Jézus miért 1 dénárt adott annak is, aki egész nap dolgozott, és annak is, aki 1 órát dolgozott?

nem Jézus, hanem a gazda

mert ennyit ígért az elején mindnek

Amelyik napi munkájáért kapta az egy dénárt, az alapból arra szerződött, hogy napi munka=1 dénár.

Meg is kapta rendesen a napi dénárt a napi munkájáért.

Erre jött egy csávó, aki óránként keresett egy dénárt.

Emiatt a napi dénáros el kezdett irigykedni, majd jött Jézus, aki jól leteremtette, hogy mit pattog, mikor megkapja rendesen a napi dénárt.

A tanúság: ne irigykedjünk.

Amúgy baromság ez a történet.

1"Hasonló a mennyek országa a gazdához, aki korán reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon a szőlőjébe.

Tehát, ha így van, akkor az Atya előtt mindenki egyenlő.

Az egy dénár jutalom szellemi jutalom, amit a mennyekben az Atya ad a hű szolgáinak. Sokaknak az bökte a szemét, hogy egész életükben igyekeztek jók lenni, szolgálták az Urat, és ugyanaz lesz majd a jutalmuk, mint annak, aki esetleg egy átmulatott, naplopó élet közepe-vége felé megtér és csak "egy órát dolgozik a napszámban" azaz rövid időt tölt az Úr szolgálatával.

Ez a példázat arra is intette a tanítványokat, hogy ne azért szolgálják az Urat, hogy a mennyek országában majd többet kapnak, mert nem így van.

A történet nem hülyeség, a tékozló fiú esetére emlékeztet. Az Atya nem jobban szereti a tékozló fiát, mint az engedelmeset, hanem sokkal jobban örül, amikor az elveszett fiú megkerül.

az a jehova, nem Isten

ne keverd a kettőt

A példabeszéd azt tanítja, hogy az örök üdvösség az Isten ajándéka. Isten azoknak adja, akik keresztény hivatásukban mindvégig álhatatosan kitartanak, tekintet nélkül megtérésük idejére. A tizenkétórás munkanapot négy háromórás szakaszra osztották. Az órák számát reggel hatkor kezdték. Három óra a mi reggel kilenc óránknak fele meg, hat óra délnek, stb...

A példabeszéd Máté sajátja. A szőlősgazda szőlőjébe munkásokat fogad. A kialkudott munkabér napi egy dénár volt. A rámai dénár ezüstpénz, mely 10 ast tartalmazott eredetileg. A gazda különböző időben megy ki a piacra, ahol a munkások várták, hogy felfogadják őket: három, hat, kilenc és tizenegy órakor, ez a mi 9, 12, 15 és 17 óránknak felel meg ezek a később felfogadott munkások a gazdára bízzák a bér megállapítását. A gazda mindegyiknek megadja a létminimumot, az egy dénárt, a reggel felvetteknek a szerződés alapján, a többieknek a méltányosság alapján. Ez nem tetszett azoknak, akik egész nap dolgoztak, irigykedtek (az eredetiben: rossz a szemed).A példabeszéd értelme, hogy Isten a kegyelmét ingyen osztogatja, azt nem lehet kiérdemelni. A példabeszéd különben az előző fejezet utolsó verséből (19,30) indul ki, s ugyanilyen verssel is záródik (20,16).A vers utalás akar lenni arra, hogy kiválasztásuk miatt a zsidók előjogot formálnak maguknak Isten országában a később meghívottakkal szemben. A Vulgáta még hozzáfűzi: "Mert sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak". Ez Mt 22,14-ből került erre a helyre.

A hasonlat megfejti az előbbi rész utolsó versét, mely egyszersmind a hasonlat föliratáúl vehető. Krisztus célja ebben megmutatni, hogy Isten rendelésénél fogva, mely legigazságosabb és legszentebb, a mennyországban itt és a síron túl az elsők utolsókká, az utolsók elsőkké lesznek, szem előtt tartva az időt, melyben a hívők itt belépnek az egyházba, vagy más körülményeket is. E szerint a hasonlat nem csupán az utoljára hívott pogányokra vonatkozik, ellentétben a zsidókkal, hanem a sors szerint a farizeusoknál és írástudóknál alább álló apostolokra, és általában a vétkük nélkül utolsókra is minden tekintetben.

Isten országában, az anyaszentegyházban, itt és ott az ítéleten, ugyanaz történik, mit egykor a családatya cselekedett. A családatya az Isten, a piac a világ, hogy Isten hívása előtt mindenki mintegy hivalkodva áll, a szőlő az anyaszentegyház, a művesek a hívők, a gondviselő, Krisztus, ki minden munkásnak megadja bérét.

A tízes jelenti az örök életet. Megnyeri ezt minden jó munkás, de nem egyenlő fokozatban, ha nem egyenlők érdemeikre nézve. E példabeszéd tanítja, hogy a jó cselekedetek érdemet szereznek az örök életre (8. v.), és hogy az idő hossza, valamint a munka nagyobb nehézsége, magában véve, senkit sem jogosít nagyobb jutalomra, ha az nincs nagyobb szeretettel párosulva.

Isten különböző időben hívta munkásait szőlőjébe, – a szenteket Noé előtt, a szenteket Noé után Ábrahámig, a pátriárkákat és jámborokat Ábrahámtól Mózesig, és a prófétákat, végre az apostolokat. Némelyek a kegyelemnek megtérésre hívó szózatát ifjú korukban, némelyek életük javában, mások öregségükben veszik. Némelyek sok tehetséggel vannak megáldva, s egész életükön át működnek hivatásukban; mások erőtlenek, betegesek, csak keveset dolgoznak, vagy később nyerik a meghívást a munkára. Mindez és még végtelenül több rejlik Jézus szavaiban, mert azokat a történelem igazolja, mely az ő prófétai igéjének teljesedése, és azt mutatja, hogy az ő igéje sokatmondó szellemszózat, mely minden irányban teljesül, egy, minden részről köszörült drágakő, melynek sugarai mindenfelé ragyognak.

„Ezek az utolsók egy óráig munkálkodtak, és egyenlőkké tetted őket velünk, kik a nap terhét és hőségét viseltük.” - Így zúgolódtak sokan ama zsidók közül, kik az anyaszentegyházba fölvétettek, hogy nem tétettek eléjük a pogányságból megtért keresztényeknek, mint a rómaiakhoz irt levél mutatja. Nincsenek-e a keresztények között is, kik érdemekre igényt tartanak, azért elégületlenek, mivel az Úr másokat nagyobb testi és lelki kegyelmekkel áld meg, habár hatáskörük kisebb, és általuk az utolsók közé számíttatnak?

Sokan, sőt mindnyájan hivatalosak Istentől az Isten országába, de kevesen nyerik el az örök boldogságot. Ez és az előbbi bölcs mondat az elsőkről és utolsókról így kapcsolandó egybe: Ne csodáljátok, hogy az utolsók elsőkké, az elsők utolsókká lesznek, mint a példabeszéd részletesebben előadja, mert megtörténik, hogy némelyek épen nem vétetnek föl, a mennyiben sokan a hívást nem fogadják el, vagy nem működnek közre híven, s így a hivatalosakhoz aránylag kevesebben üdvözülnek.

16:41-es hozzászóló, aki az Őrtorony Társulat torz bibliaértelmezésének rendelte alá magát feltétlenül, bedobta a képbe a maga felekezete 1935-ben kitalált kétkasztosított megváltástanát, amelynek tárgyilagos elemzése itt megtalálható:

* [link]

* [link]

* [link]

* [link]

Angolul tudóknak:

* [link]

* [link] & * [link]

* [link]

Szia!

Nehogy a tanítványok szem elől tévesszék az evangéliumi elveket, Krisztus elmondott egy példázatot arról, hogy Isten miként bánik szolgáival, és milyen lelkületet vár el azoktól, akik érte munkálkodnak.

Az volt a szokás, hogy az emberek a piactéren vártak munkaalkalomra, és a munkáltatók ott kerestek munkavállalókat. A példázatbeli ember a történet szerint több alkalommal kiment a piactérre, hogy munkásokat fogadjon. Azokkal, akiket legkorábban fogadott fel, meghatározott összegben egyezett meg. Akik pedig később léptek szolgálatba, bérük megállapítását a gazdára bízták.

A gazdának a szőlőskert munkásaival való bánásmódja azt példázza, hogy miként bánik Isten az emberekkel. Egészen másként, mint ahogy az emberek szoktak. Földi ügyletekben a munkások az elvégzett munka arányában kapják bérüket. A munkás csak annyit vár el, amennyit megkeresett. Krisztus azonban ebben a példázatban országának elveit szemlélteti, és ez az ország nem ebből a világból való. Krisztust semmilyen emberi szabály nem befolyásolja. Az Isten ezt mondja: "Nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim ... Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!" (Ésa 55:8-9)

A példázat szerint a legkorábban felfogadott munkások meghatározott összegért vállalták a munkát, és megkapták a megszabott összeget. Semmivel sem többet. A később felfogadott munkások bíztak a gazda ígéretében, amely így szólt: "ami igazságos, megkapjátok". Azzal mutatták meg bizalmukat, hogy nem érdeklődtek bérük felől. Bíztak a gazda igazságos és méltányos voltában, és nem teljesítményük szerint kapták a jutalmat, hanem a gazda bőkezűsége szerint.

Isten azt szeretné, ha mi is a bűnöst megigazító Istent látnánk benne. Jutalmát nem érdemeink szerint adja, hanem "eleve-elvégzése szerint, amelyet megcselekedett a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban." (Efézus 3:1) "Nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az Ő irgalmasságából tartott meg minket" (Titus 3:5.); és azokért, akik bíznak benne "véghetetlen bőséggel mindeneket" megcselekszik, "feljebb, hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk" (Efézus 3 :20).

Nem az elvégzett munka mennyisége, sem pedig a látható eredmény teszi a munkát értékessé Isten előtt, hanem az a lelkület, amellyel dolgozunk. Azok, akik a tizenegyedik órában jöttek a szőlőbe, hálásak voltak azért, hogy dolgozhattak. Szívük tele volt hálával munkaadójuk iránt, és nagyon meglepődtek, amikor a nap végeztével a gazda egész napi bért adott nekik. Tudták, hogy nem érdemeltek annyit, és a jóindulat, amit munkaadójuk arcán láttak, örömmel töltötte el őket. Soha nem felejtették el a gazda jóságát és bőkezűségét, mint az a bűnös sem, aki a tizenegyedik órában lép az Isten szolgálatába, de aki tudja, hogy nincs semmi érdeme. Munkában eltöltött ideje olyan rövidnek tűnik, hogy méltatlannak érzi magát a jutalomra, de tele van örömmel, amiért Isten felfogadta. Alázatos, bízó lélekkel dolgozik, és hálás azért a kiváltságért, hogy Krisztus munkatársa lehet. Isten örül ennek a lelkületnek, és megdicséri.

Isten szeretné, ha bíznánk benne, és nem kérdeznénk, mi lesz a jutalmunk. Ha Krisztus szívünkben lakik, nem a jutalom áll gondolataink homlokterében; nem a jutalomért szolgálunk. Igaz, hogy a jutalmat is meg kell becsülnünk, de ne az legyen az első. Isten azt akarja, hogy értékeljük megígért áldásait, de azt nem, hogy lessük a jutalmat, és azt érezzük, hogy minden szolgálatért jutalom jár. Ne annyira a jutalommal törődjünk, mint inkább azzal, hogy - minden nyereségtől függetlenül - helyesen cselekedjünk! Az Isten és embertársaink iránti szeretet legyen a hajtóerőnk!

A példázat nem mentegeti azokat, akik az Isten első hívására nem léptek a szőlőmunkások közé. Amikor a gazda a tizenegyedik órában is a piactérre kimenve dologtalan embereket talált, ezt mondta nekik: "Miért álltok itt egész napon át hivalkodván?" A válasz így hangzott: "Mert senki sem fogadott meg minket." A későn hívottak közül senki nem volt ott reggel. Nem utasították vissza a hívást. Akik pedig visszautasítják, még jóvá tehetik, ha megbánják, de veszélyes dolog könnyen venni a kegyelem első hívását.

Amikor a szőlőskert munkásai "tíz-tíz pénzt vettek fejenként", a korán kezdő munkások megharagudtak. Bizonygatták, hogy ők tizenkét órát dolgoztak. Úgy érezték, hogy nagyobb bérre volna joguk, mint azoknak, akik csak egy órát dolgoztak, és azt is a nap hűvösebb szakában. Ezek a munkások azokat ábrázolják, akik szolgálatukért előnyre tartanak igényt másokkal szemben. Dicsekedve fognak munkához, de önmegtagadás és önfeláldozás nélkül dolgoznak. Lehet, hogy egész életükben Krisztus szolgáinak mondták magukat. Talán jól viselik a nehézséget, nélkülözést és megpróbáltatást. Ezért nagy jutalomra formálnak jogot. Többet gondolnak a jutalomra, mint arra a kiváltságra, hogy Krisztus szolgái lehetnek. Véleményük szerint munkálkodásuk és áldozataik miatt nagyobb elismerést érdemelnének, mint mások. Mivel ezt az igényüket nem veszik figyelembe, megsértődnek. Ha szerető, bízó szívvel dolgoznának, mindig elsők lehetnének, de siránkozó, panaszkodó természetük nélkülözi Krisztus lelkületét. Magatartásuk éppen arról árulkodik, hogy megbízhatatlanok, becsvágyók, nem bíznak Istenben, és irigyek testvéreikre. Az Isten jósága és nagylelkűsége csak alkalom nekik a zúgolódásra. Ezzel azt bizonyítják, hogy nincsenek közösségben Istennel, nem ismerik az Istennel való együtt munkálkodás örömét. Én úgy gondolom, hogy Istent semmi sem sérti jobban, mint ez a kicsinyes, énközpontú lelkület. Nem tud együtt dolgozni ilyen önző emberekkel, mert érzéketlenek Lelkének munkája iránt.

De nézzük meg a példázatot egy másik szempontból is. Az Isten először a zsidókat hívta szőlőjébe. Ezért büszkék és önigazultak voltak. Azt gondolták, hogy hosszú éveken át tartó szolgálatuk miatt nagyobb jutalom illeti meg őket, mint másokat. Semmi nem okozott nekik nagyobb bosszúságot, mint az a hír, hogy a pogányoknak éppolyan joguk van az Isten dolgaihoz, mint nekik. Ha elolvasod az evangéliumokban Krisztus óva intette tanítványait - akiket elsőként hívott el - hogy óvakodjanak ettől a bűntől. Látta, hogy a követőire átokként nehezedik majd az önigazultság, és ez gyöngíteni fogja őket. Az emberek azt fogják gondolni, hogy tehetnek valamit a mennyei állampolgárság megszerzéséért. Azt képzelik, hogy az Isten akkor siet segítségükre, ha ők maguk már előreléptek. Ebből az következik, hogy saját maguknak nagy jelentőséget tulajdonítanak, Jézusnak pedig csak keveset. Sokan, akiknél némi előrelépés tapasztalható, felfuvalkodnak, és azt gondolják, hogy különbek, mint mások. Elvárják, hogy hízelegjenek nekik, és irigykednek, ha nem tulajdonítanak nekik nagy fontosságot. Ebben a példázatban ettől a veszélytől is megakarta óvni tanítványait. Rosszul tesszük, ha saját érdemeinkkel büszkélkedünk. "Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével, az erős se dicsekedjék az erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával; hanem azzal dicsekedjék, aki dicsekedik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön; mert ezekben telik kedvem, azt mondja az Úr" (Jeremiás 9:23-24).

Nem cselekedeteinkért kapjuk a jutalmat, nehogy bárki is dicsekedjék. Minden jutalom kegyelemből van. "Mit mondunk tehát, hogy Ábrahám a mi atyánk nyert volna test szerint? Mert ha Ábrahám cselekedetekből igazult meg, van mivel dicsekedjék, de nem az Isten előtt. Mert mit mond az írás: Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték az őnéki igazságul. Annak pedig, aki munkálkodik, a jutalom nem tulajdoníttatik kegyelemből, hanem tartozás szerint. Ellenben annak, aki nem munkálkodik, hanem hisz abban, aki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul" (Róma 4:1-5). Ezért egyik embernek sincs oka arra, hogy értékesebbnek tartsa magát a másiknál, vagy hogy irigykedjék másokra. Egyik ember sem kiváltságosabb, mint a másik, és senki sem mondhatja, hogy joga van a jutalomhoz.

Az első és az utolsó is osztozik majd az örök jutalomban, így az elsőknek örömmel kell fogadniuk az utolsókat. Aki irigyli a másoknak adott jutalmat, az elfeledkezik arról, hogy ő is kegyelemből kapja az üdvösséget. A munkásokról szóló példázat elítél minden féltékenységet és gyanakvást. A szeretet örül az igazságnak, és nem tesz irigy összehasonlításokat. Akinek szívében szeretet él, csak Krisztus szeretetreméltóságát hasonlítja össze saját fogyatékos jellemével.

A példázat minden munkást arra int, bármilyen régen szolgál, és bármilyen sokat teljesített, hogy testvéri szeretet és Isten előtti alázatosság nélkül semmit sem ér. Akinek öndicsőítés a célja, az nélkülözi azokat a jellemvonásokat, amelyek hatékony munkássá tehetik Krisztus szolgálatában. A gőg és elbizakodottság lerontja a munkát. Nem a szolgálatban eltöltött idő, hanem a szolgálatkészség és megbízhatóság teszi munkánkat kedvessé Isten előtt. Minden szolgálatunk énünk teljes átadását igényli. A legapróbb feladat, ha őszinte szívvel és önzetlenül végezzük, kedvesebb Isten előtt, mint a legnagyobb munka, amit megront a haszonlesés. Isten azt nézi, hogy mennyi van bennünk Krisztus lelkületéből, és mennyi cselekedeteinkben a krisztusi vonás. Isten többre értékeli a szeretetet és hűséget, amellyel munkánkat végezzük, mint a teljesítmény nagyságát.

Amikor nincs már önzés, és az elsőbbségért folyó harc megszűnik, amikor hála tölti be szívünket, és a szeretet árad életünkből, csak akkor lakik Krisztus szívünkben, és csak így ismer el Isten minket munkatársainak. A hűséges munkások nem tartják terhesnek munkájukat, bármilyen fárasztó is. Készek áldozni, és mindezt vidám szívvel teszik! Örömükkel Krisztus is azonosul. Az ő örömük ugyanaz, mint ami Krisztusnak is örömet szerzett: "hogy annak akaratját cselekedjem, aki elküldött engem, és az Ő dolgát elvégezzem" (János 4:34).

Üdv. Péter