Mikor és miért alakult ki a papi cölibátus?

Ezen a linken találsz róla információkat, az oldalon alant:

[link]

A CÖLIBÁTUS a szó szoros értelmében véve az az állapot, hogy valaki nem házas.

Valamikor a múltban bizonyos kiemelkedő vallások úgy fogadták el a cölibátust, mint amely követelmény a szolgái számára. Ám a cölibátus a kereszténység egyetlen más vallására sem volt annyira jellemző, mint a katolicizmusra. Mint ahogy az előttem szóló linkjéből is kiderül, napjainkban nem kis vita folyik a katolikusok által gyakorolt cölibátusról.

Mi a Biblia nézőpontja a cölibátusról?

Az egész történelmen keresztül sok különböző valláshoz tartozó, számtalan istenfélő férfi és nő választotta, hogy szüzességi fogadalmat tesz. Miért? Sok esetben azért, mert úgy hitték, hogy a testi, anyagi dolgok „a gonosz székét” jelentik. Ez hozta létre azt a filozófiát, mely szerint a szellemi tisztaság csak úgy lehetséges, ha mindenféle szexuális tevékenységtől tartózkodunk. A Bibliának azonban nem ez a nézőpontja. A Biblia a házasságot tiszta, szent és Istentől kapott ajándéknak tekinti. A Mózes első könyvében található teremtési beszámoló a házasságot egyértelműen úgy írja le, mint amely Isten szemében „jó”, és nyilvánvalóan nem úgy, mint amely korlátot jelent az Istennel ápolt, szellemileg tiszta kapcsolatban (1Mózes 1:26–28, 31; 2:18, 22–24; lásd még a Példabeszédek 5:15–19-et is).

Péter apostol (akit az első pápának tartanak a katolikusok) és Istennek más helyeselt szolgái, akik hatalmi pozíciót töltöttek be a korai keresztény gyülekezetben, nős férfiak voltak (Máté 8:14; Cselekedetek 18:2; 21:8, 9; 1Korinthus 9:5). Pál apostolnak a gyülekezeti felvigyázók, vagyis a „püspökök” kinevezéséről szóló, Timótheusnak írt utasításai érthetővé teszik ezt a dolgot. Így ír erről: „ A püspöknek azért feddhetetlennek kell lennie, egy feleségű férfiúnak.”

Figyeld meg, hogy ez a vers egyáltalán nem azt sugallja, hogy mindenképp helytelen, ha a „püspök” házas. Pál egyszerűen csak arra mutatott rá, hogy egy „püspöknek” nem szabad poligámiában élnie — ha házas, akkor csak egy feleségének szabad lennie.

Bár a Biblia igen nagyra becsüli a házasságot, egyáltalán nem ítéli el az egyedüllétet, ha azt valaki szabad akaratából választja. És ezen van a hangsúly: a SZABAD AKARAT! A Biblia ezt úgy javasolja, mint amely kívánatos életút némelyek számára (1Korinthus 7:7, 8). Jézus Krisztus azt mondta, hogy néhány férfi és nő szándékosan választotta az egyedüllét életútját (Máté 19:12).

A Krisztus utáni évszázadokban azonban megváltoztak a dolgok. Az időszámításunk szerinti első három évszázadban „egyaránt voltak házas és nem házas lelkészek is” — fejti ki David Rice, volt Domonkos-rendi szerzetes, aki azért hagyta ott papi hivatását, hogy megnősüljön. Majd a magukat kereszténynek vallókat olyan dolog kezdte befolyásolni, amit egy vallásos író úgy nevezett, hogy „a görög és a bibliai eszmék amalgámja”, és ez eltorzult nézetet hozott létre a szexualitásról, valamint a házasságkötésről.

Néhányan persze még mindig egyszerűen csak azért törekedtek az egyedüllétre, „hogy elérjék a teljes szabadságot, hogy így Isten királysága munkájának szenteljék” magukat. Másokat azonban inkább azok a pogány filozófiák ösztönöztek erre, amelyeket magukba szívtak. A The New Encyclopædia Britannica a következőt jelenti ki: „ Az abban való hit, hogy a szexuális érintkezés beszennyez, és hogy azt nem lehet összeegyeztetni a szentséggel, a cölibátus gyakorlásának fő ösztönző erejeként szivárgott be” a magát kereszténynek valló egyházba.

Rice azt állítja, hogy a negyedik században az egyház „megtiltotta egy házas papnak, hogy az oltáriszentség megünneplése előtti éjszakán szexuális érintkezést folytasson”. Amikor az egyház bevezette a naponkénti oltáriszentséget, ez azt jelentette, hogy a papoknak véglegesen tartózkodniuk kellett a szexuális érintkezéstől. Idővel teljesen megtiltották, hogy a papok házasságot kössenek. A cölibátus így bárkire kötelező érvényű lett, aki az egyház szolgája volt.

Pál apostol éppilyen dolog kialakulására figyelmeztetett. Ezt írta: „ A Lélek világosan állítja, hogy a végső időkben némelyek elpártolnak a hittől, megtévesztő szellemekre és sátáni tanításra hallgatnak. Tiltják a házasságkötést” (1Timótheus 4:1, 3, Katolikus fordítás).

Természetesen a legutóbbi idézet nem a katolikus egyházra vonatkozik, mert ott nem tiltják a házasságot.

a katolikus egyház csak a latin rítusú papjait választja ki kizárólag a nőtlen férfiak közül, aminek évezredes hagyománya van. Más rítusú (pl. görög) katolikus részegyházban nős embereket is pappá szentelnek. Ennek is évezredes hagyománya van, de kevesen tudják, hogy ebben a rítusban is vannak kivételek. Ha pl. egy nem katolikus lelkész belép a katolikus egyházba, és már van családja, akkor a pápa engedélyezheti (és általában engedélyezi is), hogy ennek ellenére pappá szenteljék, ha ő ezt kéri. Tehát vannak a latin egyházban is nős papok. Mindez jól megvilágítja, hogy a cölibátus egy fegyelmi szabályzat, és nem egy tantétel. Minden fegyelmi szabályzat megváltoztatható, ha ennek az szükséges. Ennek mérlegelésekor a katolikus egyház azt nézi, hogy a szabályzat megtartása vagy eltörlése hoz magának az egyháznak több gyümölcsöt, melyik eset segíti jobban elő az egyház fő tevékenységét: Krisztus evangéliumának hirdetését, és a lelkek javának kimunkálását, megszentelését.

Sokan – még a katolikusok közül is – azt mondják, hogy, ha az egyház eltörölné a latin egyházban a cölibátus feltételét, akkor megszűnne az újabban keletkezett hivatási krízisből eredő paphiány. Az Apostoli Szentszék papsággal foglalkozó hivatala, a Klérus Kongregáció 2000-ben kiadott egy nyilatkozatot, melyben az áll, hogy a hivatási krízis megszűnőben van, és ezt a statisztikai adatok is jól mutatják: a papi hivatásra egyre emelkedő létszámban jelentkeznek a világon. A hivatások száma csak Európában csökken vagy stagnál a lakosság számához viszonyítva. Ez világosan megmutatja, hogy nincs összefüggés a hivatások száma és a cölibátus között, hanem más okokat kell a paphiány hátterében látni.

Azt is érvként szokták felhozni, hogy a mostanában keletkező (főként amerikai) pedofil botrányok sem lennének, ha engedné az egyház a papok nősülését. Csakhogy, ha egy embernek aberrált szexuális vágyai vannak, akkor arra nem megoldás a házasság. Ezt a statisztikák bizonyítják, ugyanis nem magasabb a pedofília aránya a nőtlen papok között mint a házas papok, vagy nem katolikus házas lelkészek között. Sőt, az arány alacsonyabb. Hogy miért csak a nőtlen papok pedofil botrányai kerülnek az újságok címoldalaira, azt a liberális médiától kellene megkérdezni.

Érdekes, hogy a cölibátust szinte mindig a pálya széléről bírálják. Általában azok szemét szúrja, akiknek ez az élet elképzelhetetlennek tűnik. A cölibátust vállaló és abban élő papok azonban jól tudják, hogy a cölibátus nem teher (egy házasságot is be lehet teherként mutatni).

"a katolikus egyház csak a latin rítusú papjait választja ki kizárólag a nőtlen férfiak közül, aminek évezredes hagyománya van."

Így van, de mint tudjuk, nem a Biblia szellemében jött létre.

" Mindez jól megvilágítja, hogy a cölibátus egy fegyelmi szabályzat, és nem egy tantétel. Minden fegyelmi szabályzat megváltoztatható, ha ennek az szükséges."

Biztosan sokan várják ezt. Mellesleg mindegy milyen címszó alatt fut ez a dolog, a végeredmény a lényeg!

Nem is az emberi kritikák a fontosak, melyeket ki lehet magyarázni, hanem az Isteni rendelkezések, melyek alapelvei a bibliában vannak. Persze, ha a szentséget inkább tökéletlen emberi hagyományokra terjesszük ki, akkor minden jól magyarázható.

Ha viszont a Biblia Isteni eredetét vonjuk kétségbe, pl. nem, vagy felületes ismerete miatt, vagy mert tele pakolták mítoszokkal, és álnok módon belemagyaráznak tételeket, melyek zavarossá, ellentmondásossá teszik, akkor éppen csak a kereszténység létjogosúltságát vonjuk kétségbe!

"Természetesen a legutóbbi idézet nem a katolikus egyházra vonatkozik, mert ott nem tiltják a házasságot."

Áldozat pappá csak nőtlen papokat áldoznak.

"A nyugati katolikus egyházban áldozópappá csak nőtlen embereket szentelnek. Ennek eredete a katolikus teológia szerint Jézus és az apostolok példája, akik nőtlenül, illetve a feleségüktől elválva[1] vállalták a szent szolgálatot. Egyébként ma is lehetséges a nyugati katolikus egyházban egy nős férfi áldozópappá szentelése, ha a feleség hozzájárul ehhez és végérvényesen különválnak.

A keleti és a nyugati egyházban viszont a püspökök mind nőtlenek."

Az idézet a wikipediáról lettek kimásolva.

Pál apostol éppilyen dolog kialakulására figyelmeztetett. Ezt írta: „ A Lélek világosan állítja, hogy a végső időkben némelyek elpártolnak a hittől, megtévesztő szellemekre és sátáni tanításra hallgatnak. Tiltják a házasságkötést” (1Timótheus 4:1, 3, Katolikus fordítás).

A cölibátus

A latin Egyház papjaitól megköveteli a cölibátust, azaz a tökéletes tisztaságban való életet. Ez a követelmény nem a „testellenes” középkor találmánya, hanem olyasmi, ami még az apostolok idejére nyúlik vissza. Bár az első évszázadokban a papok gyakran házas emberek közül kerültek ki, de felszentelésük után ezeknek is megtartoztató életet kellett élniük, vagyis házasságukat nem folytathatták. Ezért írja elő Szent Pál lelkipásztori leveleiben, hogy a püspököknek és diakónusoknak „egyszer nősült” embereknek kell lenniük (1 Tim 3,2/12), hiszen nem lehetett arra számítani, hogy olyan férfi, aki másodszor is megházasodik, megtartóztatásban fog élni. Mivel azonban a tökéletes önmegtartóztatás olyan nagy aszkétikus követelmény, mely alól az emberi gyengeség ki akar bújni, e szigorú szabályt az egyháztörténelem folyamán nem mindig és nem mindenütt tartották be. Sőt, a keleti egyház a 7. században részben fel is adta; azóta ugyanis papjainak és diakónusainak megengedi, hogy a felszentelésük előtt kötött házasságot tovább folytassák, és csak püspökeitől kívánja meg a tökéletes önmegtartóztatást. Ezzel szemben a nyugati Egyház továbbra is kötelezően előírja a cölibátust.

Lássuk végre, melyek azok az okok, melyek a papok elé ezt a szigorú követelményt állítják:

Először is az Újszövetségből világosan kitűnik, hogy a házasság nélküli élet nagy érték. Az Úr maga beszél azokról, akik „a mennyek országáért önként” mondanak le a házasságról. (Mt 19,12) Szent Pál azt tanítja, hogy a házasság ugyan jó dolog, de a szüzesség a nagyobb jó. (1 Kor 7) A házasság Krisztus és az emberi lélek egyesülésének jelképe, de a szűz ember már egészen és kizárólag abban a szeretetben él, mely egyszer mindannyiunkra vár, hiszen a mennyben nem lesz többé házasság. (Mt 22,30)

Ezért a legmesszebbmenőkig helyénvaló, hogy a pap, aki oly különleges módon egyesül Krisztussal, hogy helyette cselekszik, egyedül az iránta való szeretetből éljen. Különösen, ha meggondoljuk, hogy a pap második Krisztus, hat nagyon illetlennek a pap nősülése, hiszen Krisztus nőtlen volt, mert Ő minden lélek megváltója és vőlegénye. Így kell a papnak is minden idejét, aggodalmát és szeretetét azoknak ajándékoznia, akiket Isten rábíz, és egy magasabb módon, de valóságosan atyjuk lenni azzal, hogy őket, mint lelki gyermekeit a kegyelemben való életre szüli, és a szentségek kiszolgáltatása által az egyre tökéletesebb Krisztus-követéshez és mennybejutáshoz szükséges kegyelmet ajándékozza nekik. E feladatok mellett a pap privát családi életének nincs helye!

További okok a cölibátusra:

– Minél közelebb kerül valaki Istenhez, annál inkább maga mögött kell hagynia a földi dolgokat, és annál tisztábban kell élnie. Ezért voltak Mária, József és János apostol szűzi lelkek. Még az Ószövetségben is a legszigorúbban tilos volt a papnak templomszolgálata napjain házaséletet élni, pedig akkor csak állatokat áldoztak. Mennyivel nagyobb kell akkor azoknak tisztasága legyen, kik nap mint nap Isten Bárányát áldozzák fel Isten oltárán!

– A papnak a cölibátussal az Egyház nagyságáról és szentségéről kell tanúbizonyságot tennie. Az emberek rajtuk keresztül láthatják, mekkora kincs az Egyház, ha érette a házasság és családi élet boldogságáról is le lehet mondani. Lefebvre érsek mesélte, hogy az afrikai bennszülöttekre különösen a papok nőtlensége volt nagy hatással, akik azt tartották, hogy annak a vallásnak, mely papjainak ekkora erőt képes adni, valóban az igaz vallásnak kell lennie.

– A cölibátus állandó áldozatot követel a papoktól, és ennek az áldozatnak az Egyház számára gyümölcsözőnek kell lennie. Mivel Krisztus a világot a kereszt által váltotta meg, a pap apostoli tevékenysége is csak akkor lehet gyümölcsöző, ha élete szakadatlan áldozatból és önmegtagadásból áll.

– A cölibátus teszi lehetővé, hogy a pap tökéletesen Isten országának rendelkezésére álljon. Mindenhova szabadon mehet, ahova felettesei küldik. Munkájában nem kell családra tekintettel lennie. Ez különösen az üldöztetések idején nyer nagy jelentőséget. A tény, hogy a koncentrációs táborokban sokkal több katolikus pap, mint protestáns lelkész szenvedett, többek között, minden bizonnyal ezzel is magyarázható.

– Végezetül a cölibátus gátat jelent azok számára, akiknek nincs igazi elhivatottságuk. Előfordulhat, hogy valaki nemtelen vagy nem valódi okból akar pap lenni, mert például abban bízik, hogy így anyagi biztonságban vagy megbecsült állásban élhet. Az ilyeneket, legalábbis részben, a cölibátus elriasztja, hiszen ez az evilági élet mind teljesebb élvezetét, melyre az ilyenek vágynak, nem teszi lehetővé.

MIT JELENT A PAPI NŐTLENSÉG?

Válasz:

A papi nőtlenség azt jelenti, hogy az Egyház egyes szent rendeket csak azoknak ad fel, akik Isten Országáért szüzességben élnek. Ez rítusonként különböző módon valósulhat meg.

Magyarázat:

Az áldozópapság nőtlensége nem dogma, azonban mindenképpen köze van az apostoli hagyományhoz. Nem véletlen, hogy a papi hatalom teljességét bíró püspök minden rítuscsaládban nőtlen. Az is több mint valószínű, hogy az ősegyház nős püspökei és presbiterei nem éltek, vagy legalábbis nem élhettek házaséletet feleségeikkel. A feleségeikkel házaséletet élő papokat ui. nagyon korán és nagyon világos pápai elmarasztalás éri. Ez, továbbá az a tény, hogy a keleti egyház papjainak is megtartóztatást kellene gyakorolniuk bizonyos időkben és főleg a Szent Áldozat bemutatása előtti éjszakán, arra utal, hogy valamikor a keleti katolikus papok is megtartóztatásban éltek. Az Egyház ui. nagyon hamar ráérzett, hogy Krisztus szüzességi tanácsa és a papi életforma között igen szoros összefüggés van. Ha tehát a cölibátus nem is hittétel, az mindenképpen dogma, hogy a latin rítus helyesen és Krisztus szándékai szerint jár el, amikor a nagyobb rendek viselőit nemcsak megtartóztatásra kötelezi, hanem egyenesen a nőtlen (cölebsz) életet élni szándékozók közül választja (Conc. Trid. 24 c. 9 – DH 1809).

A cölibátus tagadhatatlan nehézségei, a minden életformában elkerülhetetlen fájdalmas botrányok (pl. paráznaság, pedofília, homoszexulitás), a tucatembereket a cölibátusban fenyegető lelki összezsugorodás távolról sem érik fel azokat a nagy áldásokat, amelyeket a cölibátus intézménye hoz magával. Az is tévedés, hogy a cölibátus eltörlése megoldaná az egyre égetőbb paphiányt. Ideiglenesen biztos, hosszú távon aligha. Nem a cölibátus rossz, hanem a hit hiányzik. Nem a cölbátussal van baj, hanem az általános közerkölccsel és az elköteleződéssel. A mai ember fogcsikorgatva köteleződik el, és irtózik egy élethosszig tartó döntés meghozatalától, és az abban való kitartástól. Ez nyilván látszik a házasság intézményének válságában is. Ahogyan Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa mondta: „Ha eltörölnénk a cölibátust, akkor az ágyas papok botrányait átvenné az elvált papok botránya” (Ratz. Salz der Erde). Ezért az emberi gyarlóság (fragilitas) és ingatagság kiiktatásának érdekében a Római Egyház papjai a nőtlen, imádságos és engedelmes életre súlyos bűn terhe mellett (sub gravi) egy élethosszig ígérettel (és nem fogadalommal, mely egyházjogilag mást jelent) kötelezik el magukat.

Ez az életforma nem természetes. Azonban nem is természetellenes, hanem teljességgel természetfeletti. Csak isteni hívásra (vocatio) szabad vállakozni rá, mert csak így lehet várni az Isten természetfeletti segítségét. Ha valaki hivatás nélkül, más motívumok (kényelem, biztonság, szentimentalizmus, félelem vagy gyűlölet a másik nemtől ill. a másik nem iránt, impotencia, menekülés az élet nehézségeitől, bűntudat, babona, vallási hóbort stb.) miatt vállalkozik rá, az a bukás szinte biztos és veszedelmes veszélyét kockáztatja. A hamis kiválasztottság tudata is veszélyes. És bár hittétel, hogy a szűzi életforma tökéletesebb, mint a házas (Conc. Tridentinum 24,10 – DH 1810), ez a tökéletesség nem vonatkozik magára az emberre, csupán az életmódra. (Pl. Egy orvos hivatása magasabb rangú, mint egy ápolóé, de ez nem jelenti azt, hogy egy orvos magasabb rendű ember, mint egy ápoló.) Ahogyan a magasabb és az alacsonyabb rangú munkára is szükség van, úgy mind a házasságban élő, mind a szűzi életre elkötelezett emberekre igényt tart az Egyház, még ha nem is a papság soraiban. A szüzesség magasabb méltósága ui. nem jelenti a szűzi életet élő személyes életszentségének automatikusan magasabb fokát. (Pl. Egy szerelmi házasságban élő Árpádházi Szt. Erzsébet bizonyosan szentebb volt, mint egy középszerű apáca.) Azonban a szűzi élet akarati készséggel párosulva nagy segítség lehet a keresztény tökéletességért vívott élethosszig tartó harcban. Az egyházatyák, Szt. Ciprián (Cypr. De habitu virginum), Szt. Metód (Method. Convivium), Szt. Ambrus (Ambr. De virginibus), Szt. Jeromos (Hyeron. Contra Iovinianum), Szt. Ágoston (August. De sancta virginitate, de bono viduitatis, De bono coniugali /cp. 8!/) és Aranyszájú Szt. János (Chrysost. De virginitate) messze támogatják e tételt. Az ő véleményüket összegzi és támogatja Aquinói Szt. Tamás is (Thom. Aq. Opusc. De perfectione vitæ spiritualis).

A Római Egyház, tehát a Katolikus Egyház legnagyobb része minden nagyobb rendben élőt kötelez a nőtlenségre, míg a keletei egyházak (pl. görög katolikusok) csak a püspök számára tartják kötelezőnek, és áldozópapot nős férfiak közül is szentelnek. Ennek oka, hogy keleten és nyugaton a VII. századtól kezdve más papkép alakult ki. A nyugati egyházban a papság lényegének az áldozatbemutatási és feloldozási hatalmat tekintették. Mivel ezt az áldozópap már birtokolta, a szerpapság pedig csak a papság előkészítéseként volt használatban, a papság lényegét az áldozópapi hatalomban látták, s mellette a püspökség már csak fokozatbeli különbségnek számított. Ezzel szemben keleten a püspökben, az apostolutódban látták a papság teljességét, és mellette az áldozópapot csak csökkent papi fokozatú segítségként vették figyelembe. Így, mivel mindkét rítusban a papsághoz kötötték a teljes szexuális önmegtartóztatást, de a papságság lényegét máshonnan eredeztették, a cölibátus kötelezettsége is másképpen kezdett alakulni. Ennek azonban érdemes megvizsgálni a történelmi hátterét 1.

Nem a nőtlenség az apostoli eredetű rendelkezés tehát, hanem az önmegtartóztató élet . A papi nőtlenség (cælibatus) így teljes önmegtartóztatást jelent, tehát a bűn sem fér össze vele, ezért sem ágyasság (concubinatus) sem önkielgítés (masturbatio, onania) nem jelent kiskaput. A cölibátus nem terror, hiszen nem kényszer. Az Egyház senkit sem kényszerít, hogy nőtlenségben éljen. Eleve azok közül választja papjait, akik a nőtlen életformát választották.

A szűzi élet kiválóbb a házas életformánál, bármilyen botrányosnak hangzik is ez a mai, szexualitást mindenek felé helyező korunkban. Méltányos tehát, hogy az Egyház magasabb fegyelmi kötelékkel kapcsolja papjait Krisztushoz, akinek követségébe lépnek, és aki maga is szűzi életet élt.

Igazolás:

Az Üdvözítő nőtlen volt, és nem azért, mert úgy maradt, tehát nem esetlegesen, hanem tudatos döntés alapján maradt szűz. Mivel a papok Krisztus papságában részesülnek, mintegy az Ő személyében (in persona Christi) beszélnek, illő, hogy életformáját is kövessék. Jézus világosan beszél a nőtlen életformáról: „A tanítványok megjegyezték: »Ha így áll a dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni.« Erre így válaszolt: »Csak az fogja ezt fel, akinek megadatott. Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel!«” (Mt 19,10).

Szt. Pál apostol nem engedi meg, hogy özvegyülés után megnősültek felvegyék a szent rendeket, noha a házastárs halálát követő második házasság nem csak a zsidó, hanem a keresztény etika szerint sem bűn: „A püspöknek azonban feddhetetlennek, egyszer nősültnek, józannak, megfontoltnak, mértéktartónak, vendégszeretőnek és a tanításra rátermettnek kell lennie” (1 Tim3,2). „A diakónus legyen egyszer nősült, s gyermekeinek és otthonának jó gondviselője” (1 Tim 3,12). „Olyat keress, aki feddhetetlen, és csak egyszer nősült, akinek gyermekei hisznek, s nem vádolhatók könnyelmű élettel vagy engedetlenséggel” (Tit 1,6).

Isten ehhez az életformához is megadja a kegyelmi segítséget: „Hűséges az Isten, aki erőtökön felül nem hagy megkísérteni” (1 Kor 10,13).

A szűzi életet Szt. Pál kiválóbbnak hirdeti, mint a házast, anélkül, hogy a házas érintkezést rossznak, vagy bűnösnek tartaná: „Ha asszonyhoz vagy kötve, ne törekedj elválni, ha azonban nem kötötted magad asszonyhoz, ne keress feleséget. De ha megnősülsz, nem vétkezel, s ha a lány férjhez megy, nem követ el bűnt. Ám az ilyeneket testi nyugtalanság gyötri, s én meg akarlak kímélni benneteket. Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid, azért akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna, aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg sem tartaná, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik. Azt szeretném, ha mentek volnátok a gondtól. A nőtlennek arra van gondja, ami az Úré: hogyan járjon az Úr kedvében. A nős azonban világi dolgokkal törődik: hogyan keresse felesége kedvét, ezért meg van osztva. A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen, míg a férjes nőt világi dolgok kötik le: hogyan járjon férje kedvében. Ezt javatokra mondom, nem azért, hogy tőrbe csaljalak, hanem hogy a feddhetetlen életre és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket. Ha valaki mégis úgy véli, hogy igazságtalanul bánna hajadon lányával, mert eljárt fölötte az idő, ha úgy van rendjén, tegye, amit akar. Nem vétkezik, kössenek csak házasságot. Akinek azonban szilárd a meggyőződése, s minden kényszerítő ok nélkül, teljesen szabadon úgy döntött, hogy megőrzi hajadon lányát, jól teszi. Tehát aki férjhez adja hajadon lányát, jól teszi, aki pedig nem adja férjhez, még jobban teszi. Az asszony le van kötve, amíg férje él, de ha férje meghal, felszabadul. Férjhez mehet, akihez akar, de csak az Úrban. Boldogabb azonban, ha úgy marad, ahogy van. Ez a tanácsom, és hiszem, hogy Isten Lelke szerint beszélek” (1 Kor 7,25). + (1 Kor 7,1; 1 Kor 7,7)

1 Szt. Pál apostol nem követeli meg a püspöktől a nőtlenséget, de máshol világossá teszi, hogy eszménye a szűzi papság. Szt. Pál idejében ritka volt a javakorabeli nőtlen férfi, ezért Szt. Pál toleranciát gyakorol. Azonban, hogy a nős papság intézménye ideiglenes állapot volt, az abból is látszik, hogy Szt. Pál csak egyszer nősültet enged a szent rendbe. Vagyis Pál elvárja, hogy még ebben az állapotban is megnyilvánuljon az önmegtartóztatás szelleme az egyházi elöljáró életében. Később nagyon hamar általánossá vált, ha nem is a nőtlen papság, hanem az a szokás, hogy a nős papok nem éltek házaséletet feleségeikkel. Ez nem történhetett volna meg, ha nem állt volna mögötte apostoli hagyomány. Az Elvírai Zsinat 295-ben így rendelkezik: „A zsinat azt akarja, hogy teljes tilalmat rendeljen el a püspököknek, áldozópapoknak és diakónusoknak, illetve az összes szolgálatban lévő klerikusnak, miszerint tartózkodjanak a házastársuktól és ne nemzzenek fiakat; ha pedig valaki mégis megteszi töröltessék egyházi tisztségéből” (Conc. Elv. cn 33. – DH 119). Szt. Sziríciusz pápa 385-ben így ír a témáról: „Tudomásunkra jutott, hogy Krisztusnak sok papja és levitája a felszentelése óta eltelt hosszú idő után, részint a saját házasságából, részint szégyenletes elhálásból utódot nemzett, és vétkét azon előírás örve alatt védelmezi, hogy az Ószövetségben azt olvassuk, hogy a papoknak és az oltár szolgáinak meg volt adva a nemzés szabadsága. (Ellenvetésül:) Miért is volt az, hogy meg volt parancsolva a papoknak, hogy még saját házuktól is távol, a templomban lakjanak abban az évben, amikor rájuk került a szolgálat sora? Nyilván abból az indokból, nehogy testi érintkezést folytassanak, még feleségükkel sem, hogy sértetlenül fénylő lelkiismerettel Istennek tetsző legyen az az adomány, amelyet Istennek felajánlanak. (…) Ennek a szigorú kikötésnek felbonthatatlan törvénye mindnyájunkat, papokat és levitákat megköt” (Siric. Direct. Ad decess. 7,8 – DH 185). A 412-es Karthágói Zsinat mint apostoli hagyományt rögzítette kánonjaiban a papi megtartóztatást. A 692-es Trulloszi Zsinat, melyen kizárólag a szabadabb felfogású görögök vettek részt, idézte ugyan a karthágói kánonokat, de úgy egészítette ki őket, hogy a diakónusok és az áldozópapoknak megengedte nem csak a pappá szentelés előtti házasodást, hanem a papszentelés utáni házaséletet is. Ezt Róma mindekor semmisnek, sőt hamisításnak tekintette. Az ortodox egyház egészen a XX. századig visszautasította a hamisítás vádját, de 1950-ben a Moszkvai Patriarchátus elismerte, hogy a Trulloszi Zsinat váloztatott a karthágói kánonokon. Azonban ezt nem hamisításként, hanem módosításként értelmezi, hiszen – mint mondják – míg a Karthágói Zsinat csak helyi jellegű zsinat volt, és helyileg kötelező törvényeket alkotott, addid a Trulloszi Zsinat egyetemes zsinat volt és ezért joga volt fölülbírálni a kárthágói kánonokat. Ennek azonban ellen lehet vetni, hogy ha a Karthágói Zsinat olyan jelentéktelen volt, akkor miért éppen az ő kánonjait kellett citálni és azokat toldozni-foldozni? Miért nem fogalmaztak teljesen új kánonokat? Erre csak egy magyarázat van: ezeknek a karthágói kánonoknak igen nagy tekintélyük volt, így teljesen mellőzni nem merték őket. A valóban helyi II. Karthágói Zsinatról ui. köztudomású volt, hogy fegyelmi döntései az apostoli hagyományt rögzítették. Nem igaz tehát, hogy a cölibátust Szt. VII. Gergely találta ki, hiszen ő csak – részben a világi keresztények nyomására, de saját elvei alapján is – a botrányokat akarta elkerülni azzal, hogy már eleve csak nőtlen embereket engedett az oltárhoz, és nem kényszerített egészséges férfiakat, hogy úgy éljenek feleségeikkel, mintha tesvérek lennének. Az pedig közönséges koholmány, hogy az egyházi birtok Egyházban tartása miatt hozták a teljes cölibátus törvényét. Erre két cáfolat is van:

1. A nemi megtartóztatás törvénye évszázadokkal előbb kialakult, mint a feudális viszonyok. Akkor is ismerték és súlyos kötelességnek tartották, hogy a papnak nem lehet utódot nemzenie, amikor még nem is voltak birtokai az Egyháznak.

2. Ha Róma nem törölte volna el a nős, de házaséletet nem gyakorló papságot, a pap gyermeke akkor sem örökölte volna az egyházi birtokot, mert az Egyház birtoka nem volt az egyes pap saját tulajdona, nem is lehetett volna utána örökölni.

Szt. VII. Gergely tehát csak egyetemesen és minden vonalon végigvitte azt, ami mindenkor kötelező volt. Azonban való igaz, maga a papi nőtlenség nem isteni törvény. Amikor az I. Niceai Zsinat kötelezni akarta a nagyobb rendek viselőit a cölibátusra, Szt. Paphnutius (akinek létezése vitatott) eredményesen tiltakozott. Ezt aligha tudta volna megtenni, és a II. Trulloszi Zsinat sem tudta volna magát elfogadtatni, ha ebben a kérdésben az apostoli hagyomány kifejezetten mást rendelt volna. Magával az önmegtartóztatással más a helyzet. A püspökökre nézve biztosan apostoli hagyomány, a papok részére nem bizonyított. Azonban, akik ma a cölibátus eltörlését követelik, azok nyilván nem pusztán azt akarják, hogy nős papokat szenteljenek, hanem hogy a nős papok szexuális életet is éljenek. Ez azonban már a Római Egyház olyan hagyományát sérti, mely több mint valószínű, apostoli eredetű. A görög katolikusok gyakorlatára nem lehet hivatkozni, mert az ő szokásukat csak az egység érdekében megtűri (tolerantia) az Egyház, tekintettel az évezredes bizánci hagyományra. A tűrésből azonban nem lehet általános törvényt csinálni. A lázadók eretnekké is válhatnak, mert bár alapvető kérésük nem eretnekség, de az érv, miszerint az Egyház helytelenül jár el, amikor cölibátusra kötelezi papjait, már tévtanítás.

-----

1. Az eszmény az egyházi rend tagjai számára a nőtlenség. Ezt bizonyítja a megtestesült Ige életállapota, valamint a 12 apostol életállapota, akik - ha nősek is voltak - nem éltek már házaséletet, "elhagyták" (megfelelő gondoskodás mellett) családjukat.

Péterre szoktak hivatkozni a protestáns ellenérvelők: "hisz maga Péter apostol nős volt!"

Igen ám, de mi történik, mikor Jézus világosan hangsúlyozza ("kemény beszéd" - amelyhez ma is következetesen csak a Katolikus Egyház ragaszkodik), hogy tilos a válás, még házasságtörés esetén is, csupán "ágytól és asztaltól való elválasztás" (elkülönülés) lehetséges. Ui. Jézus, mikor a "paráznaság" (porneia) szót használja, a jogtalan együttélést, a konkubinációt érti alatta, ill. a később kifejtett páli ill. péteri privilégium esetén fölbontható életközösségeket. Akkor lehet elbocsátani asszonyt. (Így oldható csak föl az evangélimok közötti ellentét, mikor az egyikben azt mondja, hogy "házasságtörés" - mocheia - esetén sem, míg a másikban azt mondja, hogy "paráznaság" - porneia - esetén lehet csak elválni.)

Mit mond erre Péter? (Itt látszik meg a heretikus - heareo - magatartás: az írásból keimelnek egy részt és váltig hangsúlyozzák azt a katholikus hit ellenségei. Ezt már nem idézik!) "Akkor nem érdemes megházasodni?"

Jézus erre feleli: "Hát ti is elhagytok engem?"

Péter válaszol: "Uram! Mi elhagytunk érted mindent: feleséget, családot."

Ez nem azt jelenti, hogy csebenhagyták őket, vagy hogy nem gondoskodtak róluk minelőtt elhagyták őket, de a házas és családi életről lemondtak!

2. Az egyházi rend felvételének nem előfeltétele a nőtlenség érvényességi (dogmatikus) szempontból, de eszmény. Így a nős papság (püspökség) csupán engedmény volt az ókeresztény kor időszakában is! Ezután már nem éltek házaséletet, ill. később bevezetésre került, hogyha együtt is maradnak, szentségi szolgálat előtt egymástól való megtartóztatást kell tenniük! Ezért nem volt a világi papoknál napi liturgia, amit már a későbbi keleti egyházatyák is torzulásnak tekintenek.

3. Azonban a nős klerikusnak "eszményi" házasságban kell élnie. Csupán egyszer nősült lehet, ha közben a felesége elhalálozik, özvegyként kell tovább élnie, ha a felszentelés előtt özvegyül meg, csak özvegyként szentelhető fel! Szentségi önmegtartóztatást kell tennie szentmisebemutatás előtt!

4. Ebből kifolyólag a laikus özvegyek újraházasodása is isteni engedmény és irgalom, hisz Szent Pál írja, hogy jobb az özvegynek nem újraházasodnia. Régen az özvegyeket is (mint a szüzeket) konszekrálták Istennek, így az örök hűségről tettek tanúságot! Nem akar elviselhetetlen terhet tenni az Egyház a híveire, de hangsúlyozza, hogy mindez irgalmas engedmény, nem eszmény!

Összefoglalva nem "bűnös" alanyilag (aktuálisan) vagy "rossz" a nős klerikusság, vagy az újraházasodott megözvegyült. Az alanyi életszentség az emberen áll, hogy mit hoz ki a lehetőségeiből!

Itt "jó" és "mégjobb" megkülönböztetést tehetünk, nem pedig "jó" és "rossz" szembeállítást. Életállapot szempontjából, lehetőség szerint (potenciálisan) "jobb" a nőtlen papság és a tényleges monogámia a nős papságnál és az újraházasodásnál!

A papi cölibátus

*1Tim 3,2 – „A püspöknek… egyszer nősültnek… kell lennie.”

A püspököknek feleségük halála után nem szabad másodszor is megnősülniük. Erre vonatkozik a „kell”, és nem arra, hogy meg kellene mindenképpen nősülniük. A római rítusú katolikus papokra vonatkozó törvényt csak a kereszténység későbbi korszakában vezették be, habár ez Szent Pál kifejezett kérése volt.

*1Tim 4,1-3 – A házasság megtiltása az ördögök tanítása.

A Katolikus Egyház nem tiltja a házasságot, hanem ő az egyetlen, aki azt szentségi rangra emelte. A Katolikus Egyház kizárólag római papjainak nem engedi meg, hogy házasság után felszenteljék őket, vagy hogy papként megnősüljenek.

Lev 15,18; 21,1-8 – A papok csak tisztán, asszonytól tartózkodva mutathatják be a szent áldozatot. (vö. Kiv 19,15; 1Sám 21,5-6)

Mt 19,12 – „van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel!” (Jézus is cölibátusban élt.)

1Kor 7,8 – Pál apostol is cölibátusban élt, és ezt ajánlotta másoknak is.

1Kor 7,32-35 – Pál apostol tökéletesebbnek tartja a cölibátust a házasságnál, ezért ajánlatos a papi szolgálathoz.

1Tim 5,9-12 – Az özvegyeknek szüzességi fogadalmat kellett tenniük.

2Tim 2,4 – „Aki harcol, nem bonyolódik bele az élet mindennapi dolgaiba”

1 Tim 4,4

Az apostol itt (3. 4. v.) ama tévtanítókat tartja szem előtt, kik némely étkek élvezését, magában véve, károsnak és vétkesnek tartották, s ennélfogva képtelen testi sanyargatásokat és nélkülözéseket vállaltak magokra, hogy az angyalokkal viszonyba lépjenek, és tőlök kijelentéseket nyerjenek. Lásd Kol. 2,18.21. Későbbi időkben is léptek föl ily tévtanítók, különösen az enkratíták, kik a házasságot, és a manicheusok, kik a húseledelt és boritalt vétkesnek, s mindkettőt a sátán találmányának tartották. – Őrizkedjél káromlással azt mondani, mintha a kathol. anyaszentegyház azt cselekedné, mit ezen tévtanitók, midőn csak nőtelennek adja fel a magasb egyházi rendeket, és midőn bizonyos napokon a húsételt megtiltja. Az anyaszentegyház nem tartja a házasságot vétkesnek, sőt inkább szentnek, és nem kötelez senkit nőtlenségre, hanem csak kijelenti, hogy másokat nem vehet fel magasabb egyházi szolgálatába, hanem csak olyanokat, kik a mennyországért nőtlenségre szánták el magokat. A húsételt sem azért tiltja bizonyos napokon, mintha a húst, magában véve, tisztátalannak, vétkesnek tartaná, hanem mivel a kényén hízott testet nem igen tartja alkalmasnak lelkigyakorlatokra a bűnbánat és szomorkodás napjaiban, és lelkünk üdvére nézve átalán hasznosnak látja, ha olykor valami kellemest magunktól megtagadunk, és önakaratunkat viszszük áldozatúl. Az anyaszentegyház itt az orvoshoz hasonlítható. Valamint ez némely eledelt azért tilt, mivel a betegségben e nélkülözés az egészség visszanyerésére használ: ugy az egyház is amaz eledeleket csak azért tiltja, mivel üdvös dolog, a lelket engedelmességben gyakorolni, és a testtől azt elvonni, mi annak érzéki kivánságát neveli és ingerli. Ne hidd, úgymond sz. Ágoston, hogy Isten szolgái azért tartózkodnak a húseledeltől, mivel ezt tisztátalannak tartják; hanem megtartózkodnak az erőteljesebb tápláléktól, hogy a testet fegyelemben és engedelmességben tartsák. Vesd össze: Máté 19,12.15. 8-ik jegyz. Rom. 14,6.14.

Mt 19,12

kik szabad akaratjokból és Isten kegyelmével a mennyország kedvéért a házasságról lemondottak. A mennyország itt, mint belső keresztény érzület vétetik (lásd e szó háromféle jelentéséről Máté 3,2. 3-ik jegyz.). Vannak, kik a házasságról lemondanak, hogy az érzékiség legerősebb ösztönét legyőzvén, a keresztény tökélyben magas fokra emelkedjenek, s a jónak valósulását magokban és magokon kivül akadályozatlanúl s kevésbbé megosztott szivvel eszközöljék (Ágost. Bazil. ar. sz. Ján.). A házasság – rendeltetésénél fogva az emberi nem szaporodására szerzett, habár az Istentől megszentelt, de mégis csak földi viszony. Erről magasabb czél kedvéért lemondani, igen nagy érdem, főleg, hogy a mi a házasságot megnemesíti, a lelkek egyesülése, azon kivül is fennállhat. Továbbá a házasságnak is, mint minden földi viszonynak, van szellemi képmása – az ember egyesűlése a mennyországgal, melynélfogva az ember ép oly osztatlanúl adja át magát a mennyeieknek, mint a nő férjének. E szellemi házasság annyival fentebb áll a testinél, a mennyivel fentebb áll a lélek a testnél. A trienti egyetemes gyülekezet is határozottan kimondta a nőtelen állapot előnyét a házas állapot fölött, ezen igékkel (24. ül. 10. határoz.): Ha valaki mondja: hogy a házasság előbbvaló a szűzesség vagy nőtlenség állapotánál, és hogy nem jobb és üdvösebb a szűzesség vagy nőtlenség állapotában maradni, mint megházasodni: átok alatt legyen.

Mt 19,12

A kinek adatott (11-ik jegyz.), ezt felfogni, fogja fel, és cselekedjék a szerint. Az anyaszentegyház, melynek kötelessége a leghathatósabb eszközökhöz nyúlni e földön Isten országának terjesztésére, és azért joga is van határozni szolgáinak tulajdonai fölött, már a legrégibb időkben az egyházi szolgálatnál előnyt adott a nőtleneknek, és házasokat csak szükség esetében alkalmazott; későbbi időben pedig, midőn az anyaszentegyház már igen elterjedett, és Krisztus azon igérete, hogy benne mindig lesznek nőtlenek a mennyország kedvéért, ifjakon és idősökön gyakorta valósúlt, – törvényűl szabta, hogy magasabb egyházi szolgálatba csak olyanok vétessenek föl, kik magokat önként kötelezik nőtlenségre. Az egyház tehát nem tűz ki, nem kötelez senkit nőtlenségre, mint erről vádolták, hanem csak kimondja, hogy fensőbb szolgálatába csak nőtleneket vesz föl. Miután az Úr fönebbi igéreténél fogva benne mindenkor vannak ily megtartózkodók, és ezek mentek lévén a házasság földi viszonyainak bilincseitől, különös szellemi képességgel és függetlenséggel bírnak czéljaik elérésére, méltán meg lehetett várni az egyháztól, hogy ama törvényt teljes érvényre emelje.