Mit jelent a "Szenteltessék meg a Te Neved"?

Igen, a tiszteletet mindenképpen meg kell adni. A megszentelés azt jelenti, hogy Isten neve (mi is az?) újra beszennyezetlen, tiszta, makulátlan lesz. Attól lett beszennyezett, hogy Sátán hazugsággal vádolta meg Jehovát, így szerinte nem jogos az uralma. Isten figyelmeztette Ádámot, hogy nem egyen arról a fáról, ami nem neki való, mert meghal. Sátán azt állította, hogy nem fog meghalni, egyen csak nyugodtan, és olyan lehet Ádám is, mint Isten.

Mi ugyan látjuk, hogy az ember tényleg meghal, azt is látjuk, hogy egyáltalán nem lett az ember olyan, mint Isten, Sátán ennek ellenére nagyon sok embert félre tud vezetni ma is. Azt is látjuk, hogy rossz pártfogót választott Ádám, mert akinek hitt, az még egyet sem tudott teljesíteni az ígéreteiből, örök életet sem képes adni. Viszont az ember egyre inkább a csábítójához hasonlít (erőszakosság, hazugság, hatalomvágy, szeretetlenség...)

Mi a magunk részéről állást foglalhatunk Isten jogos uralma mellett, sőt meg is kell tennünk, személyesen hozzájárulva ahhoz, hogy Sátánt hazugnak bizonyuljon. Mi, tökéletlenségünk okán nem tudjuk megszentelni Jehova nevét, de mindig megtehetjük az ő oldalán azt, ami tőlünk telik. Akkor fog megszentelődni az ő neve, amikor megvalósítja majd azokat, amiket a Bibliában ígért, azaz egy új világban élvezhetjük az áldásait. Akkor bebizonyosodik, hogy Sátán a hazug, félrevezette az embereket, és az egyetlen jogos uralkodó maga Isten. Erről az világról (Királyságról, Országról) beszélt Jézus, amikor a földön járt. Azért áldozta az életét, hogy ebben nekünk részünk lehessen.

Gusev

A „szenteltessék meg a te neved” jelentése: 'mindenütt ismerjék el végtelen fölségedet és tökéletességedet' (vö. Iz 29,23; 48,11; Ez 36,23; 39,7; vö. Lk 1,49).

A „megszentelni” szó különben sem óhajtó, hanem felszólító módban áll, és nem az embert, hanem Istent kéri valamire. Szó szerint fordítva: „tétessék szentté” a neve, ti. Isten által, azaz Isten tegye szentté az emberek között, hogy végre eljöjjön királyi uralma, és az ő akarata legyen meg a földön ugyanúgy, ahogy az ő akarata van meg a mennyben (Mt 6:9-10). A Miatyánkban (Mt 6:9, Lk 11:2) ez a kérés: „Szenteltessék meg a Te neved” azt jelenti: az erős és mindenható, a jóságos és szerető mennyei Atya személyesen és az emberi értelem által is észrevehető módon vegye kezébe ennek a kiismerhetetlenül összevissza kúszált, fejvesztett és zabolátlan világnak a rendbehozását.

Jézus sem „Jehovával” kezdet az imát, tehát a „te neved” itt sem valami Őrtornyos-hangsúlyozó jehovázásra buzdít, hiszen a „név” szó itt „személy” értelemben veendő, amint az Újszövetség is tanúsítja:

Az alábbiakban Dr. Budai Gergely református teológiai professzor Új Testámentomának (Budapest, a Mo-i Református Egyház Zsinatának Irodája, 1967; 709-710. oldal) a Függelékéből idézünk egy rövid szótanulmányt, amely segít megérteni a név az igazi bibliai jelentőségét:

Az Új Testámentomban a név (onoma) annyit jelent, mint a személy; a magyarban pedig a személy szó értelme ez: valakinek egyéni vonásokkal bíró egyedi mivolta, énje, kiléte. A héber nyelv és a görög nyelv - nem lévén a magyar személy szónak megfelelő szava, - a személy szóval megjelölt fogalmat a név szóval fejezi ki. Amikor tehát például a 75. zsoltár 8. verse így szól: „Tisztelünk téged Isten: neved közel van”, ez azt jelenti: köszönjük, hogy személyesen közel vagy hozzánk. Vagy a 116. zsoltár 4. versében: „Az Úrnak nevét segítségül hívtam” azt jelenti: az Úrhoz folyamodtam, ügyemet közvetlenül az Ő személye elé vittem, hozzá appelláltam. Vagy a 118. zsoltár 26. verse: „Áldott, aki az Úrnak nevében jön” (Mt 21:9, Mk 11:9, Lk 19:38, Jn 12:13, Mt 23:39, Lk 13:35) ez azt jelenti: áldott, aki az Úrtól nyert megbízatással jön, mint az Ő személyének képviselője. Az Acs 1:15-ben pedig szó szerint ez van: „Volt ugyanott neveknek sokasága, mintegy százhúsz”; ezt Károli 1590-ben így fordította: „Valának ott a helyen számszerént úgymint száz húsz emberek”; az 1908-as revízió pedig: „Vala pedig ott együtt mintegy százhúsz főnyi sokaság”. (Tehát a név itt is annyit jelent, mint: személy vagy ember.) Az Acs 3:16-ban ez a mondat: „Jézus neve meggyógyította ezt az embert” azt jelenti: Jézus személyesen gyógyította meg. A Mt 28:19-ben pedig az eisz to onoma kifejezést akár így fordítom: nevére, akár: nevébe, akár: nevében (lásd a Keresztelés címszót), mindegyik értelme lényegileg ez: a keresztelés által a gyermeket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek személyével hozzuk közvetlen kapcsolatba. Az Acs 4:11-12 így szól: „…ez a Jézus mégis szegletkővé lett, és senki más által nem üdvözülhetünk; mert az embereknek nem adatott az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk”; ez azt jelenti: Krisztus Jézuson kívül nincsen egy másik személy, aki által az emberiséget meg lehetne menteni, üdvözíteni. A Miatyánkban (Mt 6:9, Lk 11:2) ez a kérés: „Szenteltessék meg a Te neved” azt jelenti: az erős és mindenható, a jóságos és szerető mennyei Atya személyesen és az emberi értelem által is észrevehető módon vegye kezébe ennek a kiismerhetetlenül összevissza kúszált, fejvesztett és zabolátlan világnak a rendbehozását. - Így kell érteni az Új Testámentomban 228 helyen előforduló név szót.

A `név' a sémiták számára nem filozófiai absztrakció, hanem olyasvalami, ami összefoglalja és kifejezi a létet. Mindannak, ami létezik, neve van, és aminek nincs neve, az nem létezik (vö. Kiv 3,14). Midőn Isten megnevezi önmagát, úgy mutatkozik az emberek előtt, mint velük kapcsolatot teremteni tudó személyiség. Isten neve tehát magának az Isten szónak szinonimája.

Legegyszerűbb módon az ember a kultuszban szenteli meg Isten nevét, midőn kifejezésre juttatja előtte dicséretét, imádatát, szeretetét és háláját. Az ilyesfajta megszentelés összhangban áll a tízparancsolat második útmutatásával: «Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét» (Kiv 20,7). Nem elegendő, hogy az ember nem profanizálja Isten nevét, hanem nyíltan kell hangoztatni az ő kiválóságát. A kérés az Isten személyének nyújtott tiszteleten túl az emberi válaszhoz és főként az isteni vállalkozáshoz kötődő valódi `megszentelést' is igényel. A hagiadzó ige a doxadzó (`magasztal, megdicsőít, tisztel') ige szinonimájaként annyit jelent, mint megszentelni vagy szentnek nyilvánulni. A Biblia világában a szent (hagiosz: fenntartott) az elkülönített, konszekrált szó szinonimája. Az a kérés, hogy Isten szenteltessék meg, annyit jelent, hogy nyilvánuljon meg a maga transzcendenciájában, mutassa meg nagyságát, méltóságát és dicsőségét. Más szavakkal talán így fogalmazhatnánk meg ugyanezt a fohászt: «Adassék meg Istennek mindaz, ami az övé».

Nem elegendő azonban, hogy csupán a járulékos dolgokkal szemben mutatkozzék meg kiválósága. Isten szentségének át kell hatnia a világot, az élőlényeket és különösen az embereket. Az ebben az első fohászban kért megszentelődés a messiási idő eszkatologikus korszakában következik be, miként ez a következő kérésekből is kiviláglik. Jézus azonban a keresztény hivatásnak e programszerű igényét előre akarta jelezni, vagyis függetlenül azoktól a részleges eseményektől, amelyek e program megvalósulását igazolják. Isten igényei abszolút elvárások, azaz függetlenek a történelmi feltételektől vagy eseményektől.

A keresztény ember életében a legfontosabb dolog Isten dicsősége, azaz az ő uralkodói jogainak érvényre jutása és elismertetése, illetve az, hogy az ellenállások és az akadályozó tényezők ellenére is megvalósuljanak tervei. Az isteni, természetfeletti világnak az emberi, természetes világ feletti diadalát az ember óhajthatja, kívánhatja és igényelheti, de ezt a győzelmet csak Isten tudja biztosítani. Az izraelita történelem folyamán mindig ő az, aki szükség esetén megmutatja dicsőségét és megőrzi jó hírnevét. «Szánalomra indultam szent nevemért, amelyet gyalázatossá tett Izrael háza a népek között» - mondja az Úr Ezekielnél. Majd így folytatja: «Nem tiértetek cselekszem én, Izrael háza, hanem szent nevemért, amelyet gyalázatossá tettetek a népek között... Megmutatom, hogy szent az én nagy nevem... Akkor megtudják a népek, hogy én vagyok az Úr... Tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok. Minden tisztátalanságotoktól és minden bálványotoktól megtisztítlak benneteket... Nem tiértetek cselekszem - tudjátok meg ezt!» Ez 36, 16 kk. A megszentelődést, amelyet Isten igényel, csak ő tudja valóra váltani. Az ő feladata, hogy szentként, a maga isteni valóságában mutatkozzék, s hogy királyságát - kinyilatkoztatás útján, ítéletei (vö. Szám 20, 13; Lev 10, 3; Iz 5, 16; Ez 28, 22; 36, 16; Sir 33, 4) és üdvös cselekedetei által (vö. Ez 20, 41; 36, 23; 39, 27) felragyogtassa a világban. «Olyan igényről van szó, amelynek kielégítése magára Istenre hárul», vagyis mindenki mást megelőzően elsősorban neki kell valóra váltania - mondja J. Schniewind (i. m., 80. o.).

Isten nem várhatja az embertől, hogy megszentelje az ő nevét, mint ahogy terveinek valóra váltását sem tőle igényli. A próféta szemrehányó szavai azonban értésünkre adják, hogy az ember sem maradhat ki e megvalósításból vagy nem maradhat ezzel szemben közömbös. Ha a világnak meg kell szentelődnie Isten által, az is igaz, hogy a világnak s főként az embernek is meg kell szentelnie Istent, azaz úgy kell cselekednie és viselkednie, hogy ez méltó legyen Isten szentségéhez és tökéletességéhez. Ebben a messiási és teológiai nézőpontot kiegészítő etikai, evilági szempontból történő megközelítésben válik érthetővé a «miatyánk» első kérésének valódi jelentése. Olyan programot érint, amely számol minden létezővel és mindenféle tévedéssel. Ezért ez a legmagasabb rendű fohász, amellyel Istenhez fordulhatunk, és olyan kívánság, amely a leginkább elkötelezi az embert.

Megszentelni Isten Nevét elsősorban olyan dicséretet jelent, amely Szentnek ismeri el Istent. Isten ugyanis az ő szent nevét kinyilatkoztatta Mózesnek, és azt akarta, hogy az ő népe neki szenteltessék, mint szent nemzet, melynek körében Ő lakik.

A "megszentelni" szót itt elsősorban nem annyira oksági értelemben kell értenünk (egyedül Isten szentel meg, tesz szentté), hanem inkább az értékelés értelmében: elismerni valaminek a szent voltát és annak megfelelően bánni vele. Így az imádásban ezt a kérést olykor dicséretnek és hálaadásnak értjük [Vö. Zsolt 111,9; Lk 1,49.]. De Jézus ezt a kérést óhajtó módban tanította nekünk: kérés, vágy, várakozás, melyben Isten és ember összekapcsolódik. Már az első kérés bevisz bennünket az Ő istenségének legbelső misztériumába és emberiségünk üdvösségének drámájába. A kérés, hogy szenteltessék meg az Ő neve, belefoglal minket "abba a jóságos tervbe, melyet előre meghatározott" (Ef 1,9), "hogy szentek és feddhetetlenek legyünk az Ő színe előtt a szeretetben" (Ef 1,4).

Isten üdvrendjének meghatározott pillanataiban kinyilatkoztatja Nevét, de úgy nyilatkoztatja ki, hogy végrehajtja a művét. Ez a mű azonban a javunkra és bennünk nem valósul meg másként, csak ha az Ő Neve a részünkről és bennünk megszenteltetik.

Isten szentsége az Ő örök misztériumának megközelíthetetlen középpontja. Ami belőle a teremtésben és a történelemben megnyilvánul, azt az Írás dicsőségnek, fölsége ragyogásának nevezi [Vö. Zsolt 8; Iz 6,3.]. Isten a maga "képére és hasonlatosságára" (Ter 1,26) teremtvén az embert, dicsőséggel koronázta [Vö. Zsolt 8,6.]. Az ember azonban bűne miatt "nélkülözi Isten dicsőségét" [Vö. Róm 3,23.]. Ezután Isten azzal mutatja meg a maga szentségét, hogy az embernek kinyilatkoztatja és ajándékozza a Nevét, annak érdekében, hogy helyreállítsa "Annak képmása szerint, aki teremtette őt" (Kol 3,10).

Az Ábrahámnak tett ígéretben és az azt követő esküben [Vö. Zsid 6,13.] Isten kötelezi magát, anélkül hogy fölfedné a Nevét. Mózesnek kezdi kinyilatkoztatni [Vö. Kiv 3,14.], és az egész nép szeme láttára nyilvánítja ki, amikor megmenti őket az egyiptomiaktól: "dicsőségesen (...) fölmagasztaltatott" (Kiv 15,1). A sinai Szövetség után ez a nép az "Övé", és "szent (vagy "fölszentelt", ami a héberben ugyanaz) népnek" [Vö. Kiv 19,5--6.] kell lennie, mert Isten Neve benne lakik.

A nép azonban -- bár a Szent Isten újra meg újra neki ajándékozza a szent Törvényt [Vö. Lev 19,2: "Szentek legyetek, mert Én, a ti Uratok, Istenetek szent vagyok."], és az Úr az "Ő szent Nevéért" türelemmel cselekszik -- elfordul Izrael Szentjétől, és beszennyezi az Ő szent Nevét a nemzetek között [Vö. Kiv 20; 36.].Ezért az ó Szövetség igazai, a szegények, akik visszatértek a fogságból, és a Próféták, az Ő nevének szenvedélyes szeretetétől lobogtak.

Végül Jézusban a szent Isten Neve testben nyert kinyilatkoztatást és adatott számunkra, mint Üdvözítő [Vö. Mt 1,21; Lk 1,31.]: az Ő mivolta, szava és áldozata nyilatkoztatta ki [Vö. Jn 8,28; 17,8; 17,17--19.]. Ez az Ő papi imájának a szíve: "Szent Atyám, (...) értük szentelem magamat, hogy ők is megszenteltek legyenek az igazságban" (Jn 17,19). Jézus, mivel a saját nevét "megszenteli" [Vö. Ez 20,39; 36,20--21.], "kinyilvánítja" nekünk az Atya nevét [Vö. Jn 17,6.]. Húsvétja végén az Atya olyan nevet ajándékoz neki, mely fölötte áll minden névnek: Jézus Úr az Atyaisten dicsőségére [Vö. Fil 2,9--11.].

Összefoglalva: Amikor azt kérjük: "Szenteltessék meg a te Neved", belépünk Isten tervébe, ami arra vonatkozik, hogy megszenteltessék az Ő -- Mózesnek, majd Jézusban kinyilatkoztatott -- Neve részünkről és mibennünk éppúgy, mint minden népben és minden egyes emberben.

Megszentelni Isten Nevét, aki bennünket „a megszentelődésre” hív (1Tessz 4,7), azt a vágyat jelenti, hogy a keresztségi megszentelés elevenítse egész életünket. Továbbá azt kérjük egész életünkkel és imádságainkkal, hogy Isten Nevét minden ember megismerje és áldja.

A keresztség vizében "megfürdetetté (...), megszenteltekké (...) és megigazultakká [lettünk] (...) az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelkében" (1Kor 6,11). Egész életünk folyamán a mi Atyánk "megszentelésre" (1Tesz 4,7) hív minket, s mivel Őbelőle vagyunk Krisztus Jézusban, "aki számunkra (...) megszenteléssé lett" (1Kor 1,30), az Ő dicsőségéről és a mi életünkről van szó, amikor az Ő Neve megszenteltetik bennünk és részünkről. Ezért olyan sürgető első kérésünk.

„Egyébként kitől szenteltethetne meg Isten, aki Ő maga szentel meg? Mivel azonban Ő mondta: "szentek legyetek, mert Én szent vagyok" (Lev 11,44), azt kérjük és azért könyörgünk, hogy mi, akik a keresztségben megszenteltettünk, megmaradjunk abban, amit elkezdtünk. És ezt napról napra kérjük; szükségünk van ugyanis a naponkénti megszentelésre, hogy akik naponta vétkezünk, a vétkeinktől az állandó megszenteléssel megtisztuljunk. (...) Azért imádkozunk, hogy ez a megszentelés megmaradjon bennünk.” (Szent Ciprián)

Egyszerre függ életünktől és imáinktól, hogy Isten Neve megszenteltetik-e a népek között:

„Azt kérjük, hogy Isten szentelje meg az Ő nevét, mely szentségével üdvözíti és megszenteli az egész teremtést. (...) Ez a név az, amely az elveszett világnak üdvösséget ad. De kérjük, hogy Isten Neve a mi cselekedetünkkel szenteltessék meg bennünk. Ha ugyanis helyesen cselekszünk, áldják az Isten nevét, ha rosszat teszünk, káromolják. Halljad, amint az Apostol mondja: ’Miattatok káromolják Isten nevét a nemzetek között’ (Róm 2,24) [Vö. Ez 36,20--22.]. Kérjük tehát, hogy amennyire szent Isten neve, annyira érdemeljük ki cselekedeteinkben az Ő szentségét.” (Krizolog Szent Péter)

„Amikor mondjuk: ’Szenteltessék meg a te neved’, azt kérjük, hogy szenteltessék meg bennünk, akik Őbenne vagyunk, de a többiekben is, akikre Isten kegyelme még vár, hogy ennek a parancsnak is engedelmeskedjünk mindenkiért imádkozva, még ellenségeinkért is. Így tehát mellőzvén a kijelentést, amikor nem mondjuk: szenteltessék meg bennünk, azt mondjuk, hogy szenteltessék meg mindenkiben.” (Tertullianus)

Ez a mindent magában foglaló kérés Krisztus imádságával nyer meghallgatást, miként a további hat kérés is. Imádságunk a mi Atyánkhoz akkor a mi imádságunk, ha Jézus nevében mondjuk [Vö. Jn 14,13; 15,16; 16,24.26.]. Jézus a maga papi imájában kéri: "Szent Atyám, tartsd meg őket a Nevedben, melyet nekem adtál" (Jn 17,11).

Isten JHVH nevének jelentése és szerepe

Az Őrtorony Társulatnak (Jehova „tanúi”) egyik hangsúlyos tanítása az ószövetségi JHVH-istennévnek adott szinte mágikus szerep. Ezen felfogásuknak köszönhetőek kitalálták, hogy ez az istennév még az Újszövetségben (vagy ahogy ők nevezik a torz bibliakezelésük okán: „Keresztény Görög Iratok”) is meg volt eredetileg. Ezen felfogásuk cáfolatához elengedetlen megérteni, hogy mi volt a szerepe a JHVH-istennévnek az Ószövetségben.

Először is abból, hogy a régi, héber-arámi nyelvű ószövetségi könyvek eredeti neyelvű példányában szerepel a JHVH, egyáltalán nem következik az, hogy ördögfattyak lennének mindazok, akik akár fordításokban, akár prédikációkban később nem alkalmazták azt. Az meg pláne nem, hogy az Újszövetségbe bárhova is JHVH-t kellene írnunk. Szerintem nagyon egyszerű, hogy miért, ezt megpróbálom most kifejteni. Az Őrtorony az „egyre növekvő világosság” homályos elvére hivatkozva mossa kezeit saját be nem jött végidő számításai, és dogmatikai önellentmondásai ügyében. Ám pont a legkézenfekvőbb dologban nem alkalmazzák ezt az elvet, mégpedig arra, hogy ez a Bibliával önmagával is megtörténhet. Illetve kicsit nem fogalmaztam pontosan, de a lényeg, hogy arra akartam utalni, hogy itt csak az ilyen meg amolyan kéziratokat akarják meglátni, de a mögötte végbemenő teológiai fejlődésről megfeledkeznek.

Ugyanis nagyon könnyedén előfordulhat az, hogy míg egy korban még mindenhol szerepelt és használták a JHVH-t, később pedig háttérbe szorul, anélkül, hogy bármelyik gyakorlatot önmagában botrányos tévedés kellene tartanunk, sőt. Kifejezetten az isteni Gondviselés keze munkáját is meg lehet látni, hogyha félreteszed az ezzel kapcsolatos dogmatikai „elfogultságodat”, meg az „ami új, az rossz” ki nem mondott (hamis) elvét. Könnyedén meg lehet, hogy a JHVH Nevet Isten csak egy meghatározott célra (amit mindjárt kifejtek) szánta, és csak addig volt rá szükség, amíg ezt a célt nem töltötte be. Hogy miről van szó?

Istennek nem egy héber neve van, hiszen Ő felette áll minden nyelvnek, sőt nincs is szüksége névre, pontosabban nem is lehet egy neve, mert Ő a Minden, az Alfa és az Omega. Akkor miről van itt szó? A héber neveket elsődlegesen nem egy nominális emblémaként használták, hogy valakit megkülönböztessenek mástól, vagy hogy valakit meghatározzanak, identifikáljanak (mint a mai korban, pl. a magyar nyelvben), hanem minden esetben egy bizonyos személyleírást, körülírást fejeztek ki vele az illető lényegéről, tulajdonságáról, stb. (mint pl. az indián nevek esetében: „Sebes Nyíl”, „Felkelő Nap”, „Nagy Medve”). Isten a nevét ilyen értelemben nyilvánította ki, ami minden nyelvben egyformán áll: Az Ő neve JHWH, azaz „Aki van”, „Aki létezik”, „Aki a létezés”. Ő zsidóknak nyilatkoztatta ki magát, így lett JHWH, azonban, ha a görögöknek tette volna ugyanezt, akkor a neve „Ho Esztin” lenne (ha a magyaroknak, akkor meg „Aki Van”).

Az Újszövetségben Istent sehol nevezik JHVH-nak, ellenben „az Atya” igenis név, hiszen amit Jézus megismertetett az emberekkel, az Atya volt (Jn 16,27: "Mert maga az Atya szeret titeket", ld. még Mt 28,19; Ef 3,14-15). Az „Atya” Isten újszövetségi neve: e névnek meg kell szenteltetnie, amelyről minden atyaság a nevét veszi, és amely névben megkereszteltettünk.

Ellenben például a "barátom" kifejezetten megszólítás, míg az Atya ilyen formájában nem az. Az apostoli levelek rendszerint így emlegetik: Isten, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, máskor "az Atya" (ho patér). Tudod: ő az, akiről minden nemzetség (patria) a nevét veszi, Pál apostol szerint.

Az Őrtorony Társulat nagyon önkényesen leszűkítik a „név” fogalmát. A név (gör. onoma, lat. nomen) egyedi létező (személy, helység, tárgy stb.) azonosítására szolgáló jel, ebben az értelemben nagyon is lehet név az Atya.

Jézus kijelentette "Én az Atyám nevében jöttem", azt is kihangsúlyozta, hogy amit tesz, azt „az Atyja nevében” teszi, és csakugyan nem azt mondta, hogy Jahve vagy Jehova nevében. Ez bizonyítja, hogy az Atya nem csupán méltóságjelző, hanem név is. (Ahogy, teszem hozzá, a Fiú és a Szentlélek is, hiszen e hármas névben van a keresztelés is.)

„Ezokáért meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja (Patér) előtt, akiről neveztetik (ex hú ... onomadzetai) minden nemzetség (patria), mennyen és földön, ...” (Ef 3,14-15)

Azt persze senki mondta, hogy az Atya egy emberi név. Pál azt mondja, hogy tehát az Atyáról veszi a nevét minden nemzetség (patria) - A görögben a "patria" szójáték a "patér", atya szóval. Azt se mondtuk, hogy Istennek csak egy neve van: "Atya".

Az Atya pedig nem attól név, hogy én annak nyilvánítom, hanem azért, mert a Biblia annak mondja, pl. a keresztelési formulában. Vagyis az Atya igenis név, meg hogy Jézus az Atya nevét akarta megmutatni az embereknek, nem JHVH nevét. Az Atya nevében kaptuk a keresztséget - vagy amikor JT-it alámerítettek, tán azt mondták, hogy "Alámerítelek téged Jehova nevében"? Hogyan vehetné nevét nemzetség (patria), ha az Atya nem volna név? Én Istent Atyámnak (Atyánknak) szólítom, ahogy Jézus meghagyta..

Az Atya nevét és Jézus nevét igenis kimondták, leírták, segítségül hívták és ránk hagyták (ha ezt akarják kifejezni azzal a zsargonszerû kifejezéssel, hogy "használták"), de az Újszövetségben semmi nyoma nincs annak, hogy a Jehova nevet "használták" volna - legalábbis ugyanolyan hangsúllyal és nélkülözhetetlenségi igénnyel, mint JT-i. Van az újszövetségi JHVH-vel kapcsolatban egy őrtornyos feltételezés figyel be: (1) az apostolok beleírták a „Jehovát”, (2) a hitehagyott másolók utólag kiebrudálták. Azonban egyik állításra nincsen egy fikarcnyi történelmi bizonyíték sem. Megvan például az Őrtorony-féle az isteni név mindörökké fennmarad füzetecske is: hajítófát sem ér. A legfőbb érve a "hitehagyott másolók" feltételezése, meg egy szélsőséges álláspontot képviselő tudósnak szinte senki által fel nem karolt nézete.

Viszont ha így van, akkor joggal teszed fel a kérdést, hogy akkor Isten miért is mutatkozott be JHVH Néven az izraelitáknak. A felelet igazából roppant egyszerű, csak kicsit utána kell gondolni. Rögvest levezetem. Emlékezz vissza a „jelenetre” a Bibliából, amikor Isten megmutatkozik Mózesnek az égő csipkebokorban, és rákérdez a Nevére. Íme ez a párbeszéd:

„13Mondá erre Mózes az Istennek: Íme, én elmegyek Izrael fiaihoz, s azt mondom nékik: Atyáitok Istene küldött engem hozzátok. Ha ők azt mondják nékem: Mi a neve? — mit mondjak nékik? 14Mondá az Isten Mózesnek: Én vagyok az «Aki vagyok». Majd mondá: Ekkép mondd Izrael fiainak: Az «Aki van» küldött engem hozzátok. 15Mondá továbbá az Isten Mózesnek: Ezt mondd Izrael fiainak: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött engem hozzátok. Ez az én nevem mindörökké, s ekkép emlegessenek engem nemzedékről-nemzedékre.”

(Kivonulás könyve 3:13-15)

Figyeld csak! Nem azt mondja, hogy „az én nevem Jahve/Jehova”, hanem arra a kérdésre, hogy mi a neve, azt válaszolta, hogy az ő neve VAGYOK. Ez héberül úgy hangzik, hogy EHJE (אהיה). Tehát tulajdonképpen az Isten által közölt név nem is közvetlenül a JAHVE, hanem az EHJE, és ebből jött áttételesen a Jahve. Istennek ez a neve az «Aki van» (a Mózes korabeli) héber nyelvben Jahvénák hangzott. Figyelembe véve azt amit az előbb írtam, hogy az ókori logikával a névvel egy bizonyos személyleírást, körülírást fejeztek ki vele az illető lényegéről, tulajdonságáról, stb., akkor felmerül a kérdés, hogy vajon miért mutatkozott be Isten olyan néven az izraelitáknak úgy, hogy „VAGYOK”, ha egyszer neki nem egy héber neve van, hiszen Ő felette áll minden nyelvnek, sőt nincs is szüksége névre, pontosabban nem is lehet egy neve, mert Ő a Minden, az Alfa és az Omega.

A felelet szintén roppant egyszerű, csak bele kell gondolni. Az ókori izraeliták egy politeista, pogány környezetben éltek, és bizonyos szempontból egy meglehetősen fejletlen civilizációval rendelkező nép volt. Egy ilyen környezetben egyrészt a monoteizmus meglehetősen forradalmi gondolat volt, másrészt szükségképp folyamatosan ki voltak téve a folyamatos kísértésnek a pogányság felől. Sőt, mint tudjuk az izraelita kisemberek is nem egyszer tértek a bálványimádás bűnébe. (Ebből is látszik, hogy a kisember semmilyen korban nem volt magas szintű teológus, és hiába várnánk ezt el valaha is.) A „VAGYOK” (Jahve) Név szerepe, értelme, célja, szerepe is csak ebben a környezetben érhető meg. Hogy miért?

Egy ókori egyszerű embernek, aki számára az, hogy több isten van, olyan típusú evidenciának számított, mint manapság számunkra a mobiltelefon. Ha Te, mondjuk az egyiptomi fogság idején élő ember lettél volna a Közel-Keleten evidens lett volna számodra, hogy minden népnek megvan a maga istene, neki vannak templomai, papjai. Beszélnek róla az emberek, áldoznak neki állatokat, stb. Senki se kérdőjelezi meg, hogy nem létezik. Az egyes népek nem úgy beszéltek, hogy a mi „isteneink” léteznek, a tiétek pedig a vallási fantázia és a mitológia szüleményei, hanem olyasmiket mondtak, hogy pl. a mi isteneink erősebbek a tieiteknél. Egy ilyen környezetben azt mondani, hogy ezek az úgynevezett istenek egyáltalán nem is léteznek meglehetős értetlenséget váltott volna ki. „Mi, már hogyne létezne Ozirisz? Hát hiszen ott van a temploma, rendszeresen áldoz neki a szomszédom is, hogyne létezne?”. Isten pedig a kultúr-környezetben bravúros módot választott arra, hogy közölje választott népével az alapvető vallási igazságot Önmagáról.

Mert azzal, hogyha egy zsidó kimondta azt a szót Istenről, hogy JAHVE, akkor ezzel egyúttal megvallotta azt is, hogy egyedül ő az, «Aki VAN» (ergo a többi «isten» nincs). A JAHVE név világosan utal arra, hogy Isten az abszolút lét, akinek az az igazi jellemzője és lényege, hogy VAN, létezik: ő az Örökkévaló. Vele szemben a többi istenség semmi, nem létező, ld. Ézs 42,8. Ha Isten a Bibliában erős hangon kimondta többször is, hogy „én vagyok Jahvé”, akkor ezzel lényegében azt mondta, hogy „értsétek már meg, hogy egyedül én vagyok létező Isten, más isten rajtam kívül nem létezik”. Pedagógiai célzata, szerepe volt tehát ennek a Névnek, valahogy úgy, mintha egy kisgyermeknek azt mondod, hogy a konnektornak az „neve”, hogy „NeNyúljBele”. Teljesen egyértelmű, hogy ez a „név” nem olyan értelemben vett név, mint mondjuk az, hogy Béla, hanem azt a célt szolgálja, hogy az illető, amikor felidézi magában ezt a „nevet” rögvest eszébe juttassa a legfontosabbat, amit neki, számára ezzel a dologgal kapcsolatban elsőre gondolnia kell. A Jahve névnek tehát az volt célja, hogy alapvetően politeista környezetben eszébe juttassa a zsidóságnak, hogy az ő Istenük az egyedüli igaz Isten, ők pedig csak őbenne hihetnek, csak őt imádhatják, stb. – a többi nép sok-sok „istene”, pedig valójában nem is létezik.

A Szent Tetragrammaton egyrészt kinyilatkoztatás, másrészt elutasítása a Névnek. Isten lényege, léte lényegileg különböző e világtól, így Istent nem tudjuk „lényegileg” megismerni - azt tudjuk csak mondani, "mi nem Ő".

Ebből pedig az következik, hogy a JAHVE Név akkor és azzal töltötte be a szerepét, amikor még a monoteizmus meglehetősen gyenge lábakon állt - még a zsidók körében is! - , amikor az izraelita nép vallási fejlettsége még nem volt magas. Isten tehát ebben a kérdésben is fokozatosan vitte előre a kinyilatkoztatást hordozó népet a magasabb vallási álláspontra. Ő nem elővételezte Deus ex machina-ként a rendes szellemi fejlődést, hanem annak egyes fázisaiba kapcsolta bele kinyilatkoztatásait. Isten Jahvénak neveztetése pedig tehát a monoteizmus fejlődésének egy korai fokozata, lépcsőfoka.

Ebből pedig világosan következik az, hogy később, amikor a monoteizmus már erős volt, a zsidóság számára nagyrészt evidenciává vált az Isten egy-volta, akkor többé nem volt szüksége erre a „mankóra” ahhoz Istennek. Mint ahogy a kerékpárra is csak addig kell az oldalsó két segédkerék, amíg a gyermek még kicsi gyermek ahhoz, hogy két keréken tudjon egyensúlyozni, utána pedig többé nem lesz rá szüksége. Az oldalkerekek leszerelését ekkor nem fogjuk valamiféle negatívumként vagy hiányként felfogni, sőt. Itt is pontosan erről volt szó.

Ezt igazolja azt is, hogy a Jahve Név közhasználatból való kiszorulása mely korra volt tehető. Ugye azt mindnyájan tudjuk, hogy Isten a babiloni fogságba hurcoltatással büntette meg a zsidó népet. Nos, ami azt illeti ez a büntetés felettébb hatásos volt, hiszen mind tudjuk, hogy Ezdrás milyen hatékony vallási reformot hajtott végre a földjére visszatért izraeliták körében. Alapvető tette a Tóra rendszeres tanulását, így az átlag nép „teológiai” tudása is sokat emelkedett. Többé nem volt kérdéses immár a monoteizmus, más jellegű „veszélyek” (pl. azok, amiket később Jézus a szőrszálhasogató, farizeusi Tóra-értelmezések között később kárhoztatott) fenyegettek természetesen fenyegettek, de ez már egy másik történet.

A monoteizmus fenntartására nem volt többé szükség a Jahve névre, így Isten amikor Gondviselésszerűen egy újabb lépcsőfokra vezette a népét, ott már nem csak, hogy nem volt szükség többé semmiféle nominátorra, sőt kifejezetten akadálya volt ennek – mint ahogy a gyermekkerékpár tanuláshoz használatos oldalsó segédkereke is később akadályozó tényezőként funkcionálhat. Isten Gondviselése áll tehát végső soron a Névnek a közhasználatból való kiszorulása mögött.

És ha már idáig eljutottunk, akkor rögtön vissza is verek két ezzel kapcsolatos felmerülhető ellenvetést, amely egyébként szerintem rokon egymással:

1./ Ezen változás éppen akkor ment végbe, amikor Isten éppen nem adott ki kinyilatkoztatott könyvet (az ún. intertestamentális kor). Ebből következtethet valaki arra, hogy nem Isten jóváhagyásával, hanem akár annak ellenében történt ez a változás. Ez a nézet abból táplálkozik, hogy Malakiás és az Újszövetség könyvei között a kánonba szinte nem került be új könyv. Ám azt egyikőnk sem gondolja, hogy Isten lényegében közel 500 évig semmit sem csinált volna! Isten a világegyetem abszolút Ura, semmi sem következik be az ő legalábbis hallgatólagos akarása-megengedése nélkül. Isten nyugodtan „végbevihette” ezt a változtatást, anélkül, hogy konkrétan erről leíratott volna egy külön kanonikus könyvet. Jusson eszünkbe az a jelenet a Lukács evangélium elejéről, amikor Isten kinyilatkoztatást közöl Zakariás pappal, Keresztelő János apjával. Ugye egyikőnk sem gondolja, hogy ez csak onnantól és csak azért kinyilatkoztatás, mert ezt Lukács évtizedekkel később egy kanonikus könyvbe ezt az eseményt lejegyezte, lényegében akkor, amikor Zakariás már egészen biztosan rég nem élt. Tehát az, hogy Isten kinyilatkoztatást közölhessen, annak fogalmilag nem feltétele az, hogy erről kanonikus könyv készüljön.

2./ Ez a változás a fogság utáni zsidóság vallási elöljárói körében uralkodó Tóra-értelmezés rigorózussá válásával áll közvetlen kapcsolatban, vagyis úgy is mondható, hogy ez a változás egy tévedés útján ment végbe. Ez bizonyos értelemben csakugyan igaz, ám ez nem feltétlenül „baj”. Hogy miért?

a) Egyrészt Isten több módon is példáját adta annak, hogy ő még egy tévedést, egy balesetet, sőt még a rosszat is jóvá tudja fordítani. Több példát is mondhatunk erre:

Eleve az ősszülők bűnbeesése: Isten pedig számára a bűnbeesés nem volt váratlan esemény, a megváltás es üdvözítés isteni tervébe „bele lett kalkulálva”. És De miért nem akadályozta meg Isten az első embert abban, hogy vétkezzék? Amiben az Úr kimondhatatlan kegyelme által részesülünk, az értékesebb annál, amit az ördög irigysége miatt elvesztettünk. Semmi akadálya annak, hogy az emberi természet valami többre legyen teremtve a bűn után: Isten megengedi a rosszat, hogy abból valami jobbat fakasszon. Ezért mondja a Róm 5,20: ’Ahol pedig eláradt a bűn, túláradt a kegyelem’. És ezért mondjuk a húsvéti gyertya megáldásában: ’Ó, boldog bűn, mely ilyen és ily nagy Megváltót érdemelt!’".

Vagy jusson eszünkbe Józsefnek, Jákob fiának története, akit mint tudjuk, eladtak Egyiptomba rabszolgának. Ugye mindnyájan látjuk, hogy ez így önmagában nyilvánvalóan egy helytelen, rossz és bűnös dolog. Azonban az egyébként rendkívül olvasmányos történet tanulságát kell néznünk, hiszen elmélyíti azt tételt, hogy az isteni gondviselés játszik az emberek terveivel, és a rossz tettekből is tud jót kihozni. Nemcsak megmenti Józsefet, hanem testvéreinek bűnét használja fel arra, hogy az egész törzs megmeneküljön és elszaporodjék, s ezáltal teljesüljön az Ábrahámnak adott ígéret. Az 1Móz 50,20 szerint mindez azért történt, hogy Isten életben tartson egy nagy népet.

b) Ugye már Pascal is meglátta, hogy Isten rejtőzködő Isten (Deus absconditus). Miért ne lehetne azt mondani, hogy Isten ilyen módon dolgozik, beavatkozását álcázza, és a való világ ok-okozati rendszerébe helyezi?.

Tehát számunkra úgy tűnt, hogy a változás oka a zsidó rabbik tévedése volt, holott valójában az isteni Gondviselés volt a fő okozója.

Ebből pedig az következik, hogy teljesen mindegy, hogy tévedés folytán vélték úgy a zsidók, hogy ki lehet-e, vagy nem lehet kiejteni a Szent Nevet, mivel ezt nem botrányos tévedésként kell beállítani, hanem kegyes tévedésként.

Fentebb már utaltam rá (a biciklis példában), hogy egy bizonyos „mankó” egy bizonyos fejlettségi szintnél segítség, az után pedig kifejezetten hátrány. Eddig azt bizonyítottam be, hogy az isteni név közhasználatból való elhagyása miért nem volt negatív. Most pedig arról fogok beszélni, hogy miért volt pozitív, vagyis miért tekinthető fejlődésnek vallási értelemben.

Az ókori isteneket a nevüknél fogva bármikor meg lehetett idézni. Ennél fogva egy isten nevének ismerete valamilyen értelemben azt a hitet foglalta magában, hogy egy ember birtokolhatja a hatalmát, vagy valamilyen értelemben uralkodhat felette. Ebben az értelemben a Név afféle kimondható varázsigévé vált. Ennek nyoma felfedezhető egyes sémita, arab legendákban, ahol a dzsinnek hatalmának felhasználásához az kell, hogy tudjuk a nevét. Noha a Bibliában a JHVH Névtől az effajta visszaélés mentes, ám mégis – ha egy konkrét „Névhez” kötjük az Istent ez valamilyen értelemben magában hordozza ennek (a még ha nem is tudatosan működő jelenség) kialakulásának veszélyét.

Miről van szó? Arról, hogy a Név eldologiasítódik (tárgyiasítás), amelyet mint valami tulajdont gondoznak. Mint a középkori misztikus zsidó rabbik, akik a Tetragrammatont mint valami varázsigét használtak. Ráírták a gólemre, és az életre kelt. Lényegében mágikus automatizmusként és az üdvbiztonság garanciájaként visszaélhetnek vele. Bizony a "Jehova" szó használata, mondogatása senkit nem igazít meg, és semmiféle üdvösségbeli pluszot nem okoz, hiszen a Biblia nem arra irányul, hogy az üdvösségért a Tetragrammatont, egy héber szót buzgón "használjuk", mint afféle mágikus kulcsot, hanem, hogy megismerjük Isten személyét, hogy szeressük őt, és fiaivá legyünk.

Az ószövetségi zsidók fokozatosan értették meg, hogy emberi nyelven nem létezik olyan név, szó vagy kifejezés, amellyel le lehetne írni Isten lényegét. „Az isteni megnevezhetetlen – mondja Teológus Szt. Gergely. Nem csak maga az értelem mutatja ezt, de […] a legrégebbi és legbölcsebb zsidók is. Hiszen azok, akik az Istenit úgy tisztelték, hogy különleges jelekkel írták le nevét, és nem tűrték, hogy egy és ugyanazon betűkkel legyen leírva Isten neve és a teremtményeké […] vajon valaha is bátorkodhattak szertefoszló hangon kiejteni az elpusztíthatatlan és egyetlen természet Nevét? Ahogyan soha senki nem tudta magába szippantani az összes levegőt, ugyanúgy az értelem sem fogadhatta tökéletesen magába, és a szavak sem ölelhették fel az Isten lényegét”.

Azzal, hogy nem mondták ki Isten nevét, a régi zsidók megmutatták, hogy Istennel nem annyira szavak és kifejezések, mint inkább az áhítat és az alázatos hallgatás útján lehet kapcsolatba kerülni…

Vagyis a valódi indok az, hogy ez misztérium, nem pedig azért mert tabu. Isten lényegvalósága meghaladja a világot. Hozzá képest mi nem is létezünk. A Szent Teragrammaton tisztán nyelvi változatát más semita népek is használták, sőt a zsidók is Mózes előtt. Azonban ebbe a tisztán emberi szóba való beletestesülés Jézusba való beletestesülés előképe volt, ahogy az élő csipkebokor is előképe volt a Thábor hegyi színeváltozásnak. Ha tagadjuk Krisztus megtestesülését, az ilyenformán a Szent Tetragrammaton tagadásához is vezet. A „nevezősök” csak kiejtenek egy általánosan használt semita istenségmegjelölést, ráadásul a latin Szent Hagyomány latinos olvasatában (Jehova => latinul kiolvasva a Szent Tetragrammaton), azaz csak azt csinálják, mintha valaki Jézus emberi természetét méricskélné, amit lehet, hisz valóságosan ember volt. Ám így ők nem jutnak el a Szent Tetragrammaton lényegéig, csak a "ruhájáig", és sohasem, ejtik ki, mint eretnekek, hisz nem "birtokolhatják" a Név tudását, csak gyalázhatják, ahogy Krisztust is keresztre feszítették, mivel tagadták isteni természetét, amely a "szégyentáblájának" arameus föliratában megjelent (Szent Tetragrammaton). Ezzel is igazolt az, hogy a valóságban nem ismerik a Sém-ha Meforást, hisz tagadják a megtestesülést.

További ajánlott olvasnivaló a témában: [link]

Szia!

A kérés megértésekor először is azt kell tisztáznunk, mit jelent az a Bibliában gyakran előforduló kifejezés, hogy "Isten nevében", "Isten nevéért", "Isten nevével"?

Isten neve az Ő lényét jelenti. Istent sohasem egyetlen névvel, hanem megnevezések sokaságával jelöli a Biblia. Ennek oka az, hogy Isten személyének csodálatos voltát aligha adhatja vissza egyetlen földi szó. Olykor embereket is több néven említ az Írás: Jákóbot Izráelnek, Salamont Jedidjának, és ezeknek a kifejezéseknek gyakran sokatmondó, lefordítható jelentésük is van.

Isten leggyakoribb neve a Bibliában a héber Jahve, melyet a Septuaginta, az Ószövetség első görög fordítása csaknem mindig Küriosznak ("Úr") fordít. A II. Móz. 3:14-ben feljegyzett beszélgetés Isten és Mózes között adja tudtul a Jahve szó jelentését, melyet a "Vagyok" szóval fordíthatunk le. (A héber hájá létigéből származik, szó szerinti jelentése: levő, létező, létre hívó.) E roppant egyszerű megnevezés mögött azonban az a hatalmas igazság áll, hogy a világegyetemben egyetlen lény mondhatja el magáról, hogy léte nem függ mástól, önmagában is élete van. Mi, emberek kapjuk az életet, Istenben önmagában is "van" az élet.

A Jahve mellett számtalan más istennév is létezik a Bibliában, csak a legismertebbek közül említve: az Elohim (Oltalom), Él (Erős), É1-Saddáj (Mindenható), Él-Ejon (Magasságos), Adonáj (Úr), mely utóbbi a zsidók ajkán legtöbbször helyettesítette a Jahvé-t, amit túlzó aggályoskodásból szinte mágikus tisztelettel vettek körül, tiltva puszta kiejtését is, jóllehet a Tízparancsolat III. parancsolata csupán "hiábavaló" (fölösleges) emlegetését ítéli el.

Jézus éppen a Miatyánkban tette helyre ezt a kérdést azzal, hogy Istent "Atyá"-nak szólította, elutasított mindenféle, az Isten nevével visszaélést folytató törekvést. Ugyanez az "Atya" szerepel Jézusnak az evangéliumokban feljegyzett imáiban is (a Gecsemáné-kertben: Mk. 14:36 és párh., valamint az ún. főpapi imában: Jn. 17:1). Ezt vették át a tanítványok és apostolok is. "Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!" (Rm. 8:115) "Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya!" (Gal. 4:6)

A "megszenteléséről" ezt olvashatjuk a Bibliában:

"Az Ur Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben. Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelídséggel és félelemmel. Jó lelkiismeretetek lévén, hogy amiben rágalmaznak titeket mint gonosztevőket, megszégyenüljenek, akik gyalázzák a ti Krisztusban való jó életeteket." (I. Pt. 3:15-16)

Ez az egyetlen bibliai részlet is elegendő lehetne - ha tanítják - a kérés értelmének megfejtéséhez. Isten nevének megszentelése a "jó élet”, mely Krisztus által lehet sajátunkká.

Isten nevét nem az szenteli meg tehát, aki kegyeskedő kifejezésekkel él, vallási előírásokat teljesít külsődlegesen, felekezeti hovatartozásával büszkélkedik, sokszor tüntetőleg is. Sem nem az, aki a templomba jár, gyülekezetet látogat hetente vagy évente. Vagy aki adományaival siet vallási építmények felállítására. Isten nevének megszentelése "a szívünkben" történik: a szeretetben leélt élet a maga hétköznapjaiban, az önző természetünkkel való szüntelen harca Lélek erejével, Krisztus teremtő erejű szavainak - az egész Bibliának – komolyan vétele, melyről ő hangsúlyosan is megemlékezett: "Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik." (Mt. 4:4) Ilyen élettel döntünk Isten mellett, ezen az úton teszünk tanúságot Róla, ez az a "jó", az ő törvényei szerint való élet, melyről Péter apostol is beszélt.

Jézus Krisztus minden imádság legelső kérésévé tette ezt a kérést. Evilági és jövendő életünk sorsa ezen fordul meg. Hogy jó, azaz Isten szerint való életet éljünk. Ennek az életnek hatása van, ebből megismerhetik és követhetik majd Istent mások is. Megjobbulásunkért és a másokra tett jó hatásért imádkozni: ez valóban a kérések kérése.

Üdv. Péter