A katolikus papok élete tényleg annyira jó, mint mondják?

A katolikus papok durván magányosak. Vannak egyházközségek, ahol nincs is más pap a közelben, tehát egyedül élnek teljesen. Tehát ez az élet közel se mondható ideálisnak.

A cölibátus kérdése elég bonyolult téma, az egyhazon belül is már megoszlanak a vélemények. Akik szerint jó dolog, azok úgy tartják, hogy csak magukra és Istennel való kapcsolatukra tudnak fókuszálni, ami család mellett nem lehetne ennyire mély

Én két római katolikus papot ismertem közelebbről, az egyik Zala megyében, a másik Baja közelében élt.

Mindkettőnek volt egy-egy házvezetőnője, akik ott is laktak a pap 3 szobás, a másik a másik pap két szobás családi házában. Mit ad Isten, a zala megyei pap házvezetőnőjének volt egy fia is, aki szintén ott lakott, és az egész falu azt rebesgette hogy a Jancsika apja a pap. Jancsika "atyám"-nak hívta a papot.

Ennek a két papnak tuti nem lehetett annyira magányos az élete, de legalább addig se gyerekeket molesztáltak.

Amikor Krakkóban egy kolostorban szálltunk meg, hajnalban kellett továbbindulnunk (4:30 körül), és annyi pap jött ki a többi zárkából, hogy szerintem nekik sem volt magányos az életük.

Római Katolikus vagyok, de a papokat utálom, megvetem, csak szinházat játszanak Isten Házában.

#2

Az utolsó mondatod legalább rámutat, hogy mennyire hihető amit írtál.

Ne sértődj meg, de mivel szépen fel tudtad mondani a református kt néhány hazugságát, így kicsit nehéz lesz megmagyarázni és számodra megérteni néhány dolgot.

Hiába mondod, hogy Isten sehol se mondott olyant, hogy a papoknak ne legyen családjuk. Való igaz, így valóban nem mondta! Ahogy azt se, hogy ne tölts le torrent filmeket, és ha úgy van, mindig fizesd ki a zenékért a jogdíjakat. Ahogy azt se mondta (korábban), hogy ne másolj CD vagy DVD zenéket, filmeket, játékokat. Azt viszont Jézus és az apostolok megmondták, hogy az mekkora erő, amikor valaki lemond a házasságról Isten miatt, vagy azt, hogy egy nős embernek sajnos előbbre való lesz a felesége, mint Isten. Az sem igaz, hogy tilos lenne a papoknak, hogy szerelmesek legyenek. Sőt! Az egyházi rendbe készülőknél nem szeretik, ha az illetőnek nem volt a jelentkezés előtt érzelmi (értsd: szerelmi) kapcsolata. Ugyan egyik sem kizáró ok, de jobban kedvelik, ha a jelentkező tisztában van vele, hogy mi a másik lehetőség. Az egyház nem azt mondja, hogy soha ne legyél szerelmes, ha pap lettél, hanem azt várja (várná) el, hogy csak olyan jelentkezzen papnak, aki tisztában van vele, hogy mit miért cserébe hagy ott. Aki tisztában van azzal, hogy egy nő szerelme mennyit ér Isten szeretetével szemben.

Eddig az elmélet, és az ideális papnövendék kiválasztásának meghatározása. A gyakorlatban ez azért kicsit másképp fest sajnos. A gyakorlati életben minden hívő ember életében egyszer vagy többször felmerül a hitbéli gyengeség, a hitehagyás, a hit megingása. És ezen nem tud segíteni sem a munka, sem a szórakozás sem a család. Ezt az embernek magának kell alapvetően feldolgoznia és túljutnia rajta. Külső segítséget csak nagyon korlátozottan kaphat az ember. És ez hatványozottan jelenik meg a papok körében! Ott van a baj, hogy mivel kevés a pap, így nem juthat elég idő a számukra arra, hogy az ilyen problémáikat fel tudják dolgozni. Mivel ezen a leginkább egy megfelelő környezet segíthetne nekik. Mondjuk lehetőségük lenne elvonulni kis, rejtett, magányos közösségekbe, akár hosszabb időre is. De ez kivitelezhetetlen, amikor egy pap egy hetes kimaradását is csak nehezen lehet pótolni. Ebben benne van az utánpótlás kérdése is. A mai, túlszexualizált világban, ahol már a szüleik is azzal az elvel találkoztak a filmekben, hogy aki szűz, az nem is ember, az hol tudná igazán megtapasztalni a másik oldalt? De persze ezek is csak a probléma egy részét teszik ki. Még rengeteg minden van itt összefüggésben egymással, keresztül-kasul hállózva be az emberek életét.

Szóval egy exakt, rövid válasz erre a kérdésre lehetetlen.

Mivel telefonon írtam, így nem vettem észre, hogy eltértem a gondolatmenetemben, és nem is tértem vissza hozzá. Tehát:

Vegyük az ideális esetet. Van egy fiatal, aki papnak áll. Volt már szerelmes is, nem is viszonzatlanul, és el is jutott valameddig egy lánnyal. Mégis a papságot választotta. Fel is szentelik, végzi a papi teendőit rendesen. Ámde jön a hitbéli válság, kiegészítve némi magánytól és öregségtől való félelemmel. A papi teendői mellett nem segít neki sem az évenkénti egy-két üdülés, vagy egy hobbi. És így, egy idő után (talán nem az első válság után, de a sokadik után) jönnek a házvezetőnők és a Dart Vaderhez hasonló gyerekek a faluban.

Mindeközben, ha lehetősége lenne rá, hogy egy ideig vele egy cipőben járó, különböző korosztályból való társakkal éljen és dolgozzon együtt mondjuk fél évig (vagy ameddig szükséges), ahol csak magára és Istenre kellene figyelnie, még akár hitben megerősödve is térhetne vissza a munkájához. De mivel erre lehetőség nincs, így marad vagy a kiugrás, vagy a már említett megoldások.

"Akkor ezek szerint a házvezetőnő a megoldás?"

Pont annyira "megoldás", mint egy sokat dolgozó házas férfinek "túlóra címen" a titkárnője...

Amúgy annak a katolikus papnak jó az élete, aki ezt a hivatást kényszer nélkül, teljes szívvel, örömmel választotta. Meg nem mellesleg, nem mindenki szeretne megnősülni. Én pl nem egy olyan nőt ismerek, aki tudatosan nem akar férjet és nem vágyik egyáltalán a családos életre. Miért lenne ez baj? Eleve miért gondoljuk - papságtól függetlenül - hogy a házasok/családosok élete automatikusan szipi-szupi, akiknek meg nincs családjuk, azoknak biztosan rossz. Így a papok élete is biztosan kínokkal teli...

Pont úgy van, mint a házasságnál, mindkettő hivatás. Ha valaki erre érez hivatást, akkor úgy érzi, hogy teljes az élete, akkor is, mikor nehézségekkel szembesül. Ha meg kényszerből döntött, akkor meg egy idő után szenvedni fog.