Keresztényi szempontból van-e "igazságos háború"?

Ja ,és melyik szerintem az igazságos háború?Pl. ha egy ország ok nélkül leigázza szomszédait,és egy nagyobb hatalom (pl. usa)beavatkozik mondjuk egy diktátor megbuktatásával,ezzel megmentve sok ezer életet.Az új szövetség szétválasztja az egyház és az állam jogkörét és működését egészen az 1000 éves királyságig.

PEACE

Olvasd el: [link]

LÉTEZIK-E IGAZSÁGOS HÁBORÚ?

Válasz:

Igen, elvben létezik. A védekező háború nem sérti Isten parancsát.

Magyarázat:

Az igazságos háború (bellum iustum) nem azt jelenti, hogy önkényesen, vagy „szent” célokra hivatkozva meg lehet támadni ill. le lehet igázni más népeket, hanem azt, hogy egy nemzetnek joga és kötelessége megvédenie önmagát és tagjait. A nemzeti önvédelem joga levezethető a személy önvédelmének jogából, azonban a jogos háború több az önvédelemnél. Mert míg az önvédelem csak jog, mellyel senki sem köteles élni, addig a honvédelem kötelesség, hiszen más személyek, állampolgárok védelmét jelenti. Az ilyen leszűkített értelemben vett igazságos háború nem sértheti az Isten által felállított erkölcsi rendet, sőt olykor parancsoló kötelesség lehet. Ezért, és nem a vérontás szentesítésének szándékával tanítja Aquinói Szent Tamás, hogy a papnak, bár személyesen nem foghat fegyvert, elöljárói engedélyével szabad a háború érdekében a katonákat buzdítania: „Clericis non licet bellare in propria persona, sed possunt bello interesse de licentia superioris, et exortari pugnantes”. (ST II-II. 40: 2).

A fegyvereknek vagy a katonáknak oly sokat emlegetett megáldása nem jelenti azt, hogy az Egyház egy eszközt vagy személyt „erővel” akar felvértezni, hogy hatásosabban gyilkoljon. Ezek az áldások Isten oltalmába ajánlanak egy halálveszélybe kerülő személyt, vagy Isten áldását hívják le tárgyakra, hogy Isten erkölcsi parancsainak érdekében tusakodjanak velük a harcosok, vagyis hogy a fegyver a gyengét védje, és ne az ártatlan vérét ontsa.

A bellum iustum fogalmába beletartozik az is, hogy egy nemzet bizonyos meghatározott körülmények között háborút is indíthat, ha ez valóban létező fenyegetettséggel szembeni előlegezett védekezés (megelőző csapás), vagy a már régóta fennálló, fegyverrel fenntartott, békének csúfolt elnyomás ellen indul (pl. az 1956-os magyar forradalom). Azonban itt már nem minden fekete-fehér, ezért minden egyes esetet egyedileg kell értékelni.

Az Egyház röviden így foglalja össze feltételeit: „A haderővel történő törvényes önvédelem szigorú föltételeit nagyon komolyan mérlegelni kell. Az ilyen döntés súlyossága az önvédelmet az erkölcsi törvényesség nagyon szigorú föltételeihez köti. Egyidejűleg kell együtt lennie a következő föltételeknek:

1. a támadó fél által egy nemzetnek vagy a nemzetek közösségének okozott kár tartós, súlyos és kétséget kizáró;

2. a megfékezésre bevetett minden egyéb eszköz használhatatlan vagy hatástalan;

3. a kedvező kimenetelnek komoly esélyei vannak;

4. a fegyverek alkalmazása nem okoz súlyosabb kárt és zavart, mint maga a megszüntetendő rossz.

A modern tömegpusztító eszközök hatékonysága nagyon súlyosan esik latba e föltétel mérlegelésében. Ez utóbbiak használatát az Egyház kategorikusan elutasítja, mivel fegyvertelen emberek kioltására irányul, és egy másik közösség részleges vagy teljes kiirtását célozza meg.”

Ezek az „igazságos háború” elvében fölsorolt hagyományos elemek. Aquinói Szent Tamás szerint a jogos háborúnak három feltétele van: felsőbb hatalom, igaz ügy és helyes szándék: ’Ad bellum iustum tria requiruntur, scilicet auctoritas principis, iusta causa et intentio recta’. (ST II-II 42: 2,1).

Az Egyház elveti a szélsőséges értelemben vett pacifizmust, mint erkölcstelenséget: a béke minden áron, tehát az ártatlanok halála és nyomorúsága árán történő megvalósítását. Ez ellenkezik mind az Ó-, mind az Újszövetség szellemével. Az őskeresztények sem tiltották a katonai hivatást. Ha bizonyos korszakokban a korai kereszténység mégis fenntartásokkal élt a katonai szolgálattal szemben, az nem a fegyvereknek, hanem elsősorban a pogány és bálványimádó államvallás kötelező katonai megnyilvánulásainak szólt. Erre példa az egyiptomi Szent Móric és a thébai szent légió esete. A keresztények teljesítették a hadkötelezettség parancsát, amikor azonban az állam jogtalanul akart élni vele, megtagadták a parancsot. „A közhatalomnak ilyen esetben joga és kötelessége az állampolgárokat a nemzetvédelem szükséges kötelezettségeivel megterhelni. Azok, akik katonaként a haza szolgálatára szentelik magukat, a népek biztonságának és szabadságának szolgái. Ha jól látják el kötelességüket, valóban hozzájárulnak a közjóhoz és a béke megőrzéséhez.” (KEK 2310)

Mindazonáltal az Egyház tudatában van, hogy a háború az egyik legsúlyosabb rossz, ezért minden eszközzel szorgalmazza annak elkerülését, amíg az megtehető. Ezért minden öncélú vérgőzös háborús uszítás, a féktelen militarizmus súlyos, égbekiáltó bűn, hiszen a háború önmagában sosem szent, és a szó teljes értelmében soha sem igazságos, legfeljebb elkerülhetetlen.

Igazolás:

Az Ószövetség ismeri mind a védekező háború, mind a jogos támadás fogalmát:

„Hirdessétek ki ezt a népek között: Készüljetek szent háborúra! Buzdítsátok a vitézeket! Jöjjenek, vonuljanak föl a harcosok mind!” (Joel 4: 9).

„Ha ellenséged ellen harcba indulsz, s lovakat, harci szekereket és magadnál népesebb hadinépet látsz, ne rettenj meg tőlük. Mert veled az Úr, a te Istened, aki kivezetett Egyiptom földjéről.”

(MTörv 20: 10).

A Szentírás bűnnek tartja, ha valaki a jogos háború idején nem harcol:

„Átkozott az is, aki kardját kíméli a vértől!” (Jer 48: 10).

A Biblia hősként tiszteli a nemzeti felszabadító háború vezetőjét, Makkabeus Júdást:

„Júdásnak, a Makkabeusnak és testvéreinek a történetét, a fönséges templom megtisztítását és az oltár fölszentelését, továbbá az Antiochusz Epifánész és fia, Eupátor elleni háborúkat, az égi jelenéseket azok javára, akik a zsidóságért oly dicső hőstetteket vittek végbe, hogy bár kevesen voltak, az egész országot visszafoglalták, a barbár hordákat kiűzték és visszaszerezték az egész földkerekségen híres templomot, a várost fölszabadították, a már-már érvényüket vesztett törvényeknek meg érvényt szereztek, mert az Úr irgalmas volt jóságában.” (2 Mak 2: 19)

„Mihelyt a Makkabeus sereget gyűjtött, a pogány népek nem voltak többé képesek ellenállni neki, mert az Úr haragja irgalomra változott.” (2 Mak 8: 5)

„Makkabeus és emberei Isten segítségével elfoglalták a szentélyt és a várost.” (2 Mak 10: 1)

„Makkabeus és emberei imádkoztak, és arra kérték Istent, legyen segítségükre a harcban. Aztán megtámadták az idumeai erődöket.” (2 Mak 10: 16)

Az „igazságos háború” indítéka:

„Makkabeus maga köré gyűjtötte embereit – összesen hatezren voltak –, és bátorította őket, ne féljenek ellenségeiktől, és ne rettegjenek a pogányok még oly hatalmas sokaságától sem, mert igazságtalanul támadják őket. Harcoljanak bátran.” (2 Mak 8: 16)

Az Újszövetség sem tartja bűnnek a katonáskodást:

„Megkérdezték a katonák is: ’Hát mi mit tegyünk?’ Nekik így felelt: ’Ne zsaroljatok, ne bántalmazzatok senkit, hanem elégedjetek meg zsoldotokkal!’” (Lk 3: 14)

Ha Keresztelő Szent János, az Istentől ihletett próféta, minden esetben és önmagában bűnnek tartotta volna a háborút és a harcot, akkor a katonáskodást is el kellett volna ítélnie, és ezt a katonák kérdésére ki kellett volna fejtenie.

Krisztus megdicsérte egy katona hitét, s nem kérte, hogy szereljen le, sőt az üdvösséget helyezte számára kilátásba: „A százados ezt mondta neki: ’Uram, nem vagyok méltó, hogy betérj házamba. Csak szólj egy szót, és szolgám meggyógyul! Magam is alárendelt ember vagyok, s katonák szolgálnak alattam. Ha azt mondom az egyiknek: >>Menj el!<<, elmegy; a másiknak: >>Gyere ide!<<, odajön hozzám, vagy szolgámnak: >>Tedd ezt meg!<<, megteszi.’ Ennek hallatára Jézus elcsodálkozott és kísérőihez fordult: ’Bizony mondom nektek, Izraelben nem találtam ekkora hitet. Ezért mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek királyságában, az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe.” (Mt 8: 8).

Negatív érv: Az Üdvözítő soha nem óvott egyetlen katonát sem a hivatásától.

A jézusi mondás – „aki kardot ragad, az kard által vész el” (Mt 26: 52) – nem kötődik a kérdéshez. Nyilván nem annak állítása, hogy minden fegyverforgató fegyver által hal meg, hiszen ezt már a tapasztalat sem támasztja alá. Ennek a mondatnak jelentése kettős:

1. Ki miben vétkezik, abban bűnhődik (ez az általános).

2. Szent Péter hevességével a megváltás tervét hátráltatta (ez az eseti). Krisztus ezzel a helyzethez illő hasonlattal figyelmezteti Szent Pétert: Ha nem hajlandó elfogadni, hogy a Megváltónak szenvednie kell, bűnhődni fog makacsságáért. (Némely szentírásmagyarázó ennek tudja be, hogy Péter háromszor is megtagadta az Üdvözítőt.)

Az Egyház jelen lehet a katonák körében (tábori püspökség):

„Mielőtt a csata megkezdődnék, lépjen elő a pap, és szóljon a harcosokhoz!” (MTörv 20: 2).

A felebaráti szeretetet a hiteles katolikus tanítás a szeretet rendje szerint értelmezi, ezért bizonyos szektáktól eltérően elismeri a jogos önvédelem és az önvédelmi háború jogosságát. A katolikus egyház tehát semmiképpen sem vallja az abszolút pacifizmus elvét. Elítéli a jogtalan agressziót, az öncélú kegyetlenkedést, de azt is vallja, hogy a puszta fegyvernyugvás nem jelent igazi békét, mert a béke csak az igazság gyümölcse lehet, ahogy ezt XII. Piusz emlékezetes pápai jelmondata kifejezte.

Gondolom a kérdező az Őrtorony Társulat lelkes híve, amely ezzel kapcsolatban sajátos tanításokat állít az államok szerepéről, hatalmának jellegéről, és ebből fakad aztán csak a hadviseléssel kapcsolatos hozzáállás. Az államról vallott teológia kapcsán érdemes elolvasni:

Elolvasandó:

* [link]

* [link]

* [link]

Az az állítás, hogy a kormányzatok úgy általában véve a sátán fennhatósága alatt állnának egy speciálisan JT tanítás, amelynek sokkal több köze van az Őrtorony azon szektás szellemiségéhez, mely szerint az egész külvilág az ellenséghez tartozik, mint a Szentíráshoz. A katolikus teológia elutasítja ezt a típusú államellenességet.

Nézd csak mit ír Raymond Franz, egykori JT vezető testületi tag:

„Sokaknak, és különösen Jehova Tanúinak az a szó, hogy politikai, valami eredendően rosszat jelent. A megvesztegethető politikusok az évszázadokon át hozzájárultak a kifejezés manapság gyakori, szégyenteljes árnyalatához. Ugyanezt azonban el lehet mondani például olyan szavakról is, mint az "áhítatos", amely néhány vallásos egyén képmutatásának köszönhetően gyakran az álszentség és hamis kegyesség látszatát kelti. Ennek ellenére az "áhítatos" szó valóban összefügg az Isten iránti igazlelkű tisztelettel és őszinte odaadással; ez az alapvető értelme. Ehhez hasonlóan a "politikai" szónak is van alapdefiníciója:

"A kormány, vagy közigazgatás szilárd, vagy szabályszerű rendszere; a polgári kormányhoz és annak közigazgatásához kapcsolódó; az államvezetésben és a nemzet ügyeinek irányításában részt vevő; a nemzethez vagy államhoz, a nemzetekhez vagy államokhoz tartozó, a polgáritól vagy helyhatóságitól eltérő; a politikáról vagy kormányzásról értekező; lásd politikai pártok.

Tudtam, hogy a "politikai" szó, akárcsak a "politika", a görög polis szóból ered, amely egyszerűen várost jelent. A görög polites szó polgárt jelentett, és a politikos melléknévnek (amiből a politikai szó ered) "polgári, állami" volt a jelentése. Az angol (és a magyar nyelv is) a latinból vette át ezeket a szavakat, és a latin politia kifejezés egyszerűen "polgárságot, kormányzatot, igazgatást" jelent. Ugyanebből az alapszóból ered például a sok nyelvben különböző formákban megtalálható "police" (rendőrség) szó is.

A kormány a szó ilyen alapértelmében nyilvánvalóan politikai. A föld minden kormánya politikai egység; egy bizonyos kormányformába szervezett emberek alkotják az "politikai egységet" (a görög politeia szóból). Bármilyen ország polgárának lenni, azt jelenti, hogy egy ilyen, politikai állam tagjai vagyunk, élvezve ennek a tagságnak az előnyeit és vállalva az ezzel járó felelősséget. Annak mértéke, mennyire rendeli magát alá az ember az ilyen politikai állam követelményeinek, eltérő lehet; de az tagság attól még mindig valóság marad.”

Szalai András pedig ezt írja:

"A lényeg ez: feladatunk nem evilág szerint, de evilágban élni, és hatni a környezetünkre (Mt 5:13-14, Jn 17:15, Fil 2:15).

Ami a hatalomhoz való hozzáállást illeti, minden hatalom Istentől van (Róm 13:1-7, 1Pt 2:13-14), és - optimális esetben - a közigazgatás feladatait ellátók istenadta funkciót töltenek be istenadta tehetséggel. Istennek való alárendeltségben, a közjó érdekében, a nép pedig a jó kormányzatért Istennek ad hálát. (Ez nem naiv vágyálom, voltak idők, amikor a királyok „Isten kegyelméből" voltak azok, akik voltak, és akiket egyszerű prédikátorok megfeddhettek, ha elfeledkeztek a Királyok királyáról.) Manapság sok vezető funkcióba került ember a tehetségével és a helyzetével nem Istent, nem országát, hanem önmagát szolgálja.

Bár mennyei állampolgárok is vagyunk (Fil 3:20, Ef 2:19), kötelességünk a társadalmi rendért és igazságosságért imádkozni, és életvitelünkkel is küzdeni érte (1Tim 2:1-2, Tit 3:1-2). Ha az apostol ezt a hozzáállást követelte a pogány Római Birodalom idején, akkor a mai demokráciák korában sem lehet más a hozzáállásunk. Ha evilági feladatunk, talentumunk a közigazgatásba hív, és a fennálló rendszer sem keresztényellenes diktatúra, akkor Isten nevében és lelkiismeretünk tisztaságához ragaszkodva (Csel 5:29) végezhetjük a dolgunkat, jótékony hatást gyakorolhatunk világunkra (Róm 16:23).

Igenis van különbség rendszer és rendszer között, s ezt Jehova Tanúinak kellene a legjobban tudni, hiszen ma is sok országban diszkriminálják őket - de nem mindig és mindenhol.

A újkori és legújabb kori nagy evangéliumi ébredések története mind Jézus társadalomátalakító hatalmáról szól, aki egész országrészeket ki tud szabadi-tani az ördög hatalmából és meg tud tisztítani minden fertőtől. Ilyesmire azonban mindig csak azok kaphattak és kaphatnak felhatalmazást, akik számára Jézus Krisztus maga az Úr Isten (1Kor 12:3.13, Fii 2:11, Mt 28:18)."

Jézus a feje minden hatalmasságnak (Kol 2,10), tehát ő rendelkezik fölöttük. Ismerem azon JT érvelést is, amely arra apellál, hogy a Szentírás „e világ istenének” nevezi a sátánt. Ezt is helyesen kell tudni értelmezni. Az ördög ugyanis csak a bűnre való tekintettel uralkodik az engedetlenség fiaiban, vagyis mindössze azz Istentől elfordult "világ" istene a bukott angyal, a sátán.

Viszont ahol a világi hatalom féken tartja a bűnt, ott nem az ördög uralmát mozdítja elő, hanem az Isten uralmát. Ezért is kell e hatalomnak engedelmeskednünk, és ezért van az is, hogy az engedetlenség fiai maguknak ítéletet szereznek.

Az államnak Isten nem az ördög útján juttatta ezt a hatalmat. Írva van a szóban forgó helyen: " nincs hatalom, csak az Istentől, ami van, azt Isten rendelte."

Nehéz is az Őrtoronynak eltagadnia, amit az apostol a Rm 13-ban mondott:

- amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek;

- a fejedelmek nem a jó, hanem a rossz cselekedetnek rettegésére vannak;

- Isten szolgája ő a te javadra;

- nem ok nélkül viseli a fegyvert;

- Isten szolgája, bosszúálló a haragra annak, aki gonoszt cselekszik.

És ismét, 1Pt 2,13-14

"Engedelmeskedjetek az Úrért minden emberi hatalomnak, mind a királynak, a legfőbbnek, mind a helytartóknak, akiket ő küldött, hogy a gonoszokat megbüntessék, a jókat pedig kitüntessék.."

Az Őrtorony Bibliahamisításra is vetemedett téves nézete „igazolására”: A Társulat szerint az állam nem Isten akaratából létezik, csak megengedi a létüket az armageddoni csatáig, amikor minden Jehova ellenes hatalom megsemmisül. Ezért szerinte ami hatalom van, az nem egyszerűen Istentől van, mert Istentől rendeltetett (Róm 13:1), hanem amint az ÚVF betoldásai sugallják: "a létező hatalmak Isten által állnak fenn a maguk viszonylagos állásában."

Valóban nem kell minden parancsát teljesíteni a világi hatalomnak, de a hadviselés nem tartozik ezek közé. A világi hatalom parancsára nem fogunk például bálványt imádni vagy ártatlanokat sanyargatni. Az az Isten akarata, hogy némelyek az ő ítélő, haragvó, bosszúálló hatalmát a földön fegyverrel a kézben gyakorolják a társadalom javára (Rm 13,3-4). Hogy ezt az istenes és szent hivatást miért akarja az Őrtorony hitetlenekre korlátozni (valószínűleg egy többségében keresztény társadalomban is), az nemigen érthető. Persze az Őrtorony felekezete egy időben tagadta, hogy ez a rész a világi hatalmasságról szólna, de szerencséjére mostanra ettől a délibábos félreértelmezésétől már visszatáncolt.

Nincs az izraeli teokráciához kötve a fegyveres honvédelem, és Pál sem futtatta ki a földi hazából a keresztényeket. Hiszen már Izrael előtt is felhatalmazta Isten az embereket a törvényes fegyverhasználatra: Isten Noénak kinyilatkoztatott: hogy aki embervért ont, annak a vérét emberkéz ontsa ki, vagyis Noé idejétől fogva az emberek kezébe adatott a köztörvényes bűnök megbosszulása.

Noé pedig nem volt zsidó, így a vele kötött szövetség sem csak a zsidókkal köttetett. Nem is volt "teokratikus" berendezkedés, hanem nagyon is hétköznapi. Rossz irányban tapogatózol, mikor az evilági bosszúállás szabályozását Izrael mint "teokratikus elrendezés" letűntének ürügyén akarod a süllyesztőbe dobni. Nem: Isten rendelése szerint az egyház nem vette át az állam vagy a társadalom helyét, így megmarad a világi felsőségnek az a joga, hogy a gonoszt cselekvőket a kardjával megfegyelmezze.

A szabályszerűen működő államhatalmat igenis úgy lehet tekinteni, mint Isten hű szolgáját. A szabálytalanul működőt úgy, mint Istennek a hatáskörével visszaélő szolgáját, akinek azonban mégis meg kell adni, ami az övé, és akinek ellenszegülni csak olyan dolgokban szabad, amik felől Istennek határozottan ellenkező parancsát bírjuk.

A földi, polgári rend mint elérendő cél (eszmény) magának Istennek a rendje a földön (az egyházon kívül), hiszen ő a maga idejében ugyanúgy meg fogja torolni a gonosztetteket, ahogy ideális esetben az állam is megtorolja. Más kérdés, hogy a rálátás vagy a jóra való kellő törekvés hiányában az állam nem mindig képes megfelelni ennek az eszménynek. De ettől nem lesz a jelenben a kard nélküli állam az eszmény.

Az állam túlkapásaiért szintén felelni fog az Isten előtt. De ettől nem lesz az Isten rendelte felsőségből valami ideiglenesen megtűrt, és a tanítás szintén már most elsinkófálható tényező.

„A béke tekintetében mit vár el az Úr mindenkitől?

Az Úr, aki azt hirdeti, hogy „boldogok a békességszerzők” (Mt 5,9), megkívánja a szív békéjét, s ezzel szemben kárhoztatja az erkölcstelen haragot, amely az elszenvedett bántás miatti bosszú vágya, és a gyűlöletet, mely rosszat akar a másiknak. Ha e magatartások szándékosak és jelentős tárgyuk van, súlyos bűnök a szeretet ellen.

A "Ne ölj!" (Mt 5,21) parancsolatra hivatkozva Urunk megköveteli a szív békéjét, és elutasítja a gyilkos harag és gyűlölet erkölcstelenségét:

A harag a bosszú vágya. "Kívánni a bosszút, annak kárára, aki büntetendő, nem megengedett"; de dicséretes a jóvátétel kiszabása, "a víciumok javítására és az igazságosság értékének megőrzésére" (Aquinói Szent Tamás) Ha a harag eljut a felebarát megölésének vagy súlyos megsebesítésének elhatározásáig, súlyosan vét a szeretet ellen, halálos bűn. Az Úr azt mondta: "Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart testvérével" (Mt 5,22).

A szándékos gyűlölet ellenkezik a szeretettel. A felebarát gyűlölete bűn, amikor az ember megfontoltan rosszat kíván neki. A felebarát súlyos gyűlölete bűn, amikor megfontoltan súlyos rosszat kíván neki. "Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért. Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak..."(Mt 5,44--45)

Mit jelent a béke a világban?

A világban a béke, mely szükséges az emberi élet tiszteletéhez és kibontakozásához, nem egyszerűen a háború hiánya vagy a szembenálló erők egyensúlya, hanem „a rend nyugalma” (Szent Ágoston), „az igazságosság gyümölcse” (Iz 32,17) és a szeretet hatása. A földi béke Krisztus békéjének képe és gyümölcse.

Az emberi élet tisztelete és fejlődése megkívánja a békét. A béke nemcsak a háború hiánya, és nem korlátozható a szembenálló erők egyensúlyának biztosítására. A béke nem érhető el a földön a személyek javainak védelme, az emberek közötti szabad kommunikáció, a személyek és a népek méltóságának tiszteletben tartása és a testvériség állhatatos gyakorlása nélkül. A béke a "rend nyugalma" (Szent Ágoston). Az "igazságosság műve" (Iz 32,17) és a szeretet következménye.

A földi béke Krisztus békéjének képe és gyümölcse, aki a messiási "béke Fejedelme" (Iz 9,5). Keresztjének vére által megölte az ellenségeskedést önmagában [Vö. Ef 2,16.], kibékítette az embereket Istennel, és Egyházát az emberi nem egységének és Istennel való egyesülésének szentségévé tette. "Ő, a mi békességünk" (Ef 2,14). És kijelenti, hogy "boldogok a békességszerzők" (Mt 5,9).

Akik lemondanak az erőszakos és véres tettekről és az emberi jogok biztosítására a védekezésnek a leggyengébbek számára is hozzáférhető eszközeihez folyamodnak, az evangéliumi szeretetről tanúságot tesznek, föltéve, hogy ez megtehető a többi ember és a társadalom jogainak és kötelességeinek kára nélkül. Törvényesen tanúsítják az életet és tárgyakat pusztító erőszakhoz folyamodás fizikai és erkölcsi veszedelmének súlyosságát.

Mit követel a világ békéje?

Megköveteli a méltányos elosztást és a személyek javainak védelmét, a szabad kommunikációt az emberek között, a személyek és a népek méltóságának tiszteletét, az igazságosság és a testvériség fáradhatatlan gyakorlását.

Az ötödik parancsolat tiltja az emberi élet szándékos elpusztítását. A minden háború által okozott bajok és igazságtalanságok következtében az Egyház nagyon kér mindenkit, hogy imádkozzon és tegyen meg mindent azért, hogy az isteni Jóság szabadítson meg bennünket a háború ősi rabszolgaságából.

Minden állampolgárnak és kormánynak azon kell munkálkodnia, hogy elkerüljék a háborút.

Amíg a háború veszélye fönnáll és nem lesz megfelelő erővel rendelkező nemzetközi tekintély, addig nem lehet megtagadni a kormányoktól az igazságos védekezés jogát, föltéve, hogy már kimerítették a békés megegyezés minden lehetőségét.

Erkölcsileg mikor megengedett a katonai erő alkalmazása?

A katonai erő alkalmazása erkölcsileg a következő feltételek egyidejű jelenléte esetén igazolt: tartós és súlyos kár elszenvedése; minden békés megoldási lehetőség hatástalansága; a siker megalapozott lehetősége; nagyobb rosszak megelőzése, figyelembe véve a mai pusztító eszközök erejét.

A haderővel történő törvényes önvédelem szigorú föltételeit nagyon komolyan mérlegelni kell. Az ilyen döntés súlyossága az önvédelmet az erkölcsi törvényesség nagyon szigorú föltételeihez köti. Egyidejűleg kell együtt lennie a következő föltételeknek:

* a támadó fél által egy nemzetnek vagy a nemzetek közösségének okozott kár tartós, súlyos és kétséget kizáró;

* a megfékezésre bevetett minden egyéb eszköz használhatatlan vagy hatástalan;

* a kedvező kimenetelnek komoly esélyei vannak;

* a fegyverek alkalmazása nem okoz súlyosabb kárt és zavart, mint maga a megszüntetendő rossz. A modern pusztító eszközök hatékonysága nagyon súlyosan esik latba e föltétel mérlegelésében.

Ezek az "igazságos háború" doktrinájában fölsorolt hagyományos elemek.

Az erkölcsi megengedettség e föltételeinek elbírálása azok okos ítéletére tartozik, akik felelősek a közjóért.

A közhatalomnak ilyen esetben joga és kötelessége az állampolgárokat a nemzetvédelem szükséges kötelezettségeivel megterhelni.

Azok, akik katonaként a haza szolgálatára szentelik magukat, a népek biztonságának és szabadságának szolgái. Ha jól látják el kötelességüket, valóban hozzájárulnak a közjóhoz és a béke megőrzéséhez.

Az államhatalomnak méltányosnak kell lennie azok esetében, akik lelkiismereti okokból megtagadják a fegyverek használatát; ezek viszont kötelesek valamilyen más formában az emberi közösséget szolgálni.

Háború veszélye esetén kire tartozik e feltételek mérlegelése?

A kormányok okos ítéletére tartozik, melyeket az a jog is megillet, hogy az állampolgárokat a nemzet védelmére kötelezzék, tiszteletben tartva a személy lelkiismereti tiltakozásának jogát, hogy az emberi közösség szolgálatának más formáját válassza.

Háború esetén mire kötelez az erkölcsi törvény?

Az erkölcsi törvény mindig érvényben marad, háború esetén is. Megköveteli, hogy emberségesen bánjanak a nemharcolókkal, a sebesült katonákkal és a foglyokkal. A nemzetek jogával ellentétes szándékos cselekmények és az arra kötelező parancsok olyan bűntények, melyek alól a vak engedelmesség nem ment föl. El kell ítélni a tömegpusztítást, a népirtást, az etnikai kisebbség kiirtását, melyek a legsúlyosabb bűnök közé tartoznak: erkölcsi kötelesség szembeszállni azzal, aki valakinek ilyen parancsot ad.

Az Egyház és az emberi értelem hirdeti az erkölcsi törvény változatlan érvényességét fegyveres konfliktusok idején is. Ha pedig szerencsétlen módon már kitört a háború, ezáltal nem válik minden megengedetté a harcoló felek között.

A nem harcolókat, a sebesült katonákat és a hadifoglyokat tisztelni kell és emberségesen kell velük bánni.

Azok a cselekmények, amelyek nyilvánvalóan ellenkeznek a népek jogával és annak általános elveivel, nemkülönben az ilyen cselekményeket elrendelő parancsok, bűntények. A vak engedelmesség nem menti föl azokat, akik ilyen parancsoknak engedelmeskednek. Így egy nép, egy nemzet vagy egy etnikai kisebbség kiirtását halálos bűnként kell elítélni. Erkölcsileg köteles ellenállni mindenki olyan parancsoknak, amelyek "népirtást" rendelnek el.

Minden olyan háborús cselekmény, mely egész városoknak vagy széles területeknek és lakosságuknak különbségtétel nélkül való elpusztítását célozza, bűncselekmény Isten és ember ellen, amit következetesen és habozás nélkül kárhoztatni kell. A modern háború azzal a kockázattal jár, hogy alkalmat nyújt ilyen bűntények elkövetésére azoknak, akik tudományos fegyverek, különösen atom-, biológiai vagy vegyi fegyverek birtokában vannak.

Az Egyház és az emberi értelem hirdeti az erkölcsi törvény változatlan érvényességét fegyveres konfliktusok idején is. A népek jogával és ennek egyetemes elveivel szándékosan ellenkező cselekmények bűntények.

Mit kell tenni a háború elkerülése érdekében?

Minden értelmesen lehetséges dolgot meg kell tenni a háború elkerülése érdekében az általa okozott károk és jogtalanságok miatt. El kell kerülni a fegyverek törvényes hatalom által kellően nem szabályozott kereskedelmét és fölhalmozását; főként a gazdasági és társadalmi igazságtalanságokat; az etnikai és vallási diszkriminációkat; az irigységet, a bizalmatlanságot, a gőgöt és a bosszúállás szellemét. Mindezek és egyéb rendetlenségek kiküszöbölése segít a béke építésében és a háború elkerülésében

A fegyverek fölhalmozása sokak szerint a lehetséges ellenségek háborútól való távoltartásának paradox módja. Ebben látják a legalkalmasabb eszközt a nemzetek közötti béke biztosítására. A távoltartásnak e módja tekintetében komoly erkölcsi fönntartások vannak. A fegyverkezési hajsza nem biztosítja a békét. Ahelyett, hogy megszüntetné a háború okait, kockáztatja, hogy még súlyosbítja is. A hatalmas összegek elköltése az egyre újabb fegyverek előállítására megakadályozza a rászoruló népek megsegítését. A túlfegyverkezés megsokszorozza a konfliktusok okait és növeli kiterjedésük veszélyét.

A fegyvergyártás és fegyverkereskedelem a nemzetek és a nemzetközi közösség közjavát érinti. Ennélfogva a közhatalomnak joga és kötelessége ezeket szabályozni. A rövidtávú egyéni vagy kollektív érdekek hajszolása nem szentesítheti az ilyen vállalkozásokat, melyek szítják a gyűlöletet és a konfliktusokat a népek között és lehetetlenné teszik a nemzetközi jogrendet.

Az igazságtalanságok, a szélsőséges gazdasági vagy társadalmi egyenlőtlenségek, az irigység, a bizalmatlanság és a gőg, amelyek károsan hatnak egyes emberek és a nemzetek között, szüntelenül veszélyeztetik a békét és háborúkat okoznak. Mindaz, amit e rendetlenség leküzdésére tesznek, hozzájárul a béke építéséhez és a háború elkerüléséhez:

"milyen mértékben bűnösök az emberek, olyan mértékben fenyeget a háború réme, és ez így is marad Krisztus eljöveteléig; amilyen mértékben pedig egyesülnek a szeretetben, legyőzik a bűnt és uralkodnak az erőszakon is, míg csak be nem teljesedik a Szentírás szava: ’Ők pedig ekevassá kovácsolják kardjukat, és lándzsájukat szőlőmetsző késsé. Nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést.’ (Iz 2,4)

A bajok és igazságtalanságok miatt, melyeket minden háború magával hoz, minden értelmesen lehetséges dolgot meg kell tenni a háború elkerülése ellen. Az Egyház így imádkozik: "A dögvésztől, éhségtől és háborútól ments meg, Uram, minket!"

Az Egyház és az emberi értelem hirdeti az erkölcsi törvény változatlan érvényességét fegyveres konfliktusok idején is. A népek jogával és ennek egyetemes elveivel szándékosan ellenkező cselekmények bűntények.

A fegyvergyártási hajsza az emberiség legsúlyosabb csapása, és tűrhetetlenül sérti a szegényeket.

Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak fogják őket hívni" (Mt 5,9).”

LASSUK MIT MOND ISTEN A HABORUROL:

Nem test es vér ellen van nekünk haborunk , HANEM olyan fejedelemsegek, hatalmassagok , es fold vilagbiroi ellen akik a magasáágban vannak.

tehát:

Isten vilagosan megirta hogy ne emberek ellen harcoljunk hanem a gonosz szellemek ellen amelyek a földet uralják, amelyek befolyasoljak az embereket!

amugy tudnunk kell hogy eggy oriasi szellemi harc folyik, ez akkor kezdodott mikor lucifer fellazadt Isten ellen, es bunbe vitte adamot es evat , aki Satannak neveztetett el.

Hát, én is csak a kisebbik rossznak tartom az emberölés útján való rendfenntartást vagy honvédelmet. Például a sokszor idézett "szeresd felebarátodat" Pálnál így van aprópénzre váltva (Rm 12,18): "Ha lehetséges, amennyire rajtatok áll, minden emberrel békességesen éljetek." A "szeresd ellenséged" pedig nem is parancs, hanem erkölcsi eszmény, aminek a megszegéséért sem Jézus, sem az apostolok nem zártak ki senkit az egyházból. Te még törvényként alkalmaznád. A "Ne ölj" parancsa pedig már a maga idejében sem zárta ki a jogszerű bírói vagy katonai halálosztást. Te elutasítod a védekező háború gondolatát is. Ez is egy álláspont, bár nehezen védhető olyan országok esetében, ahol a lakosság többsége keresztény. Mert ezen álláspont szerint az ilyen államok magukat számolnák fel lakóikkal együtt, kiszolgáltatva ellenségeik kénye-kedvének. Ha egy országot fegyverrel megtámadnak, annak joga van fegyverrel védekezni. Jézus mint magától értetődő törvényszerűséget említette azt, hogy aki kardot fog, annak kard által kell elvesznie. (Ez a fegyveres védekezés jogát mondja ki.) És ismét, hogy a hatalmasság nem jogtalanul viseli a kardot, hanem a jó megjutalmazására és a rossz megbüntetésére rendelte őt az Isten. (Ezzel az igazságszolgáltatás jogát mondta ki világi ügyekben.) Az Írás mondja azt is, hogy "a bosszuló rokon keze legyen az első rajta," meg hogy "az egész gyülekezet kövezze őt halálra." Püff. Persze ez az ellenpélda nem hozza vissza a megkövezés gyakorlatát az egyházba az ószövetségből, csak a "ne ölj"-nek az általad erőltetett "fekete-fehér", azaz darabos, egysíkú és betonfejű alkalmazását cáfolja meg látványosan. Vagyis nem vonatkozott a "ne ölj" parancsa háborúban az ellenség megölésére. Vagy tán azt is be tudod bizonyítani, hogy igen?

Jézus Péternek idézett szavait figyelmeztetésképpen mondta az Úr annak, aki kardot ragad, tudván, hogy a megtámadott fél védekezni fog. Vagyis ezt csak egy általános elvként mondta, miszerint az erőszak erőszakot szül. Péter itt nem is életveszélyt hárított el, hanem a hatóság intézkedésével szegült szembe. Ha sokáig hadonászott volna, ott helyben felkoncolták volna őt. A védekezés ellen pedig nem is tett erkölcsi kifogást. De mondott ő példázatot a háborúba induló királyról is, és még annyi megszorítást sem tett melléje, mint a hamis sáfár példázata mellé. Tehát ama példázatban benne van, hogy a királyok hadat viselnek, kalkulálnak stb., és semmi elhatárolódás nincs mellette. A „szeresd” ellenséged is csak mint eszményt tanítja, nem mint törvényt. Idéztem Páltól, miként lehetséges ezt adott esetben gyakorlatba is átültetni (mert nem mindig lehetséges ezt következetesen végigvinni).

Az apostol sem átallott római polgárjogával élve a császárra apellálni. Pedig odafordíthatta volna a másik orcáját is, és hagyhatta volna, hogy lenyakazzák Jeruzsálemben.

"Gyilkolászni" nem lehetett az ószövetségben sem, de már az a tény, hogy a törvény szabta kereteken belül volt mód az emberölésre (pl. háborúban, megkövezéssel, a vérbosszuló rokon útján, és persze más esetekben is), eleve megtorpedózza a "ne ölj"-re való nagyhangú mutogatásotokat.

Mondhatod, hogy „Jézus tanítványai nem része a világnak”, de ki sem mehetnek belőle. (Látod, dzsókerem nekem is van.)

Jézus visszarakatta Péter kardját a hüvelyébe, de miért a hüvelyébe (és nem a szemétdombra)? Sőt miért nem rakatta le Péterrel a kardját már korábban? Ez az eset azt bizonyítja, hogy Jézusnak nem volt kifogása az önvédelemből kardot hordó Péter ellen, s csak ebben az egy esetben utasította el a használatát, mert az meggátolta volna a keresztáldozatot.

Tudom persze, hogy te csak a törvényből értesz, még ne kellene mindenkiről ezt képzelned. A szívünkbe írott törvénynek ilyen formái is lehetnek, nem csupán a tételes parancsok. Sőt a lelkiismeretnek olyan önkéntes vállalásai is idetartoznak, mint mikor valaki nem iszik bort, de mást nem ítél el azért, mert az iszik. Vagyis nem ítélhető el azt sem, aki megteszi, csak ne használja igazságtalanul. Márpedig az apostol szerint a világi hatalmasság az isteni igazságszolgáltatás eszköze (a gonosztettek rettegtetésére stb.), és nem hiába lóg a kard az oldalán.

Péterről sem olvashatjuk mondott helyen, hogy letette volna a kardját, hanem a második jelenetben használta is. Ugyan kivel akarja kend elhitetni ezek után, hogy Péter letette a kardját? Főleg mivel az első helyen (Lk 22,36) Jézus kifejezetten ezt mondta: "De most, akinek erszénye van, elővegye, hasonlóképpen a táskát; és akinek nincs, adja el felső ruháját, és vegyen szablyát." Ezt nem lehet elszellemiesíteni, mert a közvetlen folytatásban ez áll: "Azok pedig mondának: Uram, ímé van itt két szablya. Ő pedig monda: Elég." Ráadásul a Jn 18,10 szerint "Péternek szablyája vala", azaz nem csupán akadt nála egy, hanem rendesen hordta, alkalmasint önvédelem céljára. Alapértelmezésben az önvédelem jogos, Málkus fülének levágása pedig nem volt önvédelem.

Alapértelmezésben az önvédelem igazságos, aztán a ránk bízottak védelme, satöbbi. Be kéne látnod, hogy az Újszövetségnek egy szava sincs konkrétak az ügyben, hogy lehet-e egy keresztény katona.

Sőt Jézus kifejezetten felszólította tanítványait, hogy készüljenek a vándoréletre, és ami ezzel együtt járt, kössenek kardot. A tanítást már megadta, immár a cselekvés ideje jött el. Ezt egyébként maga a szöveg is kimondja. Tehát nem valami későbbi tanítás kedvéért "hagyta meg" "ideiglenesen" a kardjukat, hanem hogy megvédhessék magukat az úton.

Jézus nem szorult Péter védelmezésére, de ettől mások még szorulhatnak védelmezésre. És ismét: Jézusnak magasztosabb érdekből meg kellett halnia, de ettől még nem biztos, hogy minden megtámadottnak ott helyben meg kell halnia. A kardot az oldalán nem hiába viselő hatósági személy az Isten szolgája a mi javunkra, és kardjával éppen az igazságosságot szolgálja.

Persze csakugyan nem minden emberölés igazságos: de én nem is állítottam ilyesmit, pláne azt nem, hogy a gyilkosság igazságos lennne. De a törvény szerinti igazságszolgáltatás definíció szerint igazságos. Megbüntetni a gonosztevőket már a földön is: fölöttébb igazságos, szent és Istennek tetsző hivatás.

Rm 13,2-4

"Azért, aki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene; akik pedig ellene támadnak, önmaguknak ítéletet szereznek. Mert a fejedelmek nem a jó, hanem a rossz cselekedetnek rettegésére vannak. Akarod-é pedig, hogy ne félj a hatalmasságtól? Cselekedjed a jót, és dícséreted lesz attól. Mert Isten szolgája ő a te javadra. Ha pedig a gonoszt cselekszed, félj: mert nem ok nélkül viseli a fegyvert: mert Isten szolgája, bosszúálló a haragra annak, aki gonoszt cselekszik."

Nem csodálom, hogy egy időben a kend felekezete mindent megtett ennek a szakasznak az elallegorizáálása érdekében, és felsőbbségen saját felekezeti fejeseit akarta elismertetni, de ekkora triplaszaltó még neki sem sikerülhetett.

Ha az első keresztény az igazságszolgáltatás által kijelölt hóhér, katona vagy rendfenntartó közeg, a másik meg kivégzendő gonosztevő, akkor igenis megölhetné a másik keresztényt, sőt éppen azzal követne el kiáltó vétket az igazságosság ellen, ha nem ölné meg, holott rászolgált. Ha a lelkiismerete nem viszi rá, hogy embert öljön, persze még mindig leteheti a hivatását - de ebből nem lehet törvényt fabrikálni.

Megkérdezhetem, hogy hol olvastad, hogy minden kereszténnyé lett katona letette volna hivatását, mégpedig abból a tulajdonképpeni okból, hogy egyáltalán nem akartak embert ölni? Jellemzően inkább a bálványimádástól való irtózásukban tagadták meg a katonáskodás bizonyos elemeit.

De hogy ne mond, hogy nem néztem utána az Őrtornyos tanításnak. Az ’Érveljünk az Írásokból’ c. könyv írja, hogy:

"A rendelkezésre álló összes adat gondos áttanulmányozása arra mutat, hogy Marcus Aurelius [i. sz. 121-180] idejéig egyetlen keresztény sem lett katona, és egyetlen kereszténnyé lett katona sem maradt a hadsereg kötelékében" - No hiszen, mintha olyan sok volna ez az "összes adat!" És mintha olyan rettenetesen késői időpont volna ez a kettő! De hogy Kornéliusz nyilvánvaló esetét ilyen üres propagandával kényszerüljön félretolni valaki, az több, mint felháborító. Mert ővele Péter nem tétette le a kardot, hanem ellenkezőleg: életmódját dicsérte - amit nem tett volna, ha az egészet hiábavalóvá tette volna az a körülmény, hogy fegyverrel szolgálta az államrendet.

És egy sor történelmi adat van, hogy az őskeresztények is viseltek adott esetben katonai hivatást. Mondhatod persze, hogy azok „hitehagyottak” meg „álkeresztények” voltak, viszont így csúszna át kend a történelem teréről az erkölcsi minősítés terére. Azaz ennek a hipotetikus esetnek a görcsös kezelésével ismeri be kend, hogy ha mégannyi történelmi példát dugnék a kend orra alá, kend azt kacagva félretolná, mondván: "azok nem is voltak igaz keresztények!" Itt a kör bezárul, mert ezzel az erővel semmiféle bizonyítékot el nem fogadna kend.

Ha az uralkodók arra adnak parancsot, hogy ki kell valakit hozni az égő házból, az is automatikusan az ördögtől származó parancs lesz? Na ugye. A döntő momentum a kend érvelésében tehát ismét nem a parancs állítólagos eredete, hanem a kend általi erkölcsi minősítése. Tehát kend a saját vélekedésére alapozza az érvét, amely így körben forgónak bizonyul.

Ha az érvelésedet az általános „nem részei a világnak” szövegre akarod építeni, akkor meg kéne jegyezni, hogy ezt csupán a kend értelmező hozzábiggyesztése "bizonyítja." Ezzel szemben Kornéliuszról is csak dicsérő szavakat olvasunk erkölcsileg - akkorról, mikor még nem volt keresztény. Sőt ezt: "A te könyörgéseid és alamizsnáid felmentek Isten elébe emlékezetnek okáért." De az álláspontodon állva hogyan is mehettek volna fel egy ördögnek szolgáló, fegyverfogó embernek az alamizsnái és könyörgései Isten elébe? Talány.

Még Pilátusról is azt mondta Jézus, hogy hatalma felülről adatott neki. De nem is minden tekintetben uralkodik az ördög a világon, csak a bűn tekintetében. Amíg tehát kend ki nem mutatja, hogy az igazságszolgáltatási célú vagy a védekező háborúbeli katonai fegyverhasználat bűn, addig ez a dzsókere nem ér semmit. És valóban, a fegyvert az oldalán viselő hatalmasságról azt olvassuk, hogy Isten szolgája ő a mi javunkra. Püff.

Az ellenségszeretet eszményébe e igenis belefér a fegyveres szolgálat, mert azt az ember nem szeretetből vagy gyűlöletből teszi, hanem a társadalmi rend fenntartása végett, azaz a köz szolgálatában. Körülbelül úgy, mint a köztisztaságiak: mindkettő eltakarítja azt, ami a társadalmi közösséget ilyen vagy olyan szinten meg akarja bontani. Ha vannak is néha visszaélések a fegyverek használatában, attól nem lesz mindjárt az egész sem tilos, sem káros, sem istentelen. Sőt, amint már nemegyszer idéztem: Isten szolgálata ez a gonosztevők rettegtetésére és a jó cselekedetek evilági megjutalmazására.

És persze nem is a keresztények háborúznak, hanem az államok. Az államok pedig nem keresztények és nem mohamedánok, de még csak nem is ateisták: képviselik mindegyik társadalmi réteg és felekezet érdekét, amennyire lehet.

Aki védekezés céljából fegyvert fog, abban nem hűlt ki a szeretet pusztán emiatt. Csak abban, aki a másikat megtámadja. No és így el is lehet dönteni, melyik fél az, amelyik biztosan nem keresztényileg járt el.

Jézus szavaihoz kendnek oda kellett fűznie a maga önkényes értelmezését, miszerint a védekező háború vagy a gonosztevők fegyveres megbüntetése "gyűlölet" volna. Holott nem az, csupán harag. De nem akárkié, hanem Istené (Rm 13,4). Hát vádolja kend Istent a szeretet hiányával!

Nem gondolkodom mereven, hanem a kend elvetélt társadalmi ideológiájával állítok szembe egy másikat, éspedig sokkal egybenlevőbbet. Mert tiszta formában sokkal nehezebb egy "szeresd ellenségedet"-alapon álló társadalmat felmutatni, mint egy olyat, ami az "igazságos védekező háború" elméletének alapján állt.

Csak annyit mondhatunk el, hogy aki szándékosan megöli a másikat úgy, hogy nem önvédelemből teszi, abban alkalmasint csakugyan nincs szeretet.

Keresztényi szempontból NEM LÉTEZIK "igazságos háború"

Miért? Keresztény = Krisztus követő

Mit mondott Krisztus? Úgy szeressétek egymást ahogy én szerettelek titeket. Ő háborúval fejezte ki szeretetét?