélkül, hogy belevennénk Krisztus válaszait.

A JT-k gyakrabban olvasnak csak egyes bibliaidézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat, mint magát a Bibliát. Itt is ez van, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve a 9,5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás a kép. A prédikátor egy gondolkodó humanistaként fogalmazza meg először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1,2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5,17; 10,19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7,16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3,19-21; 9,2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT tuti, hogy azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9,5-öt, mert ez a Préd 9,2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is.

A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12,5.7.14)

Másrészről a prédikátor az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk.

A Krisztus előtti Alvilág (Seol, vagy Hádész) nem ugyanaz, mint a Krisztus utáni hármas állapot (pokol, tisztítóhely, menny), bár hasonlóságok vannak. A gonoszok számára valóságos pokol (a Gyehenna) volt, de az igazak számára nem volt az Istennel való egyesülés boldog állapota.

A fő igéjük, tehát, prédikátor 9,5-10: „a holtak semmiről sem tudnak,” korlátozódik a szövegkörnyezetben található: „ami a nap alatt történik” szituációra, 6. vers. Vessük össze ezt más igékkel, ahol ugyanaz a kifejezés található. „Kétszáz férfi ment Absolonnal *** jóhiszeműen mentek, nem tudtak semmiről.” II. Sámuel 15,11. Még egy: „A gyermek ugyanis semmit sem tudott, csak Jonatán és Dávid tudták a dolgot.” I. Sám. 20, 39. Egy felfuvalkodott tanítóról, ezt mondja Pál: „az felfuvalkodott, és nem tud semmit.” I. Tim. 6,4. Ezekből, tehát, teljesen hiányzott a gondolat vagy a tudat? Nem. Egyszerűen azt jelenti, hogy a szóban forgó dolgokról nem tudtak semmit. Így van a préd. 9,5 is. A szövegkörnyezet magyarázza meg: „és nincs részük soha többé semmiben sem, ami a nap alatt történik.” 6. vers.

i) A Prédikátor azzal foglalkozik, hogy mi történik a földön – „a nap alatt.” Ez megegyezik az ószövetség gondolatvilágával. A témája az, hogy mennyire hiábavaló minden, ha az ember Isten nélkül akar élni: „Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor – igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt?” (Préd 1: 2-3).

ii) ii) Az élők szempontjából látja, hogy mindenki meghal, de amit mond a halottakról, nem teljesen következetes, pl.: „a holtak semmiről sem tudnak,” (9: 5); vö.: „Boldogabbnak nevezem a halottakat, akik már régen meghaltak, mint az élők, akik még életben vannak.” (4: 2). „A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a szellem pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (12 : 7); vö.: „Ki tudja, hogy fölszáll-e az emberek szelleme a magasba, és leszáll-e az állatok szelleme a föld alá?” (3: 21).

iii) Ha szó szerint veszünk néhány verset, a könyv célját figyelmen kívül hagyva, a feltámadást és az örökéletet is meg kellene tagadni, pl.: „Az emberek sorsa olyan, mint az állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is… Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lett, és újból porrá lesz mindegyik.” (3: 19-20); Az emberek halálakor: „Szeretetük is, gyűlöletük is, igyekezetük is tovatűnik, és soha többé örökre (לעולם - le‘ólám) nem lesz részük abban, ami történik a nap alatt.” (9: 6); „elmegy az ember örök otthonába.” (12: 5).

iv) A Prédikátor mégis utal az ítéletre és az örökkévalóságra: „De arra gondoltam, hogy az igazat is, a bűnöst is megítéli az Isten, mert minden dolognak van ideje, és ő ügyel minden cselekedetre.” (3: 17, vö. 11: 9; 12: 14); „az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta.” (3: 11). Buzdít minket arra, hogy mégis emlékezzünk a teremtőre, és engedelmeskedjünk neki (12: 1, 13).

v) Összefoglalva, a Prédikátor azt tanítja, hogy a földi élet fáradozása Isten nélkül teljesen értelmetlen, mert mindnyájunk meg fogunk halni. Azonban, nem lehet e könyv alapján következtetést levonni a halál utáni állapotról, mert nem ez a témája, és az ezzel kapcsolatos mondanivalója nem következetes.

Olvasnivaló: [link]

Mit tartsunk a Mária jelenésekről?

1. ALAPELVEK

a) Első alapelvünk, hogy ilyenek lehetőségét elvben nem zárhatjuk ki. Isten megengedheti, hogy ilyenek is legyenek.

b) Második alapelvünk: ha a jelenés ellene mond a kinyilatkoztatásnak, vagy azt kiegészíteni akarja, feltétlenül elvetendő. Minthogy ugyanis a kinyilatkoztatás ideje az 1. sz. végén lezárult, minden magánkinyilatkoztatás legfeljebb a Krisztusba vetett hit mélyítésére és a bűnbánat előmozdítására szolgálhat, nem egyébre.

2. TOVÁBBI SZABÁLYOK:

a) Hogy egy jelenés és az azzal kapcsolatos kijelentések összeegyeztethetők-e a kinyilatkoztatással vagy sem, annak eldöntésére egyedül az egyházi tanítóhivatal képviselője illetékes; nem perdöntő az élménynek vagy az ennek nyomán jelentkező hiedelemnek intenzitása. Az Egyház általában a kísérő csodák alapján dönt. Döntését megnehezíti, hogy számolnia kell a lélek tudattalan részéből fakadó illúziókkal és a tömegszuggesztió erejével.

b) Az egyházi döntés sohasem a jelenés megtörténtét mondja ki, hanem annak elfogadhatóságát: mivel nem mond ellene a kinyilatkoztatásnak, azért szabad elhinnünk; nem esik a babona bűnébe, aki elhiszi. A természetfeletti okosság ellen viszont vétkezhet, aki nem hiszi.

c) A jelenés hogyanja. Lehet, hogy Mária megdicsőült teste jelenik meg látható alakban. A megdicsőült test ugyanis tökéletes eszköze lehet a léleknek. A feltámadt Jézus is tetszés szerint tette magát láthatóvá, felismerhetővé, vagy láthatatlanná, ill. felismerhetetlenné (emmauszi tanítványok). -- Vagy pedig az történik, hogy Isten úgy hat a látnok érzékszerveire, hogy Szűz Máriát véli látni és hallani. Ilyenkor is lehet Mária-jelenésről beszélni.

d) Nem valószínű, hogy a jelenéskor közölt igazságot maga az istenanya fogalmazza úgy, ahogy azt a látnok tolmácsolja. Valószínűbb, hogy a Szent Szűz csak a gondolatot közli az illető lelkével, ő pedig egyéni stílusa, korának vallási elképzelései és a korabeli kifejezési formák szerint fogalmazza meg és tolmácsolja a gondolatot.

e) Ha a jelenések megtérést hirdetnek és eszközölnek, de azt nem egyoldalú fanatizmussal és nem az egyházi tekintély ellen irányuló éllel teszik, akkor olyan esetben is elfogadhatók, amikor azok hitelességét, történetiségét még komoly valószínűséggel sem lehet megállapítani. Hiszen ez esetben is az üdvözítés szolgálatában állnak.

f) A jelenéseknek egy időszakban vagy egy helyen való gyakorisága viszont a jelenés megtörténte ellen szól, hiszen Istennek a Bibliában, az egyházi hagyományban és a teológiában annyira hangsúlyozott transzcendenciájával és ,,rejtettségével'' (Iz 45,15: Deus absconditus) nehezen lenne összeegyeztethető, hogy ilyen rendkívüli utakon is minduntalan üzeneteket küldjön számunkra.

g) ,,A Szentlélek... sajátos kegyelmeket is oszt szét a hívők minden fokozata között... Ezeket a karizmákat... hálaadással és vigasztalódással kell fogadnunk... Valódiságukat illetőleg... azokra tartozik az ítélet, akik elöljárók az Egyházban, és akiknek különösképpen feladatuk nem a Lélek kioltása, hanem az, hogy vizsgáljanak felül mindent, és a jót tartsák meg (vö. 1Tesz 5,12.18-22; E 12.)''.

A Boldogságos Szűz Mária megjelenései, a máriajelenések az Egyház karizmatikus-misztikus jellegének kifejezési formája. A máriajelenések esetében a tudaton belüli történésrôl, ún. képzeleti látomásról van szó. A testi jelenségektôl eltérôen (amikor külsô benyomás éri az érzékszerveket) e jelenéseket helyesebb úgy meghatározni, mint a hitbeli megismerés intenzívebb formáját, ami rendkívüli érzelmekkel és élményekkel van egybekötve.

Az egyháztörténelem ismételten beszámol ilyen rendkívüli erejű vallási tapasztalatokról, melyek többnyire megtéréssel végzôdnek. Az evangélikus teológia is képes az egyház karizmatikus-misztikus jellegének megnyilatkozásai közé sorolni a Mária megjelenéseit. Ezek a keresztény vallásosság azon eseményei közé számítanak, ,,amelyeket racionális értelmezéssel nem lehet teljesen megmagyarázni, s alkalmasak arra, hogy mind az iskolás teológia tömör formuláinak, mind a klasszikus természettudomány egyoldalú valóságfogalmának problémát jelentsenek'' (D. Rössler).

A jelenség oldaláról tekintve a máriajelenések többnyire egyszerű hívekkel, laikusokkal történnek, akik így az egyházi hivatal számára pozitív kihívást jelentenek. A konfliktus abból adódik, hogy az ilyen események természetfelettisége az esemény megfigyelésébôl még nem bizonyított. A magánkinyilatkoztatáshoz hasonlóan egész sor kritériumot kell figyelembe venni:

1. A látnok egészsége és erkölcsi feddhetetlensége. A misztikus teológia a lelkek megkülönböztetésekor a klasszikus erényekre utal: az igazmondásra, komolyságra, alázatra, békülékenységre, szeretetre és szerénységre. Az újabb, a pszichológiával gyarapított látásmód is figyel a látnok erkölcsi-lelki életére.

2. Azt is meg kell vizsgálni, hogy az állított tanítások megegyeznek-e a Szentírás tanításával és az Egyház hitletéteményével. Nemcsak a lehetséges ellentmondásokra kell vigyázni, hanem arra is, hogy a valóban eredeti hangsúlyok megmaradjanak és a biblikus hit ne változzék fenyegetô tanítássá. Mivel a keresztény kinyilatkoztatás elmozdíthatatlan központja Jézus Krisztus személyében van, minden késôbbi kegyelemnek egyetlen értelme van: az, hogy ezt felelevenítse. A máriajelenéseket nem tekinthetjük a biblikus tanítás kiegészítésének, hanem impulzusnak, hogy Jézus Krisztus eredeti kinyilatkoztatását a sajátos idôbeli szituációban új erôvel konkretizáljuk és éljük. Így tekinti Aquinói Szent Tamás is. (STh II-II.1,74).

3. Az említett megjelenések lelki környezetét is vizsgálni kell. Igazán vallásos mozgalom származik-e belôlük? Növekszik-e a hívôkben az Isten és a felebarát szeretete? Itt az evangélium szava igazít el: ,,Gyümölcseikrôl ismeritek fel ôket'' (Mt 7,16).

A helyi püspök vagy a Szentszék vizsgálata ilyen kritériumok alapján elutasíthat egy jelenést, mint pl. Heroldsbachban, Garabandalban, San Damianóban vagy Montechiariban. Medjugorjére vonatkozóan az egyházmegyei hatóság fenntartásokkal élt; a Szentszék újabb vizsgálatot kezdett. Amikor az egyházi hivatal részérôl pozitív állásfoglalás történik, nem dogmáról van szó, ezért a hívôknek megmarad a személyes döntési joguk (ti. hitelesnek fogadják-e el a jelenést vagy sem): emberi hittel, amely az okosság szabályait követi, elfogadható; de nem kötelezô a teológiai hit, ami az üdvösséghez szükséges igazságokra vonatkozik. Tiszteletteljes elutasítás és kritikus tartózkodás a pozitív egyházi ítéletalkotás után is lehetséges (DS 3011).

Ha a búcsújárásban lelkipásztori és spirituális szempontból értékeljük a máriajelenéseket, akkor annak a bizonyítékát láthatjuk bennük, hogy Mária állandóan hozzátartozik a keresztények zarándokútjához. Ez a meggyôzôdés a feltámadás reményébôl és abból az ezzel összefüggô hitbôl él, hogy a Krisztus-követôk a halál után is összetartoznak. Komolyan meg kell gondolni, hogy a megfeszített és feltámadt Krisztusról szóló evangélium végsô szótlanságát nem érintheti a jámbor közlések utáni vágy és kívánság. A misztikus élmény is éppen a csúcspontján szótlan. Ezt nemcsak a fatimai üzenettel, hanem Medjugorjéval kapcsolatban is meg kell fontolni.

Szia!

A Szűz Mária jelenésekhez nincs mit hozzáfűzni. Ezeknek semmi köze nincs a Bibliához.

Amit felhoztál Jelenések könyvéből, azt a mértékadó katolikus magyarázók sem azonosítják Máriával. "Az égi asszony, mint leendő anya Izraelt, mint menekülő anya az egyházat képviseli" (Dr. Gál Ferenc és Dr. Kosztolányi István). Szűz Máriára csak a liturgia vonatkoztatja, de nem betű szerint - teszik hozzá.

Krisztus és egyháza közötti szoros kapcsolatot a Biblia egy házassági kapcsolathoz hasonlítja. (v.ö: Ésai.54,5. II.Kor. 11,2. Eféz. 5,25-32.) Ha az egyház elfordul Krisztustól, mint férjétől, és mások barátságát keresi, ezt paráznaságnak minősíti Isten. (Jer. 3,20. Jak. 4,4. Ezék. 23,2-5.) Ilyen esetben parázna asszonyként mutatja be a prófécia az egyházat. (Jel. 17,1-3.) A jelen esetben azonban egy tisztességes asszony által egy tiszta egyházról ad képet a prófécia. Ez arra enged következtetni, hogy ebben a látomásban csak az Istenhez hűségesek kis maradékát jelképezi, mint igaz egyházat.

Ebben az időben ugyanis a zsidó népre összességében nem alkalmazható ez a jelkép.

A látomásbeli asszony egyik jellegzetessége, hogy a "Napba van öltözve". A Nap, a világosságnak, a fénynek és az életnek a szimbólumaként van alkalmazva a Bibliában. Ezt a jelképet következetesen Jézusra alkalmazza a Szentírás. (Zsolt. 84,12. Ján. 8,12.) Az egyház tehát a Krisztustól kapott fénybe és dicsőségbe van felöltözve. Ennek a beteljesedéséről prófétált Ésaiás. (Ésai. 60,1-2.) Ez a fény és dicsőség, a jó cselekedetekben megnyilvánuló krisztusi lelkületet jelenti. (Máté 5,14-16.) Ez a szimbólum azt is meg akarja ismertetni velünk, hogy a látomásbeli egyház nem a saját ruhájába van felöltözve, hanem az igazság Napjának dicsőségébe, vagyis Krisztus igazságába. (Jel. 19,8.)

A látomásbeli asszony másik jellegzetessége, hogy a "lábai alatt volt a Hold". A Hold az Ószövetségi szertartási rendszert jelképezi, amely akkor vesztette el érvényét és fényét, amikor a nagyobb világosságot Jézus Krisztus nyilvánosságra hozta. A látomásbeli egyház azonban még ezen a szertartási rendszeren épült fel.

Ez a szertartási rendszer képezte az Ószövetségi egyház tanításának és lelki életének az alapját. Ezért áll a látomásbeli asszony a Holdon. Miként a hold csak a nap fényét tükrözi halványan vissza, akként az ószövetségi szertartások is csak halvány fényt voltak képesek visszaadni a nagy valóságból, a testet öltött Isten Fia életéből és áldozatából. Fénye és dicsősége csak kölcsönzött, miként a Holdé. Ez a fény azonban elég volt ahhoz, hogy az egyház felépüljön rajta, és éljen általa.

A látomásbeli asszony harmadik jellegzetessége, hogy az "ő fejében tizenkét csillagból korona" van. A korona a lelki győzelem és az örök élet jelképe. (II.Tim. 4,7-8. Jel. 2,10/b.) A 12 csillag szimbóluma lehet a 12 apostolnak, vagy a 12 pátriárkának. A döntő szempont azonban az, hogy a Szentírás a teljesség számaként használja a tizenkettes számot. Pl: 12 hónapból áll egy teljes év, vagy 12 órája van a Biblia szerinti napnak

Miként a 12 pátriárka és a 12 apostol a hit győzteseiként állnak előttünk, akként az igazi egyház is a hit diadalmas győzőinek a serege. Ez a jelkép kifejezi azt a jézusi ígéretet is, hogy a Krisztusra épülő egyházon még a pokol hatalmai sem tudnak diadalt venni. (Máté 16,18.)

Ez az egyház diadalmas győzőként kerül ki abból a hatalmas küzdelemből, amelyet Sátán folytat ellene.

A látomásbeli asszonyt egy olyan időben pillanthatjuk meg, amikor éppen szülni készül. Ez a kép meghatározza a látomásbeli esemény időpontját is. Rámutat arra az időre, amikor a megígért Megváltó megszületett, illetve amikor elkezdte szolgálatát. A megszületett Fiú, aki a sárkány elleni küzdelem középpontjába kerül, azonos a megígért Megváltóval, vagyis az asszony magvával. (I.Móz. 3,15.)Ebben az ígéretben az asszonyt már jelképes fogalomként használja fel az Úr. Az asszony vajúdása a gyötrelmes lelki várakozás idejére utal, ahogyan az egyház hűségesei szenvedésteli vágyódással várták a Messiás megérkezését.

Üdv. Péter