Az antiteista és a fundamentalista valláskutatók közül többeknek miért csak kétbites gondolkodása van: mese vagy történelem?

Ez különösen akkor érhető tetten, amikor rátámadnak a centrista, a témát objektíven szemlélő kutatókra épp azért, mert véleményük szerint vallási motivációjuk vagy vagy épp azért mert véleményük szerint egyértelműen az ateizmusok motiválta őket valaminek a kijelentésében.

Véleményem szerint a Biblia, Korán, Tanakh, a buddhista szútrák, a Vékát stb. mind-mind csodálatos remekművek, amelyeket ha valaki szó szerinti történelemként olvas, az nagyon-nagyon elvakult, mindenféle történészi gondolkodást mellőz és erőteljesen a saját világnézete által befolyásolt ember, ami minimalizálja az adott ember komolyan vehetőségét az adott területen a szememben. Ugyanakkor az sem normális, ha valaki szó szerint semennyire nem akarja figyelembe venni ezen szövegeket az adott vallás történelmének vizsgálata során. Létezik irodalomkritika, ami alapján mérlegelni tudjuk a szövegek korát, keletkezését, hagyományát, ez alapján le tudunk vonni egy következtetést, hogy mennyire tartalmazhat történelmi alapot. Mondanom sem kell, a legtöbb szöveg nem csak mítosz és nem is csak történelem, hanem a kettő ötvözete. A kérdés a két összetevő mértéke. Az, hogy valami tartalmaz mitikus összetevőket nem jelenti azt, hogy valami teljes mértékben mítosz. De a fordítottja sem igaz: az, ha valaminek van történelmi alapja az nem jelenti azt, hogy történelem.

Ez különösen igaz a vallási személyek történetisége kapcsán. Vannak olyan emberek, akik úgy vélik, hogy Jézus, az ószövetségi próféták, a Buddha stb. csak és kizárólag úgy létezhettek, ha minden róluk mesélt történet igaz. Ugyanakkor ugyanezen személyek igencsak zavarban vannak, amikor olyan nem vallási történelmi alakokról kérdezem őket, akikhez későbbi történelmi korokban mítoszokat kapcsoltak. Akkor ők most történelmiek? Mitikusok? Valójában olyan formában, ahogy a legendákban szerepelnek mitikusok, ugyanakkor naturalista szemmel, letisztítva van történelmi alapjuk.