Ha karácsony Jézus születésnapja akkor miért egymásnak adunk ajándékot mi emberek és miért nem Jézusnak? Miért kell az ajándékozás?

A karácsony nem Jézus születésnapja, hanem a téli napforduló ünnepe.

Jézus októberben született (már, ha élt egyáltalán).

Az ünnepet a keresztény egyház szándékosan tette a "pogány" ünnep helyére, hogy elfedje.

A fenyőünnep pedig ennél sokkal fiatalabb: valahonnan a reformáció környékéről való.

Az ajándékozás pedig még sokal fiatalabb: az pedig valahonnan a piacgazdaság idejéről való.

De lassan eljön a "Permanens Ajándékozás Napja" is: onnan kezdve majd minden nap ajándékot illik adni (van már egy ilyen sci-fi: és, mint tudjuk, ami ma sci-fi, az holnap már a valóság).

Ezen már én rég elgondolkodtam! Én leszoktattam a családom az ajándékozásról. A három király ajándékot vitt a kis Jézusnak. Nem nekünk embereknek kellene ezt a színjátékot játszani! A SZERETET A LEGFONTOSABB DOLOG!Szerintem! Miért vegyek a férjemnek még egy borotvát? A lányomnak még egy hajvasalót? Vagy netán ha elromlik, várjunk karácsonyig? Ha valamire szükség van, azt évközben is meg kell venni. A szeretet pedig ne 2-3 napig tartson! Könyörgöm! Ha én valakit szeretek, akkor pl.: február 5-én is adhatok neki valami apróságot ajándékba. Nem?

Szóval: nálunk a karácsony a szeretet ünnepe, az összetartozásé, nem pedig az ajándékozásé!

A karácsony Jézus születésének az emléknapja, nem a "szereteté" (nálatok szeretet = bóvlivásárlás az aktuális életed szerelmének"). A karácsony egy keresztény ünnep, nem pedig a szeretet (még mindig bóvlivásárlás ünnepe).

A sok prolinak beetették, hogy nem vallási emléknap.

Jézus a Fény és a Szeretet. (Biblia)

Szeretjök a hozzátartozóinkat, ahogy Jézus is szeretett minket. Jézus születésnapja (a fény újjászületése) örömünnep, ezért megajándékozzuk a gyermekeket, hoyg érezzék ők is az örömöt. Vag ynem csak a gyermekeket, hanem mindenkit, hoyg örömöt szerezzünk.

Jézus mondta: aki a leg

A karácsony nem Jézus születésnapja, hanem születésének ünnepe. A keresztények karácsonykor sosem a dátumot ünnepelték, hanem azt, ami történt, és nem "Jézus születésnapját", hanem a Krisztus megszületését. Ezért nincs jelentősége a dátumnak, a formáknak és az esetleg alkalmazott kellékeknek, lényeg, hogy azok szimbolikája jól kifejezze azt, ami történt. Megjegyzendő, hogy a kereszténységnek nem a karácsony a legnagyobb ünnepe. Nyugaton és keleten egyaránt húsvét a fő ünnep (Krisztus halála és feltámadása), de keleten Jézus megkeresztelkedésének ünnepe a második legfontosabb (vízkereszt vagy epifánia [megjelenés] ui. ekkor jelent meg először egyszerre az Atya, a Fiú és a Szentlélek)

Szeretni valóban bármikor lehet, sőt mindig kell. Ajándékozni is bármikor lehet, de csak azoknak, akik erre vevők, mert tudjuk róluk, hogy nem értik félre (családtagok, barátok). Az ünnep azonban a fogalom jelentésénél fogva eleve olyasmi, aminek a hétköznapitól eltérő, rendkívüli oka van, akár ismétlődik, akár nem.

Nem lehet véletlen, hogy az emberiségnek mindig minden kultúrában belső szükséglete volt a rendszeres és az alkalmi közös ünneplés. Vannak ugyanis pozitív élmények, amelyek először spontán módon váltanak ki ünnepelhetnéket. Ezek közül szokott némelyik "intézményesülni", rendszeres közösségi alkalommá válni.

A Biblia szerint pedig eleve olyan világegyetembe lettünk beleteremtve, amelyben Isten szerint is természetes, hogy bizonyos napokat és éveket különlegesnek tartunk (1Móz 1:14). A teremtés befejezésekor Isten megpihent a hetedik napon, és azt parancsolta a zsidóknak, hogy ugyanezt tegyék. Ráadásul egy egész ünnepsorozatot adott nekik (3Móz 23:4), amelyek mind az Istennel és az egymással való kapcsolatot ápolták, méghozzá ünnepi lakomázás, örömünnep keretében (5Móz 14:22-29, 2Krón 30:21-23)!

A Biblia alkalmi népünnepélyekről is tudósít. Például amikor a zsidók legyőzték ellenségeiket, közös örömük jeleként együtt ettek és ittak, egymásnak ajándékokat küldtek, és a szegényeknek adakoztak (Eszt 9:19-22). Amikor Dávid visszaszerezte a szövetség ládáját, az egész népet megajándékozta (2Sám 6:17-19), és Salamon is népünnepélyt tartott a templom fölszentelése alkalmából (2Krón 7:1-10).

A leggyakoribb alkalmi ünnep azonban a családi ünnepség volt. A korabeli nagy gyermekhalandóság miatt érthető, hogy lakomával megünnepelték a gyermekek elválasztását (amikor abbahagyták a szoptatásukat, 1Móz 21:8), a születésnapokat (Jób 1:4), illetve a menyegzőket (Bír 14:10, Mt 22:2, Jn 2:1-10). A lakomával egybekötött közösségi ünneplés alkalma volt a vendégek érkezése (1Móz 18:6-8, 19:3), a szövetség és szerződés megkötése (1Móz 26:28-31, 31:46-54), de ünnepeltek betakarításkor (2Móz 23:16, 4Móz 28:26), szüretkor (Bír 9:27) és birkanyíráskor is (2Sám 13:23).

Végül elgondolkodtató, hogy Isten a minden nép számára tartogatott nagy áldást egy hatalmas ünnepi lakomához hasonlítja (Ézs 25:6), akárcsak Krisztus az övéivel való közösséget visszatérésekor (Mt 26:29). A rendszeres és az alkalmi ünneplés tehát Isten és népe számára mindig is természetes dolog volt.

Ez a régi pogány Rómában a téli napforduló ünnepe volt. Saturnalia volt a neve, Szaturnusz isten tiszteletére. Innen ered az ajándékozás szokása, az emberek megajándékozták egymást, még a rabszolgáikat is, akik ekkor uraik asztalánál ehettek. Nagy vigasságok, gladiátorjátékok, cirkuszi versenyek zajlottak. A házakat örökzöld növényekkel díszítették.

A kereszténység későb erre az időpontra tette Jézus születésének ünnepét, így a keresztény ünnep egyesült a pogány hagyomány egyes elemeivel.

Ami az ősi római szaturnáliát illeti, ez sem nevezhető a karácsony elődjének. Az ünnepség a 3-4. században majdnem egy héten át tartott, december 17-től 22-ig vagy 24-ig, hiszen ezzel Saturnus mitikus aranykorára emlékeztek. Saturnus elsősorban mezőgazdasági isten, az őszi vetés védnöke volt. A népszerű ünnepe alatt az emberek megajándékozták egymást, ettek, ittak, sőt pár napra a társadalom is a feje tetejére állt: az urak szolgálták ki rabszolgáikat. Saturnus templomában közlakomát tartottak államköltségen, ami az ünnepet időnként karneválszerűvé tette, ami bizonyára sokaknak adott alkalmat a lerészegedésre. Érthető, hogy egyes korabeli egyházatyák szerint keresztények erkölcsi okokból nem vehetnek részt a szaturnálián. Ők azonban nem a karácsonyról vagy december 25-ről írtak, ez az összefüggés fel sem merült.

Semmi baj nincsen a karácsonnyal, ez csak az Őrtorony Társulat meg egyéb agresszíven antikatolikus újonan és feleslegesen alakult szekta néhány évtizede hatályos hülye dumája.

Olvasd el:

* [link]

Angolul:

* [link]

* [link]

A pogányozás is bevett fundamentalista érvelés. Ha tudsz angolul, kérlek olvasd el:

* [link]

* [link]

A lényeg, hogy teológiát illetően semmiféle pogányság nincs, legföljebb bizonyos jelképekről van szó, ott is csak annyi, hogy azokat használták pogányok IS: ettől persze maga nem válik pogánnyá, hiszen tudtommal nem égette beléjük senki a kopirájtot.

Éppen nem pogány szokások ezek, mert e szerepükben mára teljesen kivesztek, és a világ nagy részén mindenféle vallásos jelleg nélkül, pusztán kulturális szokásokként tartják meg őket. Tudjuk, hogy Pál jószántából felszállt egy olyan hajóra, mely Kasztórnak és Polluxnak volt szentelve, vagy hogy keresztény ember viselte a Bibliában a Fortunatus vagy Mercurius nevet. De van még cifrább is: Pál a mithrászi kultuszból veszi hasonlatát, mikor az óember levetkőzéséről és az új ember felöltözéséről beszél. És ismét: egy olyan verssort idéz helyeslőleg (“őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”), amely eredetileg Zeuszhoz szólt. Egy krétai költőt, Epimenidészt meg egyenesen prófétának nevez.

Tudjuk, hogy e nevek és motívumok a pogányságból származtak, és ha paganofóboknak ezzel kapcsolatban igaza volna, akkor a keresztényeknek úgy kellett volna elhajítaniuk őket, mint a tüzes vasat. Csakhogy ők is tudták, hogy a görög mitológiának volt egy olyan megjelenési formája, amely már nem járt vallásos tisztelettel, sem bálványimádással, viszont a nevek és szavak szintjén még a régihez kapcsolódott, minthogy a kultúra lassabban kopik ki az emberek életéből, mint a vallás. Ők ez utóbbi értelemben legalábbis felhasználták a pogányok műveltségét, és olykor éltek is azok szokásaival, szavajárásával. Így pl. nem átállották Jézust szótérnak (üdvözítőnek) mondani, holott ezt a római császárok és korábbi pogány fejedelmek díszítő titulusként használták. Ugyanígy a Küriosz, amit Jézusra alkalmaztak az első, legtömörebb keresztény hitvallási formulákban, a császár méltóságneve volt. De Pál beszélt győzelmi koszorúról, ami a pogány vallási elemekkel átszőtt olimpiai játékok kelléke volt, vagy a győztes pálmájáról, ami szintén pogány felhangokkal jelképezte az örökkévalóságot.

Aki “paganofób” az menjen el a 700-as klubba. Erre azt szoktam mondani. A “paganofóbia” és a “paganofília” beteges dolog. A cél az arany középút: az inkulturáció NEM szinkretizmus.

Jézus születésének dátumát senki sem tudja. A „legyőzhetetlen Nap”-nak az ünnepét keresztény tartalommal („pogányok világossága") töltötték meg. Az ünnep a kora középkorra teljesen elvesztette kezdeti pogány gyökereit, a 17-18. századtól kezdve viszont a keresztény tartalom is kezdett elkopni. Ma már igazi polgári ünnepnek, sokba kerülő, rohangálással járó társadalmi programnak tűnik. Mégis, hagyományosan a szeretet ünnepe. Ha számunkra valóban fontos, hogy felebarátaink a nagy ünnepi rohangálásban valami másra, tudniillik Isten ajándékára figyeljenek fel (Jn 3:16), akkor szeretettel megmondhatjuk nekik, hogy mi ilyenkor Isten szeretetének örülünk, s ezért ajándékozzuk meg egymást - és őket. Nem arról van szó, hogy ilyenkor meg kell próbálni „jól viselkedni”, hanem arról, hogy Urunk szeretetét átélve egymásnak és másoknak is van mit adnunk. A hétköznapokba belefáradt, és az ünnepet (pontosabban annak az ateisták által megélt gyakorlatát) joggal kollektív képmutatásnak érző emberek számára az a jó hír, hogy Isten emberré lett, hogy „járt a cipőnkben”, nem az, hogy a karácsony pogányság.