Mi az igaz hit, megbánás?

[link] lent bal oldalon kattints rá

Imrényi Tibor: Katekézis

"Meglepően hangzik, de kétfajta hit létezik. Helyesebben az egy és osztatlan keresztény hitnek két „lépcsője”, két fokozata van. Az, amit az Atyák az igaz hitűek „közös hitének” neveznek, amelyet Krisztus kegyelméből, ingyen, cselekedetek nélkül, a Szent Keresztség útján kaptunk. Hiszünk a Szentháromságban egy Istenben, hiszünk Jézus Személyének isteni és emberi természetében, hiszünk az angyalokban, hiszünk az Egyházban.

A másik foka a hitnek, amikor nemcsak hiszünk az Isten létezésében, hanem hiszünk minden szavának, hiszünk jelenlétében, hiszünk ígéreteiben, sőt, tapasztalásból meg is ismertük őt. Ez a „második hit” erősíti meg és teszi teljessé az elsőt. Nem ezért a hitért dicséri meg az Úr Jézus a hit minden próbáját kiállt kánaáni asszonyt?

„Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod!” (Mt 15,28)

Nem erről a hitről ír Áthoszi Szent Sziluán a vallomásaiban?

„Sok filozófus és tudós eljutott odáig, hogy hitt Isten létében, de Istent nem ismerte meg. Mi szerzetesek is éjjel-nappal tanulmányozzuk az Úr törvényét, de távolról sem mind ismertük meg Istent, jóllehet hiszünk benne.

Mert más dolog hinni Isten létében — és megint más megismerni Őt.”

A hitnek ezt a második fokát nevezik az Atyák „nagy hitnek”, amelyet a keresztény embernek meg kell szereznie a maga számára.

De már a hit első, mindnyájunk számára közös fokáról is elmondhatjuk, hogy az ember nem tud hinni olyan valamiben, vagy olyan valakiben, amiről vagy akiről semmit sem tud. A hit tudásra, ismeretre épül. Ráadásul, ennek a tudásnak, ennek az ismeretnek ésszerűnek és nem valami képtelen dolognak kell lennie. Más szóval, a keresztény hit — nem vak hit. Az Apostolok sem vakon követték először Krisztust, hanem Keresztelő Szent János tanúsága, azaz biztos és hiteles ismerete és kijelentése alapján."

"A megbánás a megtérés (metanoia, conversio) kezdete"

Valójában hitről, vagyis igaz hitről, és hiszékenységről beszélhetünk!

E kettő között nem tud a legtöbb, magát kereszténynek valló ember különbséget tenni és hiszékeny marad. Nem csak rajta múlik, hiszen az egyházaik nem a pontos ismeretet tanítják nekik, hanem Istentől eltávolító, felfoghatatlan és érthetetlen, misztikus tanokat, mint pl. a háromság. Nem is beszélve azokról, melyek végzetesen megtagadják a valódi Krisztus követést, amit a keresztény szó jelent.

Itt olvashatsz erről kedves kérdező:

http://www.gyakorikerdesek.hu/kultura-es-kozosseg__vallas__1..

A kérdező válaszai adják meg a pontos, keresztényi választ!

Te még hiszel a mesékben?

Amúgy meg inkább ne tegyél olyat, amit megbánsz, mennyivel egyszerűbb, és akkor elmondhatod magadról, hogy normális ember vagy.

A hit és a megbánás is valóság.

Amennyiben ezekben nem vagy biztos, egyben biztos lehetsz- neked nincs meg.

Hitet kapni egyféle módon lehet, ha hallod Isten beszédét(„A hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által.” (Róm 10:17)) egy hitre jutott embertől- de ezt templomokban nemigen találod meg. Akik hitre jutnak, el szokták hagyni a templomok képmutató, rituális, erőtlen atmoszféréját és csatlakoznak a karizmatikus közösségekhez: ott megtalálják az élő Istent úgy, ahogy a biblia ír róla..

"A Hit pedig a remélt dolgokban való bizalom és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés"

Másik fordítás

"Hinni pedig azt jelenti, hogy bizonyosak vagyunk abban, amit remélünk. Aki hisz valamiben, az meg van győződve arról, hogy az a dolgok valóságosan létezik, annak ellenére, hogy nem látja."

Zsidók 11:1

Egyetértek az első válasszal. Gyermekkoromban az első hit volt jellemző rám, amíg kamaszodni nem kezdtem és a világi dolgok el nem távolítottak Istentől.

36 évesen történt valami az életemben ami által megtapasztaltam Isten jelenlétét és most erősebb a hitem mint bármikor életemben. Úgy érzem, hogy ez már nem is hit, hanem tudom, hogy Isten létezik és szeret engem/minket.

A hit bizonyos igaznak tartása mindannak, amit Isten kinyilatkoztatott és az Egyház által elénk adott, hogy higgyük: „meggyőződés a nem szemléltekről”. (Zsid. 1, 1.) Az örvendetes és büszke bizakodás a nemzet jövőjében, amely minden embernek drága kincs, egészen mást jelent, mint hinni vallásos értelemben. Az egyiket a másik ellen kijátszani, az egyiket a másikkal pótolni akarni és azt kívánni, hogy egy meggyőződéses keresztény „hívőnek” tartsa az ilyet, üres játék a szavakkal, tudatos összekeverése a fogalmaknak, vagy még rosszabb.

A hit.

[A hit fogalma. – A hit összhangban van az értelemmel. – A hit Isten ajándéka. – A hit tárgya. – A hit szükségessége. – Istennek a hit megszerzéséhez adott külső és belső segítsége.]

(1.) Mivel az ember teljes mértékben Istentől, mint teremtőjétől és Urától függ, és a teremtett ész a nem teremtett igazságnak tökéletesen alá van rendelve, a kinyilatkoztató Istennek elménk és akaratunk föltétlen hívő hódolatával tartozunk.

(2.) Ez a hit azonban, mely az ember üdvének kezdete, a katolikus Egyház hitvallása szerint természetfeletti erény, amelynél fogva mi Isten ihlető és segítő kegyelmével hinni tudjuk, hogy mindazt, amit kinyilatkoztatott, igaz, de nem azért, mivel a dolgok benső, igaz-voltát természetes eszünk világánál képesek lennénk átlátni, hanem magának a kinyilatkoztató Istennek a tekintélyéért, aki sem tévedni, és sem tévedésbe ejteni nem tud.

(3.) „A hit ugyanis” az Apostol szerint „a reménylendő dolgok alapja, meggyőződés arról, amit nem látunk” [Zsid 11,1].

(4.) Hogy azonban mindazonáltal hívő „hódolatunk ésszerű legyen” [vö. Róm 12,1] Isten a Szentlélek benső segítségéhez kinyilatkoztatásának külső bizonyítékait is csatolni akarta, isteni tényeket ti., éspedig főleg csodákat és jövendöléseket; amelyek, mivel Isten mindenhatóságát és végtelen tudását világosan megmutatják, az isteni kinyilatkoztatás egészen világos és senki felfogóképességét meg nem haladó jelei.

(5.) Miért is mind Mózes meg a próféták, mind pedig legfőképpen Krisztus Urunk maga sok és egészen nyilvánvaló csodával és jövendöléssel léptek fel; és az apostolokról ezt olvassuk:

„Azok pedig elmentek, mindenütt hirdették az evangéliumot, az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta” [Mk 16,20].

És ismét írva van: „A prófétai jövendöléseket még jobban hisszük. Jól teszitek, ha figyeltek rájuk, mint sötétben világító lámpásokra” [2Pét 1,19].

(6.) Még ha a hit igenlése legkevésbé sem a lélek vak cselekedete, mindazonáltal az evangélium hirdetését úgy, amint az az üdvösség elnyerésére szükséges, senki el nem fogadhatja, „hacsak a Szentlélek, aki az igazság elfogadását és a benne való hitet mindenki számára édessé teszi, meg nem világosítja és erre nem indítja”.

(7.) Ennélfogva a hit, még ha nem a szereteten keresztül hat is [vö. Gal ,6], Isten ajándéka, és gyakorlása az üdvösségre szolgáló cselekedet, amellyel az ember magának Istennek engedelmeskedik, amennyiben kegyelmével – melynek ellen is állhatna – egyetért és azzal közreműködik.

(8.) Továbbá az isteni és katolikus hit követelménye, hogy mindazt, amit Isten írott vagy hagyományozott igéje tartalmaz, és , amit az Egyház akár ünnepélyes határozat, akár rendes és egyetemes Tanítóhivatala útján Istentől kinyilatkoztatott hitigazság gyanánt elénk bocsát, higgyük.

(9.) Mivel pedig „hit nélkül lehetetlen kedvesnek lenni Istennél” [Zsid 11,6], sem pedig gyermekeinek társaságába eljutni nem lehet, nélküle soha senki meg nem igazult, és senki az örök életet el nem nyerheti, ha abban (a hitben) „mindvégig állhatatosan nem marad” [Mt 10,22; 24,13].

(10.) Hogy tehát kötelességünknek, mely az igaz hit elfogadásában s az abban való állhatatos megmaradásban áll, eleget tehessünk, Isten az ő egyszülött Fia által Egyházat alapított, s annak intézményét olyan nyilvánvalóan jelölte meg, hogy az mint a kinyilatkoztatott Ige őre és tanítója, mindenki által felismerhető.

(11.) Ugyanis csakis a katolikus Egyházra vonatkozik mindaz, amit a keresztény hit szembeszökő hihetőségének előmozdítására Isten oly nagymértékben és oly csodálatosan létrehozott.

(12.) Sőt az Egyház a maga csodálatos elterjedése, kiváló szentsége és minden jóban való kifogyhatatlan termékenysége, katolikus egysége és rendületlen maradandósága által már magában is hatalmas és örökös, hitre indító ok, és isteni küldetésének cáfolhatatlan bizonyítéka.

(13.) Ekként történik, hogy az Egyház, mintegy a nemzetek közt felemelt jel, [vö. Iz 11,12] mindazokat, akik még nem hisznek, magához hívja, mind gyermekeit biztosítja afelől, hogy a hit, amelyet vallanak, igen szilárd alapokon nyugszik.

(14.) Ehhez a tanúskodáshoz a felülről jövő erő hathatós támogatása is hozzájárul. Legkegyelmesebb Urunk egyrészt ugyanis kegyelmével felserkenti és segíti a tévelygőket, hogy „az igazság ismeretére eljussanak” [1Tim 2,4], másrészt azokat, akiket a „sötétségből csodálatos világosságába áthozott” [1Pét 2,9; Kol 1,13], kegyelmével megerősíti, hogy ugyanazon fényben állhatatosan megmaradjanak, és azt el ne hagyják, hogy el ne hagyassanak.

(15.) Emiatt azok helyzete, akik a hit mennyei ajándéka által a katolikus igazsághoz ragaszkodnak, és azoké, akik emberi vélemények által vezettetve hamis vallás követnek, legkevésbé sem azonos; azoknak ugyanis, akik hitüket az Egyházi Tanítóhivatalnak köszönik, soha semmi okuk nem lehet ezt a hitet megváltoztatni vagy kétségbevonni.

(16.) S minthogy ez így van, „hálát adva az Atyaistennek, aki minket a szentek osztályrészére méltatott a világosságban” [Kol 1,12], becsüljük meg az ily nagy üdvösséget [vö. Zsid 2,3], és „emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra” [Zsid 12,2], és „tartsunk ki rendíthetetlenül reménységünk megvallásában” [Zsid 10,23].

Az ész öntörvényűsége ellen

Aki az emberi észt annyira függetlennek mondja, hogy neki az Istenben való hitet megparancsolni nem lehet, legyen kiközösítve.

Aki azt állítja, hogy az isteni hit nem különbözik az Istenre és az erkölcsre vonatkozó természetes tudástól, s azért az isteni hithez nem szükséges, hogy a kinyilatkoztatott igazságot a kinyilatkoztató Isten tekintélyéért higgyük, legyen kiközösítve.

A fideizmus ellen

Aki azt mondja, hogy az isteni kinyilatkoztatás külső jelek által hihetővé nem válhatik, s ennélfogva az embereknek csak saját belső tapasztalatukból fakadóan vagy személyes sugalmazásra kellene a hithez eljutniuk, legyen kiközösítve.

Az agnoszticizmus és a mitologizmus ellen.

Aki azt mondja, hogy csodák nem történhetnek, s ezért minden róluk szóló elbeszélés, ha a Szentírásban található is, a mesék vagy mítoszok közé sorolandó, vagy, hogy a csodákat soha bizonyossággal felismerni nem lehet, s azok a keresztény vallás isteni eredetét megfelelően nem bizonyítják, legyen kiközösítve.

A hermesziánusok ellen.

Aki azt mondja, hogy a keresztény hit elfogadása nem szabad cselekvés, hanem az emberi észérvek szükségképpen hozzák létre; vagy, hogy a szeretet által ható élő hithez csak Isten szükséges, legyen kiközösítve.

Aki azt mondja, hogy a hívők helyzete és azoké, akik az egyedül igaz hitre még nem jutottak el, azonos; úgy, hogy a katolikusoknak jó okuk lehet arra, hogy hitüket, melyet az Egyházi Tanítóhivatal kebelén már elfogadtak, beleegyezésük felfüggesztése mellett kétségbe vonják mindaddig, míg hitük hihetőségét és igazságát tudományos érvelés útján be nem bizonyították, legyen kiközösítve.

A hit és az értelem.

[A megismerés kettős rendje. – Az ész részesedése a természetfeletti igazság kidolgozásában. – Semmi ellentét nincs a hit és az értelem között. – A hit és az értelem kölcsönös segítségnyújtása. – A fejlődés mibenléte a teológiai tudományban.]

(1.) A katolikus Egyház állandó egyetértés alapján azt is vallotta és vallja, hogy az ismeretnek két különböző rendje van nemcsak elvi, hanem tárgyi szinten is:

(2.) elvi szinten azért, mert a megismerésre az egyikben természetes ész, a másikban pedig az isteni hit vezet el bennünket;

(3.) tárgyi szinten pedig, mert azon túl, amire a természetes ész képes eljutni, olyan, Istenben elrejtett misztériumok is elénk kerülnek, hogy higgyünk bennük, amelyek egyedül isteni kinyilatkoztatás révén jöhetnek tudomásunkra.

Ezért mondja az Apostol, tanúsítva, hogy a népek Istent „az ő műveiből megismerték” [Róm 1,210], ama kegyelemről és igazságról, amely „Jézus Krisztus által lett” [Jn 1,17], így szólva: „Hirdetjük az Isten titokzatos, elrejtett bölcsességét, melyet Isten a világ kezdete óta elrendelt a mi megdicsőülésünkre, és melyet senki, e világ fejedelmei közül nem ismert fel …, nekünk pedig kijelentette Isten az ő lelke által; mert a Lélek ugyanis mindent átlát, még az Isten mélységeit is” [1Kor 2,7sk 10]. És maga az Egyszülött dicséri az Atyját, mivel ezeket a bölcsek és okosok elől elrejtette, és a kisdedeknek kinyilatkoztatta [vö. Mt 11,25].

(4.) Ugyan a hit által megvilágosított ész, ha gondosan, jámborul és józanul kutat, Isten segítségével mind a természetes ismeretek analógiájából, mind maguknak a hittitkoknak egymás közti és az ember végcéljával való összefüggése alapján a hittitkok némi, éspedig nem kis mértékben gyümölcsöző megértésére jut; mindamellett sohasem lesz alkalmas azokat annyira átlátni, mint azon igazságokat, amelyek az ő saját tárgyát képezik. Az isteni titkok ugyanis már természetüknél fogva annyira fölülmúlják a teremtett értelmet, hogy még a kinyilatkoztatás megtörténte és a hit elfogadása után is mindig magának a hitnek fátyola fogja takarni és egyfajta homály burkolni addig, amíg ebben a halandó életben „távol járunk az Úrtól; mert a hit által élünk, a színelátás még nem osztályrészünk” [2Kor 5,6sk].

(5.) Ám, még ha a hit fölötte is van az észnek, a hit és az ész között mégsem lehet ellentét soha; mivel ugyanazon Isten, aki a titkokat kinyilatkoztatja és a hitet szívünkbe önti, az embernek az ész világosságát is megadta;

(6.) Isten azonban önmagát meg nem tagadhatja, így az igazság sem ellenkezhetik soha az igazsággal. Egy ilyen ellentétnek alaptalan látszata azonban főképp vagy abból származik, hogy a hit dogmáit nem az Egyház felfogása szerint értelmezték és adták elő, vagy abból, hogy bizonyos agyrémeket az ész megnyilatkozásainak tekintenek.

(7.) Ennélfogva minden olyan állítást, amely a megvilágított hit igazságaival ellentétes, teljesen hamisnak nyilvánítunk.

(8.) Az Egyháznak továbbá, mely a tanítás apostoli tisztével együtt parancsul kapta, hogy a hitletéteményt őrizze, Istentől kapott joga és kötelessége az áltudományt [vö. 1Tim 6,20] kárhoztatni, nehogy bárki is megcsalatkozzék a világi bölcsesség és hiú ámítás által [vö. Kol 2,8].

(9.) Ennélfogva minden keresztény hívőnek nemcsak, hogy tilos a tudomány valódi vívmányaiként védelmezni ilyetén, a hit tanával ellenkezőnek megismert véleményeket, főleg ha azokat az Egyház már elvetette, hanem egyenesen kötelességük azokat az igazság hamis színezetével bíró tévedéseknek tartani.

(10.) Nemcsak, hogy az ész és a hit egymással soha ellentétben nem lehet, de egymást még kölcsönösen is segítik, hiszen a józan ész a hit alapjait bizonyítja, s a hit fényétől megvilágosítva előmozdítja az isteni dolgok tudományának művelését; a hit pedig az észt szabadítja s védi meg a tévedésektől, és gazdagítja sokféle ismerettel.

(11.) Ezért téves azt gondolni, hogy az Egyház az emberi művészetek és tudományok művelésének útjában állna, inkább többféle módon pártolja és elősegíti azt. Nem ismeretlen ugyanis előtte és nem megvetendő ezeknek az emberek életére gyakorolt sok előnye; sokkal inkább azt vallja, hogy azok, amennyiben helyes módon alkalmazzák őket, minthogy „Istentől, a tudomány Urától” erednek [1Kir 2,3], kegyelme segítségével el is vezetnek Hozzá.

(12.) Azt se tiltja meg, hogy ezek a tudományok saját területükön belül saját elveiket és saját módszerüket alkalmazzák; azonban ezen indokolt szabadság elismerése mellett is buzgón ügyel arra, hogy ezek az isteni tanításokkal ne ellenkezzenek, és ezáltal tévtanokat ne tartalmazzanak, vagy saját határaikat áthágva ne sajátítsák ki és ne keverjék össze azt, ami a hité.

(13.) Az istentől kinyilatkoztatott hit tanítása ugyanis nem arra való, hogy az emberi elme azt, mint valamiféle filozófiai agyszüleményt, tökéletesítse, hiszen isteni örökség gyanánt Krisztus Jegyesére van bízva, hogy ő híven megőrizze és csalhatatlanul értelmezze.

(14.) Ezért a szent dogmáknak is mindig ahhoz az értelméhez kell ragaszkodni, amelyet az Anyaszentegyház egyszer meghatározott, s ettől bármily tökéletesebbnek látszó és annak nevezett értelmezés címén eltérni nem szabad-

Hadd növekedjék tehát, és haladjon gyors léptekkel előre az idő és évszázadok során az értelem, tudomány és bölcsesség, úgy minden egyes lényben, mint mindenkiben, úgy az egyes emberben, mint az egész Egyházban; de csak kiben kiben a megfelelő módon, ti. ugyanazon tanításban, ugyanazon értelemben és ugyanazon értelmezésben.

A szabadelvű filozófiai és teológiai iskolák ellen.

Aki azt mondja, hogy az isteni kinyilatkoztatásban nincsenek valódi és sajátos értelemben vett misztériumok, hanem a kellően művelt ész a hit összes dogmáját pusztán természeti alapelvekből kifolyólag megértheti és bebizonyíthatja, legyen kiközösítve.

Aki azt mondja, hogy az emberi tudományok gyakorlásának oly szabadnak kell lennie, hogy azok állításait, ha mindjárt a kinyilatkoztatott tanítással ellenkeznének is, igaznak kellene tartani, s azokat az Egyház sem kárhoztathatná, legyen kiközösítve.

Aki lehetségesnek mondja, hogy az Egyház által előadott dogmák majd a tudomány előrehaladtával attól eltérő értelmet nyerhetnek, mint amilyet az Egyház azoknak tulajdonított és tulajdonít, legyen kiközösítve.