Kihez kell imádkozni Istenhez, vagy Jézushoz?

"Azt hiszem Pál mondta azt a hasonlatot, hogy az isteni szentháromság olyan, mintha három gyertya lángját összetartva egy lángot kapunk."

Semmi ilyesmit nem írt Pál a háromsággal kapcsolatban, de az összes többi Bibliaíró sem írt le ilyent!

A "háromság" kifejezés, de a direkt tanítás sem található meg a Bibliában. Ez úgy néz ki, hogyha elolvastatnád egy olyan emberrel a Bibliát, aki soha sem hallott még a háromság misztériumáról, akkor egészen biztosan nem jutna arra a következtetésre, hogy azon kevés igehelyek, ahol egyáltalán felsorolásként szerepelnek egymás után az "Atya, Fiú, szent szellem" kifejezések, egy háromszemélyű istenséget alkotnak.

Már csak azért sem, mert mindnegyik fogalom jelentését pontosan meghatározza a Szentírás! Pontosan leírja, hogy EGY Isten van, aki oszthatatlan! (Érdekes, ezt a mai zsidók sem hiszik másként - "Egy az Isten")

Pontosan leírja, hogy Jézus Isten "elsőszülülött" fia, aki sohasem állította, hogy Istennel egyenlő lenne, legfeljebb szándékban. És "elsőszülött" abban az értelemben, ahogy a Bibliaírók az ember esetében "elsőszülőttnek" írták azt a testvért, aki mindenki előtt született.

A szent "szellem", pedig nem "lélek", mert az két-két külön szó, más-más jelentéssel a héberben és a görögben. Nem összekeverendő még akkor sem, ha ma a magyarban és sok más nyelvben a torz és hibás fordítások és értelmezések miatt, elmosódott a különbség a két szó között. Ennek is megvan a maga egyházi oka.

A Bibliában lehet a "Szellem" személy, de ezen kívül még sok más is! A szellem (görög pneuma) lehet a "szél", és még mások mellett lehet Isten "szent szellem"-e (tevékeny ereje) is, mely nem egyenlő Istennel.

Tehát Istenhez kell imádkozni, mert pl. Jézust a Biblia sohasem nevezte "mindenhatónak", csak Istent.

Miért kell Istenre, Jézusra és a szent szellemre egy skizofrénszerű, tudathasadádos diagnózist illeszteni?!

Mint valami "hasadt személyiségek", olyannak festi le ez a nem keresztényi filozófia Őket, szörnyű!

A Biblia szerint az ember maga a lélek, az egész ember, mindenestől, mint egyéniség. De lehet neki "lelke", vagyis "élete", melyet elveszthet a halálakor.

Isten a "Szellem", mint személy, de lehet "szent szelleme", vagyis tevékeny ereje, ami logikusan nem önmaga, hanem az energiája. Mint ahogy az áram sem egyenlő az atomerőművel, ahonnan indúl.

Róma 6:9-10- Mert tudjuk, hogy Krisztus, most, hogy feltámadt a halottak közül, nem hal meg többé; a halál többé nem úr felette.  A halált ugyanis azért halta egyszer s mindenkorra, hogy eltörölje a bűnt, az életet pedig, amelyet él, az Istennek éli.

Zsid 5:4-6- Ezenkívül senki sem a maga kezdeményezéséből veszi ezt a tisztességet, hanem csak akkor, ha elhívja őt az Isten, mint ahogy Áront is.  Így a Krisztus sem maga dicsőítette meg önmagát azzal, hogy főpap lett, hanem az dicsőítette meg őt, aki így beszélt róla: „Te vagy az én fiam; én atyáddá lettem a mai napon.”  Mint ahogy egy másik helyen is mondja: „Pap vagy te örökre Melkisédek módja szerint.”

Zsid 5:7-10- Testének napjaiban Krisztus könyörgésekkel és kérésekkel, erős kiáltásokkal és könnyekkel járult Ahhoz, aki képes kimenteni őt a halálból, és kedvező meghallgatásra talált istenfélelméért.  Jóllehet Fiú volt, engedelmességet tanult azokból, amiket elszenvedett; s miután tökéletessé tétetett, felelős lett mindazok örök megmentéséért, akik engedelmeskednek neki,  mert az Isten kifejezetten Melkisédek módja szerinti főpapnak hívta őt.

(János 6:27) Ne azért az eledelért munkálkodjatok, amely elvész, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, és amelyet az Emberfia ad majd nektek; őrá ugyanis az Atya, igen, az Isten tette rá helyeslésének pecsétjét.”

Ámen (2Korintusz 1:19, 20; Jelenések 3:14).

(2Korintusz 1:19-20) Mert az Isten Fia, Krisztus Jézus, akit mi, vagyis én és Szilvánusz és Timóteusz prédikáltunk közöttetek, nem lett „igen” és mégis „nem”, hanem az „igen” „igen” lett az ő esetében. 20 Mert bármennyi ígérete van is Istennek, ezek őáltala lettek „igenné”. Így tehát az „ámen” is őáltala mondatik az Istennek dicsőségül általunk.

(Jelenések 3:14) A laodiceai gyülekezet angyalának pedig írd meg: ezeket mondja az Ámen, a hű és igaz tanú, az Isten teremtésének kezdete:

Az „ámen” kifejezés egy héber szó. Azt jelenti, hogy ’úgy legyen’ vagy ’biztosan’. A héber alapszó, melyből ez a kifejezés származik, azt jelenti, hogy ’hűséges’ vagy ’megbízható’.

Jézus „az Ámen” Isten minden ígéretére. Az, hogy bűn nélkül élt itt a földön, és hogy áldozati halált halt, megerősítette Jehova Isten minden ígéretét, és lehetővé tette azok beteljesedését. Továbbá azzal, hogy hűséges maradt, hamisnak bizonyította Sátán állítását, mely Jób könyvében lett feljegyezve, vagyis hogy Istent a szolgái megtagadják, ha nélkülözéssel, szenvedéssel és próbákkal kerülnek szembe (Jób 1:6–12; 2:2–7). Erre a vádra Isten összes teremtménye közül az elsőszülött Fiú, Jézus tudta a legmeggyőzőbb választ adni, és ő tudott a legékesebben tanúskodni az Atyja mellett a fontosabbik vitakérdésben, vagyis hogy Jehova a világmindenség jogos Szuverénje.

(Róma 15:8) Mert azt mondom, hogy Krisztus valójában az Isten szavahihetőségéért szolgája lett a körülmetélteknek, hogy megerősítse az ősatyáiknak tett ígéreteket,

(Lukács 1:35) Válaszul az angyal ezt mondta neki: „Szent szellem száll reád, és a Legfelségesebb ereje árnyékol be téged. Ezért is lesz, hogy a születendőt szentnek fogják hívni, Isten Fiának.

(Cselekedetek 9:20) és azonnal elkezdte prédikálni a zsinagógákban Jézust, hogy Ő az Isten Fia.

(János 6:69) mi pedig elhittük és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje.”

(János 10:36) akkor nekem, akit az Atya megszentelt, és elküldött a világba, azt mondjátok: »Káromlást szólsz«, mert azt mondtam: az Isten Fia vagyok?

(János 5:18) Emiatt aztán a zsidók még inkább azon igyekeztek, hogy megöljék őt, mert nemcsak hogy megszegte a sabbatot, hanem Atyjának is nevezte az Istent, egyenlővé téve magát az Istennel.

„Egyenlővé tette magát Istennel”?

A HÁROMSÁG bizonyítására felhasznált másik írásszöveg a János 5:18. verse. Ez azt mondja, hogy a zsidók (miként a János 10:31–36-ban is) meg akarták ölni Jézust, mert „az Istent is Atyjának nevezte s így egyenlővé tette magát az Istennel”.

De ki mondta, hogy Jézus egyenlővé tette magát az Istennel? Nem Jézus. Ezt már a következő versben (19) tisztázza, amikor tiltakozik a hamis vád ellen. „Erre a vádaskodásra Jézus így felelt:. . . ’A Fiú magától nem tehet semmit, csak azt teheti, amit az Atyától lát’ ” (K.f.).

Ezzel Jézus kimutatta a zsidóknak, hogy ő nem egyenlő Istennel, és ez okból nem cselekedhetett saját kezdeményezéséből. Vajon el tudjuk-e képzelni arról, aki egyenlő a Mindenható Istennel, hogy olyasmit mondjon, hogy ő semmit sem tehet a saját kezdeményezéséből? (Vö. Dániel 4:34, 35, [4:31, 32, Károli].) Érdekes módon, mind a János 5:18, mind a 10:30. vers szövegösszefüggése azt mutatja, hogy Jézus a zsidók hamis vádaskodásával szemben védekezik, akik — miként a trinitáriusok — téves következtetéseket vontak le.

Jézus Krisztusról minden bizonnyal elmondható, hogy alkalmas, képesített és gyakorlott volt a munkájában — de nem is csoda, hiszen maga Jehova Isten képezte őt! Mitől volt ilyen hatékony ez a képzés? A János 5:20 feljegyzése szerint Jézus három szempontot említ: „az Atya [1.] vonzalommal van a Fiú iránt, és [2.] megmutatja neki mindazt, amit ő maga tesz, és [3.] ezeknél nagyobb cselekedeteket is mutat majd neki.” Ha megvizsgáljuk az egyes pontokat, átláthatjuk a képzés tananyagát.

Figyeljük meg, hogy Jézus először ezt mondta: „az Atya vonzalommal van a Fiú iránt.” A teremtés kezdetétől Jehova és a Fia bensőséges kapcsolatban állt egymással. A Példabeszédek 8:30 (NW) rávilágít e kapcsolat milyenségére: „akkor [én, Jézus] mellette [Jehova Isten mellett] voltam mint mestermunkás, és bennem lelte kedvét nap mint nap, örvendezve előtte minden időben.” Jézusban még csak fel sem merült semmi kétség afelől, hogy Jehova ’kedvét leli-e benne’. Jézus pedig nem titkolta örömét, melyet Atyja mellett a munka végzése közben érzett.

A Jézus által említett második pont az, hogy az Atya „megmutatja neki mindazt, amit ő maga tesz”. Ezek a szavak igazolják a Példabeszédek 8:30-ban olvasható állítást, nevezetesen azt, hogy Jézus a világegyetem megteremtésekor Jehova ’mellett volt’ (1Mózes 1:26).

A harmadik pont, amitől Jézus képzése annyira hatékony volt, az, hogy Jehova a jövőbeli fejlődés kilátásával képezte őt. Jézus azt mondta az Atyáról, hogy „ezeknél nagyobb cselekedeteket” is mutat a Fiúnak. Jézusnak a földön jártakor szerzett tapasztalatai segítettek abban, hogy olyan tulajdonságokat fejlesszen ki, melyekre szüksége lesz elkövetkezendő megbízatásai teljesítéséhez (Zsid 4:15; 5:8, 9). Csak hogy egy példát említsünk, micsoda óriási megbízatást kap majd Jézus nemsokára, amikor fel kell támasztania és meg kell ítélnie azoknak a milliárdjait, akik már elhunytak! (János 5:21, 22).

(János 14:1) „Ne nyugtalankodjon a szívetek. Gyakoroljatok hitet az Istenben, gyakoroljatok hitet bennem is.

„MÁR hogyan lehetett volna Jézusnak hite? Ő Isten; mindent tud és lát, anélkül hogy segítséget kellene kérnie bárkitől is. A hit pedig egészen pontosan abban áll, hogy másvalakire támaszkodunk, és elismerjük, ami láthatatlan; ezért kizárt dolog, hogy Jézus-Istennek hite lehetett.”

A francia teológus, Jacques Guillet szerint ez a nézet dominál a katolicizmusban. Meglep e magyarázat? Úgy gondolhattad eddig, hogy mivel Jézus mindenben példaképe a keresztényeknek, a hit dolgában is mintául kell szolgálnia. Ha így vélekedtél, akkor nem számoltál a kereszténység háromságdogmájával.

A Jézus hitével kapcsolatos kérdés valóban rejtély a katolikus, a protestáns és az ortodox teológusok számára, akik úgy hisznek a Háromságban, mint amely a „keresztény hit és élet központi misztériuma”. Mindazonáltal nem mindenki tagadja Jézus hitét. Jacques Guillet megerősíti, hogy „lehetetlen nem felismerni, hogy Jézusnak volt hite”, noha Guillet elismeri, hogy ez „paradoxon” a háromságtan fényében.

A francia jezsuita, Jean Galot és hozzá hasonlóan a legtöbb teológus nyíltan kijelenti, hogy „valóságos Isten és valóságos ember” lévén „Krisztus nem hihet önmagában”. „A hit abban áll, hogy egy másik személyben hisz valaki, és nem önmagában” — állapítja meg az időszakosan megjelenő La Civiltà Cattolica. Jézus hitének felismerése elé tehát a Háromság dogmája gördít akadályt, mivel a két gondolat egyértelműen ellentmond egymásnak.

„Az evangéliumok sehol sem beszélnek Jézus hitéről” — mondják a teológusok. Valójában a Keresztény Görög Iratokban használt kifejezések, a pi·sztéu·o (hinni, hittel rendelkezni) és a pí·sztisz (hit) rendszerint a tanítványok Istenben vagy Krisztusban való hitére utalnak inkább, mintsem Jézusnak az égi Atyjába vetett hitére. Akkor hát arra következtessünk ebből, hogy Isten Fiának nem volt hite? Mit érthetünk meg abból, amit tett és mondott? Mit mondanak az Írások?

Hit nélküli imák?

Jézus az ima embere volt. Minden alkalommal imádkozott: amikor megkeresztelkedett (Lukács 3:21); egész éjszaka, mielőtt kiválasztotta 12 tanítványát (Lukács 6:12, 13); és csodálatos elváltozása előtt a hegyen, Péter, János és Jakab apostol jelenlétében (Lukács 9:28, 29). Akkor is imát mondott, amikor a tanítványok egyike megkérte: „taníts minket imádkozni”; így hát megtanította nekik az Úr imáját (a miatyánkot) (Lukács 11:1–4; Máté 6:9–13). Imádkozott egymagában és hosszan tartóan a kora reggeli órákban (Márk 1:35–39); estefelé, egy hegyen, miután elbocsátotta tanítványait (Márk 6:45, 46); s együtt a tanítványaival és a tanítványaiért (Lukács 22:32; János 17:1–26). Igen, az ima fontos részét alkotta Jézus életének.

Csodatettei végrehajtása előtt is imádkozott, például mielőtt feltámasztotta barátját, Lázárt: „Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem. Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem; csak a körülálló sokaságért mondtam, hogy elhigyjék, hogy te küldtél engem” (János 11:41, 42). Az afelől való bizonyosság, hogy Atyja válaszolni fog erre az imára, megmutatja, milyen erős hite volt. Ez a kapcsolat, vagyis az Istenhez való imádkozás és a személyébe vetett hit közötti kapcsolat, világosan kitűnik azokból a szavakból, amelyeket a tanítványokhoz intézett Krisztus. „A mit könyörgéstekben kértek, higyjétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglészen néktek” (Márk 11:24).

Ha Jézusnak nem volt hite, akkor miért imádkozott Istenhez? A kereszténység Írás-ellenes tanítása a Háromságról, nevezetesen, hogy Jézus egyidőben volt ember is és Isten is, elhomályosítja a Biblia üzenetét. Megakadályozza az embereket abban, hogy felfogják a Biblia egyszerűségét és erejét. Kitől kért segítséget az ember Jézus? Önmagától? Nem volt tisztában azzal, hogy Isten? Ha pedig Isten volt, és tudta ezt, akkor miért imádkozott?

Azok az imák, amelyeket földi életének utolsó napján mondott Jézus, még mélyebb betekintést engednek nekünk égi Atyjában való szilárd hitébe. A remény és a bizalomteljes várakozás kifejezéseként ezt kérte: „És most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, a melylyel bírtam te nálad a világ létele előtt” (János 17:5).

Tudva, hogy közel vannak legnehezebb megpróbáltatásai és a halála, míg éjszaka az Olajfák hegyén lévő Getsemáne-kertben volt, „szomorkodni és gyötrődni” kezdett, és ezt mondta: „Felette igen szomorú az én lelkem mind halálig!” (Máté 26:36–38). Ezt követően letérdelt és így imádkozott: „Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” Aztán „angyal jelenék meg néki mennyből, erősítvén őt”. Isten meghallgatta az imáját. Érzelmeinek hevessége és a megpróbáltatás súlyossága miatt „verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak” (Lukács 22:42–44).

Mire mutat az, hogy Jézus szenvedéseket élt át, erősítésre volt szüksége, és könyörgött? „Egy dolog bizonyos: Jézus imádkozott, és az ima sarkalatos vonása az életének és cselekedeteinek — írja Jacques Guillet. — Úgy imádkozott, ahogy az emberek imádkoznak, és az emberek érdekében is imádkozott. Az pedig elképzelhetetlen, hogy az emberek hit nélkül imádkozzanak. Elképzelhető volna, hogy Jézus hit nélkül mondott imákat?”

Röviddel a halála előtt, miközben a kínoszlopon függött, Jézus hangosan felkiáltott, idézve Dávid egyik zsoltárát. Majd hittel telve, hangos kiáltással így könyörgött utoljára: „Atyám, kezeidbe teszem le a szellememet” (Lukács 23:46, Vida fordítás; Máté 27:46). Egy olasz nyelvű felekezetközi fordítás szerint Jézus az Atyára „bízta életét” (Parola del Signore).

Jacques Guillet megállapítja: „Bemutatva a megfeszített Krisztust, aki Izrael zsoltáraiból idézve kiált Atyjához, az evangéliumírók meggyőznek minket arról, hogy e kiáltás — az egyetlen-nemzett Fiú kiáltása, a végletekig menő gyötrelem kiáltása, a teljes bizalom kiáltása — a hit kiáltása, a hitben való meghalás kiáltása.”

Szembenézve a hit e világos és drámai bizonyítékával, egyes teológusok megpróbálnak különbséget tenni a hit és a „bizalom” között. Az effajta megkülönböztetés azonban nem az Írásokon alapul.

De mit tárnak fel pontosan Jézus hitéről a súlyos megpróbáltatások, amelyekben kitartott?

„Hitünk Tökéletesítője” tökéletessé tétetett

Pál apostol a zsidókhoz írt levelének 11. fejezetében a keresztényiség előtti időkben élt hűséges férfiak és nők nagy fellegéről tesz említést. Végezetül rámutat a hit legnagyobb és tökéletes példájára: „feltekintve hitünk megalapítójára és bevégzőjére [Tökéletesítőjére, NW], Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, csekélybe véve a gyalázatot, keresztet szenvedett . . . gondoljatok arra, aki a bűnösök részéről maga ellen ily nagy ellenmondást szenvedett el, hogy meg ne lankadjatok lelketekben és el ne csüggedjetek” (Zsidók 12:1–3, Új Testamentum, 1930).

A teológusok többsége azt állítja, hogy ez a vers nem „Jézus személyes hitéről” beszél, hanem inkább arról a szerepéről, hogy ő a „hit elindítója vagy megalapítója”. Az ebben a kijelentésben megjelenő görög te·lei·o·tész szó olyasvalakire utal, aki tökéletessé tesz valamit, aki megvalósít vagy teljessé tesz valamit. Jézus mint a „Tökéletesítő”, teljessé tette a hitet abban az értelemben, hogy a földrejövetele bibliai próféciákat teljesített be, és így szilárdabb alapot vetett a hitnek. De vajon ez azt jelenti, hogy neki nem volt hite?

A zsidókhoz írt levél azon részletei, amelyeket a 15. oldal bekeretezett részében láthatsz, minden kétséget kizárnak. Jézust a szenvedései és az engedelmessége tette tökéletessé. Noha tökéletes ember volt már, a tapasztalatai tökéletessé és teljessé tették mindenben — még a hitben is —, hogy teljesen alkalmassá váljon a főpapi tisztségre az igaz keresztények megmentése érdekében. „Erős kiáltás és könyhullatás közben” könyörgött Atyjához, „hű” volt Istenhez, és „istenfélelemben” élt (Zsidók 3:1, 2; 5:7–9). „Mindenben” „megkisértetett [próbára lett téve, Vi]”, pontosan úgy, „mint mi” — mondja a Zsidók 4:15 (Káldi fordítás) — vagyis, mint bármelyik hű keresztény, akinek hitét „különféle megpróbáltatások” érik (Jakab 1:2, 3, ÚT). Ésszerű dolog-e azt hinni, hogy Jézust anélkül lehetne próbára tenni úgy, „mint” követőit, hogy nem tétetik próbára a hitében hozzájuk hasonlóan?

A könyörgések, az engedelmesség, a szenvedés, a megpróbáltatások, a hűség és az istenfélelem Jézus teljes hite mellett tanúskodnak. Megmutatják, hogy csak azután vált „hitünk Tökéletesítőjévé”, hogy saját hitében tökéletessé tétetett. Nyilvánvaló, hogy nem volt Fiúisten, ahogy azt a háromságtan állítja (1János 5:5).

Nem hitt Isten Szavának?

A háromságtan úgy formálja a teológusok gondolkodását, hogy arra a szélsőséges álláspontra jussanak, mely szerint Jézus „nem hihet Isten Szavának és annak üzenetének”, mert „ő maga lévén Isten Szava, csak hirdetni tudja e Szót” (Angelo Amato: Gesù il Signore; az egyház engedélyével kinyomtatva).

De mit mutatnak valójában azok a hivatkozások, amelyekkel Jézus szüntelenül az Írásokra utalt? Amikor megkísértetett, háromszor idézett az Írásokból. Harmadik válasza értésére adta Sátánnak, hogy Jézus kizárólag Istent imádja (Máté 4:4, 7, 10). Jézus több alkalommal is megemlített olyan próféciákat, amelyek saját személyére vonatkoznak, hitet nyilvánítva ki a beteljesedésükben (Márk 14:21, 27; Lukács 18:31–33; 22:37; vö. Lukács 9:22; 24:44–46). E vizsgálódás alapján arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Jézus ismerte az Atyja által ihletett Írásokat, hittel tekintett rájuk, és teljes mértékben bízott azon próféciák beteljesedésében, amelyek megjövendölték megpróbáltatásait, szenvedését, halálát és feltámadását.

Jézus, a hit követendő mintája

Jézusnak egészen a végsőkig kellett vívnia a hit harcát, hogy megőrizze az Atyja iránti lojalitást és ’legyőzze a világot’ (János 16:33, Vi). Hit nélkül lehetetlen ilyen győzelmet aratni (Zsidók 11:6; 1János 5:4). E győzedelmes hiténél fogva példaképe volt hű követőinek. Biztos, hogy hitt az igaz Istenben.

Jézus, a „Tökéletesítő”, tökéletessé tétetett

Zsidók 2:10: „Illendő vala, hogy a kiért minden és a ki által minden, sok fiakat vezérelvén dicsőségre, az ő idvességök fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé.”

Zsidók 2:17, 18: „Mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. Mert a mennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, a kik megkísértetnek.”

Zsidók 3:2: „A ki hű ahhoz, a ki őt rendelte, valamint Mózes is az ő egész házában.”

Zsidók 4:15: „Nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem a ki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.”

Zsidók 5:7–9: „Ki az ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könyhullatás közben járult ahhoz, a ki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott az ő istenfélelméért, ámbár Fiú, megtanulta azokból, a miket szenvedett, az engedelmességet; és tökéletességre jutván, örök idvesség szerzője lett.”

Helyes Jézushoz imádkozni?

János 14:14 ha valamit kértek tőlem az én nevemben,

megteszem.

Cselekedetek 7:59, 60 Amikor megkövezték Istvánt, az így

imádkozott: Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet! Azután

térdre esett, és hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel

nekik ezt a bűnt! És amikor ezt mondta, meghalt.

Cselekedetek 9:14 és ide is meghatalmazást kapott a

főpapoktól, hogy elfogja mindazokat, akik segítségül

hívják a te [Jézus, 17. vers] nevedet.

Cselekedetek 9:20, 21 és azonnal hirdetni kezdte [Saul] a

zsinagógákban Jézusról, hogy ő az Isten Fia. Mindenki

csodálkozott, aki hallotta, és így szóltak: Hát nem ő az, aki

üldözte Jeruzsálemben azokat, akik segítségül hívják ezt a

nevet, és aki ide is azért jött, hogy megkötözve a főpapok

elé vigye őket?

Cselekedetek 22:16 Kelj fel, keresztelkedj meg, mosd le

bűneidet, segítségül híván az Úr nevét.

Cselekedetek 22:17-19 Történt azután, hogy visszatértem

Jeruzsálembe, és a templomban imádkoztam… és láttam

őt [Jézust], aki ezt mondta nekem… Erre így szóltam:

Uram…

Róma 10:9, 11-13 Úrnak vallod Jézust… Az Írás is így

szól: Aki hisz őbenne, nem szégyenül meg. Ugyanaz az

Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja; amint

meg van írva: Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.

1Korinthus 1:2 az Isten gyülekezetének, amely

Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek,

azoknak, akiket ő elhívott és saját népévé tett; mindazokkal

együtt, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét, az ő Uruk

és a mi Urunk nevét bárhol segítségül hívják.

2Korinthus 12:8, 9 Emiatt háromszor kértem az Urat,

hogy távozzék az el tőlem. De ő ezt mondta nekem: Elég

neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér

célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel

dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.

1Timóteus 1:12 Hálát adok a Krisztus Jézusnak, a mi

Urunknak, aki megerősített engem…

Jelenések 22:20 Ámen. Jöjj, Uram Jézus!

„…gyermek születik, fiú adatik nekünk, s az ő vállára kerül az uralom. Így fogják hívni: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme.” (Izajás 9:6)

„A maradék megtér! Jákob maradéka az erős Istenhez.” (Izajás 10:21)

„Izrael Szentje lesz a Megváltód, akit az egész föld Istenének hívnak.” (Ézsaiás/Izajás 54:5)

„Íme a szűz fogan és fiat szül, Emmánuel lesz a neve. Ez azt jelenti: Velünk az Isten.” (Mt 1:23)

„Ennek láttán félelem fogta el a népet, és dicsőítette az Istent, hogy az embereknek ekkora hatalmat adott.” (Mt 9:8)

„”Hogy beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnt más, mint az Isten?”” (Mk 2:7)

„…és szívem ujjong megváltó Istenemben…” (Lk 1:17)

„Hitük láttán így szólt: “Ember, bűneid bocsánatot nyertek.” Erre az írástudók és a farizeusok azt gondolták magukban és mondták: “Ki ez, hogy így mer káromkodni? Ki más bocsáthatja meg a bűnöket, mint az Isten?”” (Lk 5:20-21)

„Mindnyájukat elfogta a félelem, és magasztalták Istent ezekkel a szavakkal: “Nagy prófétánk támadt”, és: “Meglátogatta népét az Isten.”” (Lk 7:16)

„”Térj vissza otthonodba és beszéld el, milyen nagy jót tett veled az Isten!” Erre az bejárta az egész várost, és elhíresztelte, milyen nagy jót tett vele Jézus.” (Lk 8:39)

Jn 1,1 – „Isten volt az Ige”

„Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.” (Jn 1:3)

Jn 1,14 – „Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be.”

„Istent sosem látta senki. Az egyszülött Isten, Aki az Atya keblén nyugszik, Ő nyilatkoztatta ki.” (Jn 1:18)

„…az Istent is Atyjának nevezte, s így egyenlővé tette magát az Istennel.” (Jn 5:18)

Jn 5,23 – „mindenki úgy tisztelje a Fiút is, ahogy az Atyát tiszteli.”

„…de vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni.” (Jn 6:64)

Jn 8,19 – „Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek.”

Jn 8,58-59 – „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.”

Jn 10,30 – „én és az Atya egy vagyunk.” (vö. Kiv 3,14; 20,7; Lev 19,12; 24,14-16)

„…a káromlásért, azért hogy ember létedre Istenné teszed magadat.”” (Jn 10:33)

Jn 10,38 – „az Atya bennem van s én az Atyában vagyok.”

Jn 12,45 – „aki lát, azt látja, aki küldött.”

Jn 14,8-12 – Aki Jézust látta, az az Atyát látta.

Jn 20,28-29 – Jézus elfogadja Tamás hitvallását: „Én Uram, és Istenem!”

Kol 2,9 – „benne lakik testi formában az istenség egész teljessége”

„Míg kövezték Istvánt, így imádkozott: “Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!”” (ApCsel 7:59)

ApCsel 20,28 – „igazgassátok az Isten egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának.”

„…egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van, s mi magunk is általa vagyunk.” (1Kor 8:6)

Ef 1,7-8 – „Őbenne nyertük el a megváltást a vére árán, és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztott ránk.”

1Jn 1,7 – „Fiának, Jézusnak a vére minden bűnt lemos rólunk.”

Róm 9,5 – „Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Amen.”

„Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2:6-8)

„Ő a láthatatlan Isten képmása, az elsőszülött az egész teremtés fölött. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett.” (Kol 1:15-20)

Zsid 1:8 „A Fiához ellenben e szavakkal fordul: Isten, trónod áll örökre, királyi pálcád igazságosság vesszője.”

„Így dicsőül meg Urunk Jézus neve bennetek, és ti is őbenne, Istenünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak kegyelméből.” (1Tessz 1:12)

„És minden versengés nélkül nagy a kegyességnek eme titka: Isten megjelent testben, megigazíttatott lélekben” (1Tim 3:16)

Tit 2:13 „…várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelét”

„Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Zsid 13:8)

1Jn 5:20 „De tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és képességet adott nekünk arra, hogy felismerjük az Igazat; és ezért vagyunk az Igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet.”

„Ki a hazug, hacsak az nem, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Az az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút.” (1Jn 2:22)

2Pét 1:1 „Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, mindazoknak, akik velünk együtt ugyanabban a drága hitben részesültek Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus igazsága által”

„Mert bizonyos emberek befurakodtak közétek, akiknek az ítéletük már rég megíratott; ezek az istentelenek Istenünk kegyelmét kicsapongásra fordítják, az egyetlen Urat, Urunkat, Jézus Krisztust pedig megtagadják.” (Júd 1:4)

„”Én vagyok az alfa és az ómega (a kezdet és a vég)” – mondja az Úr, az Isten, aki van, aki volt és aki eljő, a Mindenható.” (Jel 1:8)

AZ ISTENI HÁROMSÁG IGAZOLÁSA A SZENTÍRÁS ÉS A JÓZAN ÉSZ ALAPJÁN

A Szentháromság sola Scriptura igazolásához első körben Krisztus Istenségét kell igazolni, mégpedig azért, mert ha Krisztus Istensége bizonyítva van, már igazolva van, hogy az egyetlen Isten több személy.

A FIÚ ISTENSÉGÉNEK SZENTÍRÁSI BIZONYÍTÉKAI:

A Biblia Istennek nevezi Jézus Krisztust. Az Ószövetségben is olvasható, hogy a Messiás Isten lesz: „Mert gyermek születik, Fiú adatik nekünk, s az Ő vállára kerül az uralom. Így fogják hívni: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme” (Iz 9,5).

Az Újszövetség tanúsága azonban már kifejezett. Jézus elfogadja, hogy Isten Fiának nevezzék: „Simon Péter válaszolt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Sőt maga is Isten Fiának nevezi magát, aki mint Isten dicsőül meg: „Ennek hallatára Jézus azt mondta: »Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia«” (Jn 11,4). Ezeken a zsidók megbotránkoznak: „A főpap folytatta: »Esküvel kényszerítlek az élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?« »Magad mondtad – felelte Jézus. – De mondom nektek, mostantól látni fogjátok az Emberfiát, amint a Hatalom jobbján ül, és amint majd eljön az ég felhőin.« A főpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott: »Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Magatok is hallottátok a káromkodást«” (Mt 26,63). A főpap és a zsidók ui. pontosan értették, mit jelentenek ezek a szavak, hiszen a zsidó szokásban a fiú örökölte apja nevét, címét és társadalmi pozícióját: „Emiatt a zsidók még inkább az életére törtek, hisz nemcsak hogy megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának nevezte, s így egyenlővé tette magát az Istennel” (Jn 5,18).

Ha Jézus örökölte az Atya hatalmát, jogait és főleg a nevét, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus maga a mindenható Isten. Jézus ezt meg is erősítette. Az isteni hatalmát a csodákkal: „Lám, ma és holnap ördögöt űzök, és gyógyítok, csak harmadnap fejezem be” (Lk 13,32). Az isteni jogot a bűnök megbocsátásával és az isteni törvények módosításával: „Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására” (Mk 2,10). „Megmondatott a régieknek (…) Én pedig azt mondom nektek: (…)” (Mt 5,33). Az isteni nevet pedig azzal, hogy sokszor nevezi magát azon a néven, ahogyan Isten bemutatkozott Mózesnek a Hóreb hegyénél (Vagyok): „Ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűnötökben” (Jn 8,24). „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8,58). Krisztus ezzel örökkévalóságát is tanítja, mert azt mondja, hogy Ábrahám keletkezett, és időhöz kötött, Ő azonban, mint Isten, független az időtől: „Van.”

Jézus egynek nevezi magát az Atyával: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). – A görögben és a latinban még világosabb az ebszurdítás: ego kai hó pater ev eszmen – ego et pater unum summus. Szt. Ágoston hozzáfűzi: „Aki azt mondja, »egy«, megszabadít Áriusztól, aki azt mondja, »vagyunk«, megszabadít Szabelliusztól” (August. Trinit. I.4,4). Ez a vers tehát mind a 2 háromság tagadást elmetszi: azt is amelyik kisebbé teszi a Fiút, és azt is, amelyik személyileg egyenlővé teszi az Atyával

Szt. Pál is kimondja, hogy Jézus Isten: „Övéik az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Amen” (Róm 9,5). Vagy máshol: „Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell” (Fil 2,6). Ismét máshol: „Ő a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,16).

Szt. János apostol költői ihletettséggel tanít az Isten megtestesüléséről: „És Isten volt az Ige. (…) És az Ige testté lett” (Jn 1,1) . Ugyanennek a himnusznak a végén a görög eredeti „egyszülött Istenről” beszél. Némely szentháromság-tagadó felekezet (pl. ariánusok, unitáriusok, Jehova tanúi) azzal vádolja a Katolikus Egyházat, hogy tévesen fordítja a görög szöveget. Cáfolatképpen álljon itt az eredeti szöveg magyar átírásban is. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, mert Isten volt az Ige… És az Ige testté lett, és miköztünk lakott”: „En árkhé én hó lógosz, kái hó lógosz én prósz tóv theón, kai theósz én hó lógosz… Kái hó lógosz szarksz éggénneto kái eszkénoszen én emín” Szó szerint fordítva: hó lógosz (az ige /itt: Krisztus/) – én (volt) – prósz tón theón (az Istennél) – kái (és) – hó theósz (az Isten) – én (volt) – hó lógosz (az Ige). Tehát az Ige (Jézus) más személy, mint az Isten (Atya), és ugyanakkor mégis Isten. Hiszen az Isten szó bizonyosan a mennyei Atyát jelenti; az Ige pedig biztosan Krisztust, hiszen csak Ő testesült meg, amint a szent szöveg néhány sorral lentebb, tehát még ugyanabban a szövegösszefüggésben tanítja: Kái hó lógosz (és az Ige) – szarksz éggéneto (hússá lett, azaz megtestesült).

A hagyomány tekintetében érdemes hozzáfűzni, hogy már az első századok kereszténységen kívüli forrásai is alátámasztják, hogy a keresztények Istennek tartják az Üdvözítőt. Phlíniusz megemlíti, hogy a keresztények Jézusnak mint Istennek himnuszt énekelnek. Szt. Jusztínusz szerint a zsidók botránkozva emlegetik, hogy a keresztények Istene szenvedő Isten (Deus patiens). Az eretnek Celsus szerint a pogányok méltán gúnyolják a keresztényeket, hogy egy halott istent imádnak. A vértanúakták is arról tanúskodnak, hogy a keresztény mártírok azért haltak meg, mert Jézuson kívül más istent nem ismertek el. A legősibb keresztény dokumentumok is így szólnak. (A Barnabás levél szerint Isten a Fiának mondta: „Teremtsünk embert”. A Diogenétoszhoz írt levél szerzője állítja, hogy Jézus a mindenség teremtője.)

Attól sem kell zavarba jönni, ha a Biblia világos utalásokat tesz arra, hogy Jézus ember. Ezt ui. az Egyház is vallja. Jézus Isten és ember: Istenember. Ezért a két természet logikus következménye, Jézus ui. mindig úgy beszél és úgy cselekszik, mint aki egyetlen személy, egyetlen valóság, mégis mindkét, egyébként összeegyeztethetetlen természet sajátságait hordozza, és mindkét természet szerint cselekszik (meghal – feltámad) és beszél (kérdez – kinyilatkoztat).

A Biblia tehát ugyanarról az egyetlen személyről állít hol isteni, hol emberi tulajdonságokat.

A hagyományos zsidó betűsor mássalhangzóit meg lehet feleltetni magánhangzóknak.

Így:

Y = I

H = A/E

V = U/O

H = A/E

Ez pedig Jézus nevének héber/arameus magánhangzóit adja ki. A “láthatatlan Isten” így vált láthatóvá Jézusban. Az isteni Logos megtestesült.

Jn 1,1 – „Isten volt az Ige”

Jn 1,14 – „Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be.”

Jn 5,23 – „mindenki úgy tisztelje a Fiút is, ahogy az Atyát tiszteli.”

Jn 8,19 – „Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek.”

Jn 8,58-59 – „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.”

Jn 10,30 – „én és az Atya egy vagyunk.” (vö. Kiv 3,14; 20,7; Lev 19,12; 24,14-16)

Jn 10,38 – „az Atya bennem van s én az Atyában vagyok.”

Jn 12,45 – „aki lát, azt látja, aki küldött.”

Jn 14,8-12 – Aki Jézust látta, az az Atyát látta.

Jn 20,28-29 – Jézus elfogadja Tamás hitvallását: „Én Uram, és Istenem!”

Kol 2,9 – „benne lakik testi formában az istenség egész teljessége”

ApCsel 20,28 – „igazgassátok az Isten egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának.”

Ef 1,7-8 – „Őbenne nyertük el a megváltást a vére árán, és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztott ránk.”

1Jn 1,7 – „Fiának, Jézusnak a vére minden bűnt lemos rólunk.”

Róm 9,5 – „Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Amen.”

Zsid 1:8 „A Fiához ellenben e szavakkal fordul: Isten, trónod áll örökre, királyi pálcád igazságosság vesszője.”

Tit 2:13 „…várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelét”

1Jn 5:20 „De tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és képességet adott nekünk arra, hogy felismerjük az Igazat; és ezért vagyunk az Igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet.”

2Pét 1:1 „Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, mindazoknak, akik velünk együtt ugyanabban a drága hitben részesültek Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus igazsága által”

A SZENTLÉLEK ISTENSÉGÉNEK SZENTÍRÁSI BIZONYÍTÉKAI:

Szt. Pál apostol írja: „A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.” (1 Kor 2,10). Ez kétszeresen igazolja a Szentlélek istenségét. Egyrészt mindent csak Isten láthat át; másrészt Istent csak Isten érheti el. Az Ő „mélysége” ui. végtelen.

Jézus a Szentháromság nevében küld misszióba, és a három személyt egy szintre helyezi: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére” (Mt 28,19). Itt is jelezve van a három egysége: „nevére”, és nem neveire.

Bár egyesek nem ismerik el a az alábbi igehelyet, bár nehéz eldönteni, hogy mi alapján válogatnak a számtalan kézirat közül, ha nem ismernek el felsőbb tekintélyt, mely ebben eligazít, ide kell venni a 300-as évekből származó, de szóbeli apostoli hagyományt rögzítő, és a megelőző verset magyarázó ún. Comma Johanneum-ot is. Szt. János levelében ui. így tanít: „Hárman tesznek tanúságot a mennyben: az Atya, az Ige és a Szentlélek, és ez a három egy” (1 Jn 5,7). Ugyanakkor az „és ez a három egy” minden felekezet szerint része a Szentírásnak, csak nem a személyekre, hanem a Lélekre, a vízre és a vérre. Ez gyakorlatilag mindegy, hiszen azt bizonyítja, hogy az Apostol és az első keresztény század ismeri a misztériumot: Három is Egy is.

A Szentlélek istensége

Mt 12,31 – „minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsánatot.”

Mt 28,19 – „Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére.”

ApCsel 5,3-4.9. – „hogy csábíthatta el szívedet a sátán, hogy be akard csapni a Szentlelket… Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek! … próbára teszitek az Úr Lelkét?”

1Kor 2,10 – „A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.”

1Kor 12,4-6.11 – „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten… ugyanaz… Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek.

1Kor 6,19-20 – Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma…? … Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!

1Jn 5,6-9 – „a Lélek tesz tanúságot róla, mert a Lélek az igazság… Ha az emberek tanúságát is elfogadjuk, az Isten tanúsága többet jelent.”

A Szentlélek személy, és nem egy „isteni erő”

Lk 2,26 – A Szentlélek kinyilatkoztatást ad (vö. Jn 16,13; 1Kor 2,10)

Lk 3,22 – A Szentlélek testet ölthet.

Jn 15,26 – „Ő”-ként (görögül: ekeinosz) van utalva rá, ami hímnemű személyes névmás, pedig a “pneuma” ( = Lélek) semlegesnemű. (vö. Jn 14,26; 16,8.13)

Róm 8,26-27 – „A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal.” A „Paraklétosz”, vagy hagyományosan fordítva „Vígasztaló” szó szerinti értelme: „Közbenjáró”.

1Kor 2,10-13 – „Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is. Ki ismeri az ember benső dolgait, ha nem a benne lakó emberi lélek? Hasonlóképpen Isten titkait sem ismeri senki, csak Isten Lelke.”

1 Kor 12,11 – A Szentléleknek saját akarata van (vö. ApCsel 15,28).

Ef 4,30 – A Szentlélek megbántható (vö. Iz 63,10).

Lk 1,35 – „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged” A Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

ApCsel 10,38 – „miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel” A Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

1 Kor 2,4 – „Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából” Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

1 Tessz 1,5 – „Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is”. Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

Zak 4,6 – „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel! azt mondja a Seregeknek Ura.” (KÁR) A Szentlélek tehát nem erő.

A SZENTHÁROMSÁG ÓSZÖVETSÉGI GYÖKEREI

A Szentháromság szó nem található a Bibliában, mert a kifejezés csak az első keresztény századok teológiai fejlődésének eredménye, viszont maga a tanítás világosan benne van.

Már az Ószövetségnek is van szentháromságtana, noha még csak halvány körvonalakban: A Teremtés könyvében Isten Tsz/1. személyben szól: „Isten újra szólt: »Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.«” (Ter 1,26). „Teremtsünk”, vagyis nem egyedül, márpedig a teremtés csakis isteni képesség, sőt „teremtmény a teremtésnek még eszközévé sem tehető” (Suarez. Disp. Metaph. 20. 2,11). Isten ui. egyedülálló módon forrása a teremtésnek, mert Isten semmilyen eszközzel, társsal vagy anyaggal nem működik közre a teremtés művében. Isten teremtői tevékenysége kizárólagos. Úgy, ahogyan Isten létesít, senki és semmi nem képes. Isten teremtői képessége a teremtmény számára közölhetetlen tulajdonság. Ahhoz, hogy valaki teremteni tudjon, vagyis ahhoz, hogy létezőt hívjon elő a nemlétezőből, Istennek kell lenni.

A szeráfok háromszor nevezik szentnek az Istent: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet” (Iz 6,3).

Olykor mintha keresztény imádságot olvasnánk: „Atyáim Istene, irgalomnak Ura, aki Igéddel teremtettél mindent, (…) add meg nekem a bölcsességet, trónod osztályosát, és ne zárj ki engem gyermekeid közül. (…) Nálad a bölcsesség, ismeri műveidet, jelen volt, amikor a világot teremtetted, és tudja, mi kedves a szemedben és mi helyes a parancsaid szerint. Küldd le szent egedből, dicsőséged trónjától” (Bölcs 9).

A JÓZAN ÉSZ ÉRVEI

Ha Isten végtelen, akkor, és csak ebben az esetben beszélhetünk Istenről, akkor szükségszerűen van Háromság. Miért? Mert Isten szükségképpen tud önmagáról, ez pedig az esetében konzekvenciákat von maga után:

A Fiú nemződés útján születik az Atyától, de a nemzést nem a hétköznapi értelemben kell érteni. „A Fiút az Atya tisztán szellemi nemzéssel, lényegének korlátlan közlése révén származtatja” (DS 526). A Fiú születése tehát Isten értelmi tevékenysége.

A születést szűkebb értelemben kell venni. (Tágabb értelme ui., hogy ami nem volt, létrejön, a szűkebb azonban csak annyit tesz, hogy élő ered az élőtől, és e kettő azonos természetű.)

Önmegismerő tevékenységünk által megsejthetünk valamit a Fiú származásából. Amikor valamit megismerünk, kialakul róla egy képünk (ún. verbum mentale – belső ige). Az értelmi kép azonban sokban különbözik attól, aminek hasonmása. Minél tökéletesebb a megismerés, annál jobban kimeríti a tárgy megismerhetőségét. Ha pedig önmagunkat ismerjük meg, akkor egy belső képet alakítunk ki magunkról, mely nem azonos velünk. Az Atyában azonban olyan tökéletes értelmi tevékenység van, hogy a Fiú az Isten önmagáról alkotott lelki Képe (Verbum divinum – isteni Ige) azonos magával az Istennel. Az Atya értelmi tevékenysége akkora szellemi erejű megismerés, hogy nem pusztán egy képet hoz létre, hanem önmagának valódi képmását, ÉS MIVEL ISTEN VÉGTELEN, AZ ÖNMAGÁRÓL ALKOTOTT KÉPE IS VÉGTELEN, TEHÁT ISTEN, és ezért egy valódi Ige (Verbum – Szó) születik belőle. Az Atya tehát önmagát megértve, önmagát megfogalmazva szüli a Fiút, mintegy kimondja magát a Fiúban.

Tertuliánusz mondta a felfoghatatlan hittitkokról, hogy éppen az bizonyítja igazságukat, hogy nem lehet őket felfogni. Ha a papok találták volna ki a titkokat, viselkedésük érthetetlen volna. Jobban tették volna, ha ki sem találják őket. Minek nehezítették volna meg velük saját dolgukat a hit ébresztésében? Tömören így fogalmazott: „Hiszem, mert érthetetlen, biztos, mert lehetetlen – Credo, quia absurdum” (Tertul: De Carne Christi). A Szentírás szerint Isten belső életének végtelen titka megfoghatatlan a véges teremtmény számára: „Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!” (Róm 11,33).

Szt. Ágoston is tanúságot tesz: „Akárhányszor csak hozzá tudtam férkőzni, az Ó- és Újszövetség régebbi értelmezői közül, az Írás nyomán mind azt igyekeztek tanítani, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek elválaszthatatlan egységben ugyanannak az isteni lényegnek egységét mutatja, és ezért nem három Isten van, hanem egy Isten van” (August. Trin. I.4,7).

“Jézus kiváló ember volt, bölcs tanító, mélyszívű emberbarát, de nem volt Isten.”

A felelet egyszerű; akkor hát ő a legbölcsebb s a legtisztább, hazudott volna? Mert ő bizony állandóan Istennek: Isten egyszülött Fiának, az Atyával egynek és egyméltóságúnak, öröktől valónak, mindenhatónak, a világ bírájának nevezi magát, „Én és az Atya egy vagyunk.” (Ján. 10, 30.) Állandóan egy sorba állítja magát az Atyával („Atya, Fiú, Szentlélek”), bár mint embert kisebbnek mondja magát az Atyánál.

Az utolsó vacsorán Fülöp apostol kérésére, hogy mutassa meg neki az Atyát, Jézus nyoma­tékkal így felelt: „Annyi idő óta vagyok veletek, és nem ismertetek meg engem?! Fülöp, aki engem látott, látta az Atyát” (Ján. 19, 9). A zsidók egyszer meg akarták kövezni kifejezetten azért, mert Istennek nevezte magát: „Jó tettért nem kövezünk meg téged, hanem a károm­lásért, mivelhogy ember létedre Istenné teszed magadat.” (Ján. 10, 33.) A főpap ünnepélyes felszólítására, mondja meg, ő-e az Isten Fia, Jézus leghatározottabb igennel felelt s mikor ezt a főpap e az egész zsidó nagytanács megbotránkozva istenkáromlásként bélyegezte meg, Jézus egyetlen szóval sem vonta vissza állítását. Tamástól is elfogadta az ünnepélyes hódo­latot: „Én Uram és én Istenem” (Ján. 20, 28), holott e szavakat nem hagyhatta volna helyre­igazítás nélkül, ha nem tudja magát valóban Istennek. Ünnepélyesen hangoztatja magáról azt is, hagy az Atyához intézett kéréseket ő maga hallgatja meg, (Ján. 14, 13.) Hangoztatja, hogy ő már Ábrahám előtt volt (Ján. 8, 8), sőt az Atyánál élt, mielőtt a világ lett. (Ján, 17, 5.) Saját hatalmánál fogva megbocsátja az Isten ellen elkövetett bűnöket s kijelenti, hogy ő lesz egykor az egész világ bírája.

Aki így beszél önmagáról, az csak Isten lehet, vagy pedig közönséges szélhámos, esetleg kész őrült, Jézus azonban valóban nem volt őrült, hanem a világtörténet legbölcsebb embere s legzseniálisabb gondolkozója. Még kevésbé volt szélhámos és csaló, mert hótiszta erkölcsi jelleme minden legkisebb bűnt is kizárt, hát még ilyen főbenjáró istenkáromlást és önbál­vá­nyozást!

Ha Jézus Istennek hirdette és Istenként imádtatta magát, ennek csak egy magyarázata lehet: az, hogy valóban Isten volt.

Ugyanezt megerősíti az ószövetségi messiási jövendölések csodálatos teljesedése Jézus személyében; az ő tanításának és erkölcsi fönségének minden emberit messze túlszárnyaló, valóban isteni ragyogása; a tömegek szemeláttára világos nappal s ellenségeitől is ellenőr­zötten művelt számos csodatétele, főképpen saját feltámadása; alkotásának és Egyházának bámulatos életereje, amely kétezer év annyi viharán, támadtatásán, üldöztetésén és szellemi fordulatán keresztül változatlanul fennmaradt s egy új, ragyogóan tiszta erkölcsi kultúra kiindulópontja lett.

Valóban igaz, amit a középkor egy nagy gondolkodója, a francia Hugo a S. Victore írt le: „Ha megcsalódnánk, Uram, amikor Jézus Krisztusban hiszünk, Te magad csaltál volna meg minket!”

“Jézus maga sem nevezi magát soha Istennek, csak Isten Fiának.”

Ez a kettő nem zárja ki egymást, Szent János is azt mondja evangéliuma kezdetén: „Az Ige Istennél vala.” De hozzáteszi azt is; „És az Ige Isten vala.” (Ján. 1, 1.) Jézus Isten Fia, mert a három isteni személy; Atya, Fiú és Szentlélek egyike. Az Isten Fia szó főleg ahogy Jézus ismételten használja: Isten egyszülött fia, a fentiek alapján voltaképp még több, mint az egyszerű „Isten” szó, amelyet esetleg félre lehetne érteni s a pogány sokistenség értelmében magyarázni.

“Maga az evangélium beszéli, hogy Jézus kételyek és kísértések közt kezdte el nyilvános pályáját.”

Kételyről az evangélium nem beszél, csak külső kísértetről, amelyet Jézus a mi okulásunkra vállalt, hogy példát adjon nekünk, miképp kell a kísértések ellen harcolni. Éppen az a fölséges nyugalom és biztonság, amellyel a kísértő szavaira válaszol, bizonyítja, hogy Jézus elejétől fogva teljes tudatában volta maga istenségének.

“Nem mondta-e Jézus maga is, hogy az „Atya nagyobb, mint én vagyok”?”

Természetes, hogy mondta, hiszen ő mint ember föltétlenül kisebb volt az Atyánál. Az „én” az ő ajkán éppúgy jelenthette az istenségét, mint emberségét, Mint Isten egyenlő volt az Atyával, sőt egy volt vele az egyistenségben; mint ember viszont nyilvánvalóan kisebb volt az Atyánál.

“Az, hogy Jézus magát Isten Fiának nevezte, még nem jelenti, hogy igazi Isten; hiszen mi is Isten fiai vagyunk.”

Háromféle értelemben lehet valaki „Isten fia”. Legtágabb értelemben minden ember Isten gyer­meke, vagyis, Isten teremtői gondviselésének szülöttje. Szorosabb értelemben az isten­fiúság annyi, mint a természetfölötti kegyelemnek, az Istenben való természetfölötti újjászüle­tésnek birtokosa, amely akkor áll be, amikor Isten már nem szolgáinak, hanem fogadott fiainak tekint minket. A legszorosabb értelemben pedig „Isten Fia”: a második isteni személy, aki valamely számunkra közelebbről megfoghatatlan módon öröktől fogva az Atyától „szüle­tik”, ered, származik, kiömlik; de úgy, hogy egy dolog, egy lényeg, egy Isten marad vele. Hogy Jézus ebben az utóbbi értelemben volt Isten Fia, kimutattuk a fentiekben. Ezt az isten­fiúságot a Szentírás úgy fejezi ki hogy „egyszülött Fiúról” beszél, míg mi emberek Istennek csak fogadott fiai, átvitt értelemben vett gyermekei lehetünk. Maga Jézus egészen más viszonyban érzi magát az Atyával, mint mi; sohasem mondja pl. így: „a mi Atyánk”, hanem így: „az én Atyám és a ti Atyátok”. Ő az „egyszülött Fiú”, aki „az Atya kebelében van”. (Ján. 1, 18.)

“Hogyan lehet egy ember Isten?”

Csak úgy, hogy az isteni személyiség felveszi egyúttal az emberi természetet is, szinte emberi testbe és lélekbe öltözik; de a mellett természetesen megmarad az, aki öröktől fogva volt; Isten, az Atya egyszülött, örök, isteni Fia. Ezt a kettős természetet fejezi ki az „Istenember” szó, vagy másképp: a „testet öltött Ige”.

“Hogyan egyesülhetett Jézusban a végesség a végtelenséggel, az emberi gyengeség az isteni tökéletességgel?”

Ellentmondás csak az volna, ha Jézusban az isteni és emberi tulajdonságok egy természetté olvadtak volna össze s így egymást kölcsönösen lerontották volna. Erről azonban szó sincs. Ellenkezőleg: Jézus megmaradt teljes Istennek s ugyanakkor teljes embernek is. Emberi mivoltában kicsiny volt és gyenge, Isten-mivoltában viszont végtelen és mindenható. Emberi mivoltában mindenben hasonló lett hozzánk, a bűn kivételével, isteni természetében viszont mindenképp messze felettünk áll. Emberi mivoltában született, növekedett, tanult, fáradt, éhezett, szomjazott, sírt, verejtékezett, szenvedett, meghalt, feltámadt; isteni mivoltában maga volt az örök változatlanság. Mindez nem okozott benne semmi ellentmondást vagy hasadást, hanem ellenkezőleg: csodálatosan kiegészítette egymást.

“Jézus maga mondja, hogy az utolsó ítélet napját még ő, az Emberfia sem tudja, csak az Atya.”

Úgy van: mert emberi mivoltánál fogva ezt csakugyan nem tudhatta. De tudta mint Isten s természetesen istenségének megvilágosító hatása alatt tudta mint ember is, de nem emberi tudománya alapján.

“Hogyan „imádkozhatott” Jézus az Atyához, ha ő maga lényege szerint azonos volt az Atyával?”

Mint ember imádkozhatott önmagához mint Istenhez; vagyis emberi lelke dicsőíthette a vele szoros kapcsolatban lévő, de tőle lényeg szerint tökéletesen különböző istenséget. Ebben semmi ellentmondás nincs, sőt ez természetes folyománya a két-természetűségnek.

“A Szentháromság tana nem egyéb, mint burkolt többisten-hit.”

Ezt a zsidó, unitárius, mohamedán részről állandóan ismételt állítást teljes tévedésnek kell minősítenünk. A többisten-hitet teljesen kizárja a kereszténységnek az az alaptana, hogy a háromság csak az isteni személyekre vonatkozik, nem az egy isteni lényegre; vagyis, hogy Isten csak egy van. A személyek többfélesége semmiképpen sem állítható ellentétbe a lényeg egységével, bárha való igaz, hogy a kinyilatkoztatás nélkül fogalmunk sem volna arról, hogy a „személyiség” és a „lényeg” nem mindig esik egybe. Abból, hogy nálunk embereknél a kettő összeesik, még nem következik, hogy a kettő fogalmilag is egyazon dolog.

“Mégis csak ellentmondás: Isten egy is, három is.”

Ellentmondás lenne, ha azt mondanók: egy lényeg és mégis három lényeg; egy személy és mégis három személy. De: egy lényeg és három személy éppúgy nem ellentmondás, mint ahogy nem ellentmondás, ha azt mondom; három ember s egy család, vagy: száz katona s egy század. Nem a hármat azonosítjuk az eggyel, hanem a három isteni személyt az egy Istennel. Ebben fogalmi ellentmondást kimutatni nem lehet.

"Jn 10,30 – „én és az Atya egy vagyunk.” (vö. Kiv 3,14; 20,7; Lev 19,12; 24,14-16)

Jn 10,38 – „az Atya bennem van s én az Atyában vagyok.”

Jn 12,45 – „aki lát, azt látja, aki küldött.”

Jn 14,8-12 – Aki Jézust látta, az az Atyát látta."

Mennyi-mennyi nyilvánvaló ferdítés és hiábavaló "bizonyítás"!

Ha csak ezeket emelem ki, ebből is jól látszik, mennyire figyelmen kívül hagyják a háromsághívők a szövegkörnyezetet és Biblia más részeit is.

János 10:30 - Csakúgy "egyek", mint a tanítványokkal is. Ezek szerint a követőivel is valamiféle különleges "egylényegűségben" vannak? De az már nem "háromság"!

(János 10:38) "De ha teszem, még ha nekem nem hisztek is, higgyetek a cselekedeteknek, hogy megtudjátok, és tudatában legyetek annak, hogy az Atya egységben van velem, és én is egységben vagyok az Atyával."

A másik vers pontosít: (János 17:21) "hogy mindnyájan egyek legyenek, mint ahogy te, Atyám, egységben vagy velem, és én egységben vagyok veled, hogy ők is egységben legyenek velünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem."

Jn 12:45 és a Jn 14:8-12.

Milyen jó lehet hazug módon szó szerint értelmezni a fenti verseket és ezzel hülyíteni a népüket, mikor a Biblia több helyen is világossá teszi, hogy a Teremtő és Mindenható Istent SOHA, SENKI NEM LÁTTA a földön élő emberek közül!!! (János 1:18; 2Mózes 33:20; János 6:46; 1János 4:12)

De Jézust sokan látták! Tehát a felhozott versek itt is hazug érvek az mellett, hogy Jézus szükségképpen "egylényegű" az Atyjával, mert Ők két külön személyek és semmiféle "egylényegűségről" szó sincs a Bibliában.

Ezzel a versel pedig gyerekes módon azt akarják sugallni, hogy lám-lám, mégiscsak a Mindenható Istent látták Jézus személyében, pedig Jézus nyilvánvalóan NEM ARRÓL BESZÉLT!

Érthető? Aki használja az eszét és nem dogmák szerint gondolkozik, annak igen!