Mit jelent az, hogy szent?

Valaki, vagy valami, aki, vagy ami kizárólag csak Istené, hozzá tartozik, őt szolgálja. Azt is jelenti, hogy "tökéletes", "Istenhez méltó", "Isten szolgálatára alkalmas". Isten népe szent, mert Jézus Krisztus megtisztította őket, a Szent Szellem segítségével távol maradnak a bűntől, és csakis Istenhez tartoznak.

Persze cselekedetben soha nem leszel "szent" mindig fogsz vétkezni,de Jézus vére ha rajtad van akkor Isten előtt "tökéletes" és "szent" vagy. De ez nem azt jelenti,hogy akkor vétkezz amennyit akarsz aztán bűnbocsánat. Amiről tudod,hogy bűn ne tedd meg. És élj egy bűnrendező életben.(Pl: naponta bűnbocsánatot kérsz stb)

Szia!

A "szent" szó alapértelme: elkülönített, elhatárolt, a profán használattól, vagy a profán világtól.

Például az istentisztelet helye az ókori keleten ilyen értelemben vett szent terület volt, amelyet legfőképpen megszentelt Isten jelenlétének a hite. Az egyes városok szent területének, templom-negyedének a megnevezésére használt görög szakkifejezés (temenos) éppúgy ezt az elkülönítettséget fejezi ki, mint pl. az arab haram szó, amelyben még az is benne van, hogy avatatlannak büntetés terhe mellett tilos a belépés ilyen helyre. Mózesnek megállást parancsolt az Úr az égő csipkebokornál a Sinai-hegyhez sem volt szabad Izráelnek egy bizonyos körön belül közeledni.

Avatott személyek mégis odajárulhattak a szent helyre, a "megszentelődés" előírt követelményeinek a megtartása mellett, mert hiszen végülis a szent hely az Istennel való találkozásnak, az ő tiszteletének, vagy kijelentése elfogadásának a helye volt. Ezt a találkozást szemlélteti a pusztai vándorlás szent sátrának a neve: ’óhäl móéd = a találkozásnak s e réven a kijelentésnyerésnek a sátra.

A "szentség" körébe csak rituálisan tiszta emberek vagy tárgyak kerülhettek. Nemcsak egy hely vagy tárgy, pl. a szent sátor, az oltár volt szent azon a réven, hogy Istennek volt szentelve, azaz a profán használattól elkülönítve, hanem kiválasztott személyek, így a papság is. Ennek az odaszenteltségnek az Istenhez közelállásban levő nagy elkötelezését és komolyanvételét szemlélteti Nádáb és Abíhú esete. Sőt maga a választott nép is egészében és egyedeiben az Úré volt, ezáltal szent népnek kellett lennie és kerülnie kellett mindazt, ami tisztátalanná, Istennek nem tetszővé tehette. Például aki, ha akaratán kívül is, tisztátalanná vált, nem mehetett Isten elé, míg a megszabott időben és módon meg nem tisztult.

Üdv. Péter

Mindenképpen benne kell lennie a szó értelmezésében annak, hogy Isten által elkülönített (a világtól elkülönített), vagy Isten céljaira... ezt ember nem tudja önerőből elérni, kegyelem szükséges hozzá -és erkölcsileg, beszédileg, szellemileg tiszta embert jelent (ha emberre értjük)

Egyébként nem lehetetlen az elérése, különben Isten nem mondaná, hogy szentek legyetek, mert én az Úr szent vagyok.

röviden "az istenségtõl eredõ, hozzá tartozó", így ismerik szentnek G. S. Sakjamunit (Buddha), és így meri népe elé példaképp helyezi a Szentszék az ún. "oltárra emelt" szenteket (akiket csak ismertségük miatt jegyeznek külön, léteztek/léteznek további "szentnek valók" is).

semmiképp sem egyenlõ a fogalom a 'állhatatos'-sal, amire példát hoztatok.

KIK A SZENTEK?

Válasz:

Tágabb értelemben szentek azok az emberek, akik Isten barátságában haltak meg és üdvözültek. Kifejezetten szentként tiszteli (szentté avatja) az Egyház azokat, akik minden keresztény erényt birtokoltak, és legalább egyet hősies fokban gyakoroltak.

Magyarázat:

A szentség emberre is alkalmazható fogalom, s ez a teremtő Isten szentségét nem sérti. A szent emberek nyilvános tisztelete helyes, mindamellett, hogy az imádat tárgya kizárólagosan, a vallási kultusz tárgya elsődlegesen az Isten. Vagyis úgy tisztelni és szeretni egy teremtményt, a hódolat és alávetettség olyan fokával közelíteni egy emberhez, mint a teremtő Istenhez, súlyos bűn, szentségtörés és bálványimádás.

Azonban minden embernek kijár a tisztelet, éppen azért, mert az ember „Isten képmása”. Azoknak az embereknek, akik sokakat Istenhez vezettek, és írásaik, életük (imáik) által ma is vezetnek, vallásos tiszteletet adunk. Ennek indoka, hogy Istenhez fokozottan kapcsolódnak. Őket szenteknek nevezzük, mert Isten szentségét megragadhatóvá teszik. Abszolút értelemben csak Isten szent. Minden más valami és valaki annyiban szent, amennyiben hozzá tartozik (Biblia, Egyház, szentek). Tiszteletet is annyiban adunk nekik, amennyiben az Isten világával összefonódtak, vagyis leszűkített értelemben „szentek.” (A Bibliát is megcsókoljuk és a szentek ereklyéit is, s tesszük ezt anélkül, hogy Istennek hinnénk akár a papírt, akár a csontot. A tisztelet jelét adjuk mégis, mert ezek a dolgok intenzíven Istenre és az Ő parancsaira emlékeztetnek, és a természetfeletti miliőbe kapcsolnak bennünket.)

Ezek alapján tehát összefoglalóan: Istennek imádat (cultus latriæ) jár. A szenteknek tisztelet (cultus duliæ) illeti. Az Egyház ui. éppen azért avat szentté valakit (kanonizál - „oltárra emel”), mert életének példája másokat is Krisztus komolyabb követésére sarkall. Egy szent élete ui. nem más, mint aktualizált evangélium. Minden szent egy-egy sajátos helyzetben, korban és életállapotban mutatta meg mit is jelent az Evangélium a maga teljes erejében, s ez igaz akkor is, ha olykor emberi gyengeségeket is felfedezhetünk a szentekben. (Ez még inkább bátorító: „Ha ők szentek, Isten barátai lehettek, mi azok lehetünk.”) Ezért állítjuk, hogy minden szentben a Szentháromság egy Istent tiszteljük, s így minden vallásos jellegű kultusz, közvetlenül vagy közvetve Istennek szól.

Az imádság szó, melyet a szentekkel kapcsolatban használunk, valóban félrevezető lehet. Azonban tudni kell, hogy a szentekhez intézett imák csak analóg értelemben vett imák. Annyiban imák, hogy a természetfeletti világhoz címzett üzenetek. Módjuk, jellegük, módszerük az Istenhez intézett imához hasonló, de mondanivalójuk, megfogalmazásuk és különösen is a hódoló alázat foka felismerhetően különbözik tőle.

Igazolás:

A Szentírás is ismeri a szentség emberre való alkalmazását: „Bár csak egy (ti. Isten), mindent megtehet, s jóllehet magában marad, megújítja a mindenséget. Nemzedékről nemzedékre betér a szent lelkekbe, így formálja meg Isten barátait és a prófétákat” (Bölcs 7,27).

Szt. Pál apostol is szenteknek nevezi azokat, akik teljesen átadták magukat a jézusi tanításnak, vagyis bűnbánatot tartva komoly keresztények: „Néhányan bizony ilyenek (ti. a szentpáli bűnkatalógust kimerítő bűnösök) voltatok, de megtisztultatok, szentek lettetek, és megigazultatok Urunk, Jézus Krisztus nevében, Istenünk Lelke által” (1 Kor 6,11).

Az Ó- és az Újszövetség összesen nyolcvannégy helyen alkalmazza a szent szót emberekre. Ez túl sok a véletlen elszólás, a rossz fordítás, a későbbi betoldás vagy a téves értelmezés feltételezéséhez.

A Biblia szintén ismeri a „szent” szó sokrétű (analóg) felhasználást, vagyis a szentség olyan értelmét, hogy szent az, ami a Szenthez kapcsolódik, akár áttételesen is: „Köszöntsétek egymást szent csókkal! A szentek mind köszöntenek titeket” (2 Kor 13,12).

szent (gör. hagiosz, lat. sanctus):

I. Szómagyarázat. A héb. kadós, 'szent' és kódes, 'szentség' szó a kadad, 'levágni', kultikus értelemben 'elkülöníteni, kiemelni, elhatárolni a hétköznapitól' szóból ered. Ellentétes fogalma a profán: a 'megszokott magatartás számára megközelíthető'. Rokon szava a tahór, 'tiszta', a gör. hagiosz és agnosz (tiszta) párhuzamnak megfelelően. A Tórában a szent kultikus, a tiszta rituális alapfogalom: a szent az önmagát tükröző valóság, a tiszta a benne részesülés feltétele. Az ember életének célja és értelme, hogy Isten szentségében részesüljön.

II. Szóhasználat. 1. Abszolút értelemben szent az Isten.

2. a vallástörténetben: numen.

3. kultikus értelemben „a profán (hétköznapi, közönséges) használatból kiemelt és Istennek szentelt” dolog (ember, hely, tárgy stb.).

4. valláserkölcsi értelemben a személy tulajdonsága: erkölcsi tökéletesség, feddhetetlenség a gondolkodásmódban és a cselekvésben.

III. Az Ószövetségben. 1. A szent lényeges isteni tulajdonság, Isten neve: Ő „Izrael szentje” (Iz 12,6). A szó magában foglalja Isten dicsőségének kötelező imádását és a minden teremtményétől engedelmességet váró hatalmát; ugyanakkor kimondhatatlanságát is: tovább nem definiálható.

2. Az ember számára Isten szentsége a mérték, ugyanakkor azonban a példakép is: „legyetek szentek, mert én, az Úr szent vagyok” (Lev 11,44; 19,2; 20,26). Mint féltékeny Isten, Jahve szentséget kíván (Józs 24,19), és a legkisebb vétségért is szigorú büntetést róhat ki (1Sám 6,20; 2Sám 6,6), úgyhogy Isten szentsége itt egybeesik büntető igazságosságával (Iz 5,16; vö. Bölcs 5,20). Ez azonban nem a végső és legfölemelőbb formája az isteni szentség megnyilatkozásának. Izajásnál és Ozeásnál a szigorú igazságosságot felváltja a megbocsátó irgalom, a megváltás (Iz 41,14; 43,3.14) és Isten szeretete: „Nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom: Efraimot nem pusztítom el többé, mert Isten vagyok, nem ember; a körödben élő Szent” (Oz 11,9). Így a bűn ellenére is lehetséges a szentség, mégpedig erkölcsi értelemben véve; ezt Isten mindenekelőtt Izr. népétől kívánja meg: „Papi királyságom és szent népem lesztek” (Kiv 19,6). Ez a követelmény, mely mindenekelőtt a szövetségkötésben fejeződik ki, szent kötelékkel fonja össze Jahvét és a népet. Amint az angyalokat szentnek lehet tekinteni, amiért Isten közelében élnek (Jób 5,1; vö. 15,15; Zsolt 89,6-8; Bölcs 5,5), úgy a népet is, melyet a szövetség összekapcsol Jahvéval, kötelezi a szentség. Izr. fiai szívesen nevezték Jahvét Izrael Szentjének (Iz: 29x, vö. 1,4; 5,19.24 stb.; Jer 50,29); így Izraelnek is szent népnek kell lennie, mert Jahve „tulajdon”-a lett (Lev 20,26; MTörv 7,6; 26,19; Jer 2,3). Ez a kollektív szentség föltételezi az egyéni szentséget, ahogy ez abból a tényből következik, hogy az igazak - személyes életük alapján - szentnek számítanak, annak nevezhetők (Zsolt 16,3; 34,10.18), a messiási korban is (Iz 4,3; 6,13; Dán 7,18.27).

3. A kultikus szentség eszköz a belső szentség védelmére és elősegítésére, amelyet szimbolizálnia kell. Így érthető az a követelmény, hogy Izr. fiainak, elsősorban a papoknak tartózkodniuk kell minden tisztátalanságtól, épp azért, mert Jahve szent (Lev 11,44; 18,21; 20,3.7; 22,32). Ezért szentek a papok (Kiv 29,1; Lev 21,7), elsősorban a főpap, akinek homlokán a pánton írva állt: „Az Úr fölszenteltje” (Kiv 28,36); ezért szent a nazír is, amíg fogadalmának ideje le nem jár (Szám 6,5-8). Ugyanígy szentek a helyek, ahol Jahve kinyilatkoztatta magát v. lakik, pl. az ég (Zsolt 20,7), az égő csipkebokor (Kiv 3,5; vö. Józs 5,15), Kánaán földje, mert itt lakik Jahve népe körében (Zsolt 78,54; Zak 2,17), Jeruzsálem városa (Zsolt 46,4; Iz 48,2; 52,1). Sion hegye (Iz 27,13; Jer 31,23), a sátor (vö. Kiv 28,43; Lev 6,23), a Templom (Zsolt 5,8), az előudvar (Kiv 29,31), mindenekelőtt azonban a szentély és a szentek szentje (26,33). szentnek számítottak a kultikus időpontok, a szombat (Ter 2,3; Kiv 35,2) és az ünnepek (12,16; Lev 23,4.8.21), a kultikus eszközök, pl. a láda (2Krón 35,3; Lev 2,3), a kitett kenyerek (1Sám 21,5), a tömjén (Kiv 30,35), az olaj (30,25.31), a liturgikus öltözékek (28,2; 29,9); különösen szent az égőáldozati oltár (29,37) és az illatáldozati oltár (30,10). Jóllehet ez a fiz. szentség el is veszthette a kapcsolatot a belső szentséggel. Ilyenkor szólaltak fel ellene a próféták és fordult szembe vele az Újszövetség, mely az Ószövetség fizikai jellegű szentségének helyébe a lelki szentséget iktatta.

IV. Qumranban a szóhasználat ugyanolyan volt, mint az Ószövetségben, de a szentség erkölcsi jellege nagyobb hangsúlyt kapott, ezzel szemben a kultikus-rituális elemek háttérbe szorultak. Ezért a hétköznapi, a közönséges (a profán) mint a kultikus szempontból szent ellentéte csaknem teljesen hiányzik. A megszentelődés is csak kis mértékben jelenti a kultikus szempontból való tisztátalanságoktól szabadulást, sokkal inkább a bűntől és az erkölcsi elégtelenségektől való szabadulásra, megtisztulásra vonatkozott. Bármennyire ragaszkodtak is ahhoz a felfogáshoz, hogy a szentség személyes teljesítménynek tulajdonítható, azon alapszik, végül mégis Isten kegyelmére vezették vissza.

Isten szentségét elsősorban világ fölötti hatalomnak, erkölcsi értelemben csak az emberi bűnnel, igazságtalansággal szemben fogták fel. Míg az Ószövetségben a szentség és az Isten csaknem azonos fogalmakként szerepelnek, Qumranban az Isten fogalmába a szentség nem tartozott bele. Az Isten és az ember szentsége közti viszonyról sem esik közvetlen formában szó. Isten szentsége nem forrása, nem is példaképe az ember szentségének, bár az alapvető különbséget világosan látják. A Szentlelket még nem önálló személynek, hanem Isten ajándékának tekintik, amely az emberben az üdvösséget munkálja, összetartja a qumrani közösséget (ennek köszönhető a bűnbocsánat) és forrása az örömnek, a bölcsességnek.

Nemcsak Isten közelében élő földöntúli lényeket neveztek szentnek (angyalok), hanem kozmikus jelenségeket és elhunyt tagokat is. Emberre vonatkoztatva a szent jelző elsősorban a fölkent személyeket (próféták voltak!), a papokat, a közösséget és azokat illette meg, akik erkölcsi szempontból kitüntették magukat.

A dolgok közül szentnek tekintették a templomot, az áldozati adományokat, a tisztítóvizet, a törvényt és a szövetséget, de a szent részben szimbolikus értelmet nyert. Így pl. legszentebb maga a közösség, a 'szent víz' pedig a bölcsesség forrása. Minden téren megfigyelhető az átmenet a tárgyi-rituális szemléletből a személyes-erkölcsi világba.

IV. Az Újszövetségben. A merőben fizikai mozzanatok kiiktatódtak, vagy ha mégis szóba kerültek (pl. Zsid), akkor mint előképek szellemi tartalommal telítődtek (vö. 8,5). Ezért az erkölcsi, személyes szentségre még nagyobb hangsúly esik, ha jut is szerep - mint a szentségek esetében - fizikai mozzanatoknak.

1. Isten szentségéről ritkán van szó, így pl. akkor, amikor Krisztus Istent szent Atyámnak nevezi (Jn 17,11; vö. 1Pt 1,15). Ezeken és más helyeken Isten föltétlen szentségét hangsúlyozza a szerző, elsősorban Izajás triszhagionjával párhuzamban (Jel 4,8), aki Isten szentségét azonosítja dicsőségével és hatalmával, de ezenkívül még igazságosságát is hozzákapcsolja: „Uram, te szent és igaz, meddig vársz még az ítélettel?” (Jel 6,10). Ez a szent igazságosság az igazságtalanság látszatát keltheti (Róm 9,14), de Isten annyira szent, hogy a rossz meg sem kísértheti (Jak 1,13).

2. Krisztus szentségéről gyakrabban (Mk 1,24; Lk 1,35; Jn 6,69; ApCsel 3,14; 4,30; 1Jn 2,20; Jel 3,7), de azért tartózkodóan szólnak az Újszövetség szerzői - ez az alapja és példaképe minden ember szentségének (1Jn 2,20; 1Pt 1,15). Krisztus szent, mert Isten és a Szentlélek teljessége tölti el (Mk 1,24; Lk 1,35); Krisztus az Istenhez tartozik, akit úgy szólít meg, hogySzent Atyám (Jn 17,11); mint az Atya Ő is „Szent és Igaz” (Jel 3,7; vö. Róm 1,4; 1Pt 3,15). Krisztust az Atya megszentelte és elküldte a világba (Jn 10,36), hogy vérével szentté tegye övéit (Ef 5,2), ezért egész erkölcsi magatartásában nem lehetett semmi kivetnivalót felfedezni (1Pt 2,22; 3,18). Bűn nem volt benne (1Jn 3,5). Erről az ősegyház annyira meg volt győződve, hogy Krisztust Isten szolgájának (ApCsel 4,27) és „szent, ártatlan, feddhetetlen” főpapnak (Zsid 7,26-28) tekintette, arra támaszkodva, amit Jézus mondott magáról (Jn 8,46; 14,30).

3. Isten Lelkének szentségéről gyakran szólnak az Újszövetség szerzői, mert neki a megszentelésben különleges szerepe van, így Krisztus születésekor (Lk 1,35) és keresztelkedésekor (Mt 3,11). Krisztus egészen különleges kapcsolatban van vele (Jn 20,22; vö. 15,26; 16,23; ApCsel 2,1), az ősegyházat is ez a Lélek töltötte el (2,4; 4,31); azok megszentelése is az Ő műve, akik hisznek (Róm 15,16; 2Tesz 2,13). Az új ker. közösséget, az Egyházat a szentség és az egy szent Lélek kapcsolja össze és tartja fenn (vö. Ef 3,16). Az ősegyház neki tulajdonította a kinyilatkoztatás szentségét és tisztaságának megóvását (Jn 14,26; 16,23), az újjászületést és a megújulást (Tit 3,5), de ugyanígy a kegyelmi ajándékokat és ezek gyümölcseit is.

4. Az ember szentsége: szentek.

Nagy tetteket vitt végre akit szenté avattak halála után!

Latin és görög jelentése:sanctus,Αγιος

Szentek:1. Szent László Király