Melyek voltak az első keresztény ünnepek?

A karácsony egyáltalán nem! De a húsvét a jelenlegi formájában szintén nem. Mondhatjuk, azt is, hogy amit ma húsvétnak neveznek, köszönő viszonyban sincs az első századok keresztény ünnepével.

Már ott kezdődik, hogy Jézus a halálának (áldozatának) a megünneplését adta parancsba, és szó sem volt a feltámadásáról és mennybemeneteléről (pünkösd), amit ünnepelni kellene!

A nyuszi meg a tojás elemei, valamint a locsolkodás pedig nem keresztény szokás, sőt ha komolyan vesszük, össze sem fér a keresztény elvekkel.

Vajon havonta, hetente vagy akár naponta kell megemlékezni Jézus haláláról? Nem. Jézus a pászka napján vezette be az Úr Vacsoráját, és ezen a napon ölték meg. A pászkát „emlékeztetőül” tartották, felidézve, hogyan szabadult meg Izrael az egyiptomi rabszolgaságból i. e. 1513-ban (2Mózes 12:14, NW). Ezt évente csak egyszer ünnepelték, a zsidó hónap, niszán 14. napján (2Mózes 12:1–6; 3Mózes 23:5). Ez arra utal, hogy Jézus halálát is csak olyan gyakorisággal kell megünnepelni, mint a pászkát, vagyis évente, és nem havonta, hetente vagy naponta.

11 Helyénvaló tehát, ha niszán hó 14-én tartjuk meg évenként az Emlékünnepet. Egy forrásmű megjegyzi: „A Kis-Ázsiában élő keresztényeket quartodecimánusoknak [tizennégyeseknek] nevezték azon szokásuk miatt, hogy a paschát [az Úr Vacsoráját] mindig niszán hó 14-én ünnepelték . . . Ez a dátum eshetett péntekre vagy a hét bármely más napjára” (The New Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge, IV. kötet, 44. oldal).

12 Az i. sz. második századi gyakorlatról szólva J. L. von Mosheim történész azt mondja, hogy a quartodecimánusok azért niszán hó 14-én tartották az Emlékünnepet, mert „úgy tekintették Krisztus példáját, mint ami kötelező érvényű”. Egy másik történész kijelenti: „Az ázsiai quartodecimánus egyházak a jeruzsálemi egyház szokását követték. A második században ezek az egyházak a niszán hó 14-én megtartott pászkájukon ünnepelték a megváltást, amely Krisztus halála által vált valóra” (Studia Patristica, V. kötet, 1962., 8. oldal).

Az első keresztény ünnep a vasárnap volt, a feltámadás napja. Ezen a napon hajnalban gyűltek össze a keresztények ünneplésre (erről számol be Szent Jusztin vértanú Apológia című művében a II. században). A Szentírás nem beszél arról, hogy hányszor kell megülni az Úr vacsoráját, de az ApCsel 2, 42-47 illetve az 1 Kor 11, 17-33 alapján gyanítható, hogy nem csak évenként egyszer.

A húsvétot nyilván megülték kellő tisztelettel évente.

Jusztin kereste az igazságot és elutasította a görög filozófiát. Mint hitvédő, védelmébe vette a hithű keresztények tanításait és gyakorlatait. És mivel maga is kereszténynek vallotta magát, ezért mártírhalált szenvedett.

Ebben a korban kezdett elterjedni az írók és a gondolkodók körében az a nézet, hogy filozófiai fogalmakkal kell magyarázni a „keresztény” tanításokat. Hogy kielégítsék a keresztény hitre újonnan áttért, művelt pogányok igényeit, ezek a vallási írók (főleg Justin utániak) nagymértékben az antik görög és régi zsidó irodalomra támaszkodtak. A műveit görög nyelven író Jusztin vértanúval (kb. i. sz. 100—165) kezdődően az állítólagos keresztények egyre tökéletesebben alkalmazkodtak a görög kultúra filozófiai örökségéhez.

Sajnos az az időszak egy átmenet volt az egyház életében, amelyben nagymértékben és meghatározó módon megváltott a névleges keresztények gondolkodása. Olyan irányba mozdult, mely már több mindenben nem felelt meg a Krisztusi követelményeknek, a Biblia szellemének.

Valójában a felhozott verseid nem bizonyíték az mellett, amit írtál.

Az i. sz. II. század folyamán néhányan kezdtek más időpontokban és módon megemlékezni Jézus haláláról. Kis-Ázsiában továbbra is Jézus halála napján volt a megemlékezés. De ahogy arra egy mű rámutat, „Rómában és Alexandriában az volt a szokás, hogy a rá következő vasárnap emlékeztek meg a feltámadásról”, és ezt a napot a feltámadás pászkájának nevezték el. Egy közösség, mely quartodecimánusok (tizennégyesek) néven volt ismert, kiállt amellett, hogy Jézus Krisztus haláláról niszán 14-én kell megemlékezni. Szardeszi Meliton is így vélekedett.

Caesareai Euszebiosz egyik műve, az Euszebiosz egyháztörténete szerint a II. század végén az efézusi Polükratész írt egy levelet Rómának, melyben felszólalt azok mellett, akik „a húsvét (holdjának) tizennegyedik napját tartották meg az evangélium szerint, [amivel] semmilyen kihágást sem követtek el, hanem a hit szabályát követték”. A levél értelmében Meliton, a Lüdia állambeli Szardeisz (Szardesz) püspöke is egyike volt azoknak, akik niszán 14-ét tartották a megemlékezés napjának. A levél kijelentette, hogy „nagy világítók szunnyadtak el”. Kortársai Melitont is közéjük sorolták. Polükratész azt írta, hogy Meliton nem nősült meg, (pedig megtehette volna!) és „egészen a Szentlélekben élt, és Szárdeszben fekszik várva a mennyekből bekövetkező látogatást, amikor fel fog támadni a halottak közül”. Ezért elképzelhető, hogy Meliton is azok közt volt, akik abban hittek, hogy a feltámadás csak Krisztus visszatérését követően fog végbemenni (Jelenések 20:1–6).

Úgy tűnik hát, hogy Meliton bátor és elszánt férfi volt. Még egy Apológiát is írt a keresztények érdekében (ez az egyik legelső írásos apológia), melyet Marcus Aureliusnak címzett, aki i. sz. 161—180-ig uralkodott a Római Birodalom császáraként. Éppen most megy a Gladiátor c. film :).

Kis-Ázsia fontosabb városaiban jelentős létszámú zsidó közösség élt. Szardeiszban, ahol Meliton is lakott, a zsidók niszán 14-én tartották a héber pászkát. Meliton Húsvéti homília címmel írt egy hitszónoklatot, melyben kifejti, hogy a Törvény alatt miért volt helyes megtartani a pászkát, és síkraszáll benne azért, hogy a keresztényeknek niszán 14-én kell megtartaniuk az Úr Vacsoráját.

Miután beszél a Mózes második könyve 12. fejezetéről, és bizonyítja, hogy a pászka Krisztus jövőbeli áldozatát jelképezte, elmagyarázza, miért nincs értelme annak, hogy a keresztények megünnepeljék a pászkát: azért, mert Isten eltörölte a Mózesi Törvényt. Azután megmutatja, miért volt szükség Krisztus áldozatára: Isten paradicsomba helyezte Ádámot, hogy boldogan élhessen. De az első ember megszegte azt a parancsot, hogy ne egyen a jó és a rossz tudásának fájáról. Így vált szükségessé a váltság.

Meliton ismételten kifejtette, hogy Jézus lejött a földre, és kínoszlopon meghalt, hogy megváltsa a hittel élő emberiséget a bűntől és a haláltól. Érdekes, hogy amikor Meliton az oszlopról írt, amin Jézus meghalt, a görög xü′lon szót használta, ami azt jelenti, hogy ’fa’ (Cselekedetek 5:30; 10:39; 13:29).

Melitonnak Kis-Ázsián túl is elterjedt a híre. Tertullianus, Alexandriai Kelemen és Órigenész mind ismerték a műveit. De ahogy Raniero Cantalamessa történész kijelenti: „Meliton akkor kezdett veszíteni a hírnevéből — és ezzel együtt az írásai is lassanként feledésbe merültek —, amikor a vasárnapi pászka diadalmaskodása után a quartodecimánusokkal eretnekekként kezdtek bánni.” Meliton írásai végül majdnem teljes egészében eltűntek.

A hitehagyás áldozata?

Ahogy meg lett jövendölve, az apostolok halála után hitehagyás ütötte fel a fejét az igaz keresztények közt (Cselekedetek 20:29, 30). Hogy ez Melitonra is hatással volt, az egyértelmű. Bonyolult fogalmazása a görög filozófia és a római világ műveire emlékeztet. Talán éppen ezért utalt Meliton úgy a keresztényiségre, hogy a „filozófiánk”. Ezenkívül az volt a véleménye, hogy az úgynevezett keresztényiség és a Római Birodalom egybeolvasztása volt a „legnagyobb bizonyítéka” a kereszténység hasznának.

Természetesen Meliton nem fogadta meg Pál apostol tanácsát: „Vigyázzatok: valaki még netán zsákmányul ejt titeket a filozófia és üres megtévesztés által, ami emberek hagyománya szerint, a világ elemi dolgai szerint, és nem Krisztus szerint való”. Így míg Meliton bizonyos mértékben védelmére kelt a bibliai igazságoknak, sok tekintetben el is hagyta őket (Kolosszé 2:8).

Ez van! És ez sok más egyházatyára is igaz volt, minél tovább megyünk az időben, annál inkább!

Ma is Nisszán hó 14-én (ennek megfelelő napon) tartják Jézus halálának az emlékünnepét azok, akik ragaszkodnak az első századi mintához! És ezzel együtt, nekik ez az ünnep nem a nyusziról és a "tojásairól" szól.

Ha ez lepontozásra érdemes kiállás, akkor csak nosza!