Mi alapján döntötték el, hogy melyik szöveg íródott Isteni sugallatra, vagyis melyik kanonikus? (Bibliával kapcsolatban) Honnan tudták, hogy melyik fakad Isten Igéjéből. Pontosabban melyik Isten Gondolata?

Ilyet kérdezni, komolyan már... Hát a Szentlélek vezette őket! Mi sem természetesebb ennél. A Lélek súgta meg, hogy melyik igen, melyik nem, ők pedig szépen engedelmeskedtek, és összeválogatták a sugallatok szerint.

Hogy tudatosan válogattak volna? Hogy végiggondolták volna, melyikek felelnek meg jobban a célnak, a nép minél hatékonyabb irányításának? Hogy hamisítottak volna? Hogy kidobtak volna valóban fontos iratokat is? Aljas rágalom! Ilyet csakis az állíthat, aki még nem fogadta a szívébe az Úr Jézus Krisztust!

;)

Ha elolvassuk a bibliát és meg is próbáljuk megérteni,bizony kétséges,hogy mennyire isteni gondolatok azok amik találhatóak benne.

pl.az Isten az egyik részben mindent megbocsájtó,mindenkit szerető,a másik részben meg már gyűlöli a saját teremtményeit amiért azok nem a tőle elvárt módon viselkednek.szóval van benne jópár logikátlan,nem túl magasztosnak és isteninek látszó rész.az persze megint más kérdés,hogy mindenre rá lehet mondani,hogy "ez az Isten igéje"csak ügyesen kell manipulálni a népet/ehhez jól értenek a vallási vezetők.

számomra a bibliai istenkép egy elég hiteltelen és távoli változata az általam megtapasztalt valódi istennek.

nagyrész emberi elmék által íródottnak látom.

Azokat a szövegeket válogatták be, amik már amúgy is használatban voltak, illetve amelyeket vissza tudtak vezetni a legkorábbi forrásokhoz.

Azért kellett kanonizálni, mert a gnosztikus eszméket be akarták csempészni a kereszténységbe, és ezeket ki kellett gyomlálni. Az egyik jellemzőjük ezeknek,hogy jóval később íródtak, és tartalmukat tekintve is rögtön kiderül,hogy miért nem illeszkednek be a kanonizált iratokba.

Szia!

Kétségtelenül igaz az amit az első hozzászóló írt - mégha irónikusnak is szánta - hogy a Szentlélek láthatatlan munkálkodása volt szükséges a tévedésmentes kánon kialakításához. Mégis, ha a az ó- és újszövetségi egyház kanonizációjának hitelességében kellene feltétlenül hinni, akkor végső soron bizonyos egyházi hagyományra kellene építeni a teljes Írás Istentől ihletettségébe vetett hitet.

Sokkal inkább azt kell mondanunk, hogy a szent iratok kanonikus voltát a belőlük áradó igazságtartalom és lelki hatalom olyannyira bizonyította, hogy a mégannyira gyarló egyház sem véthette el a kanonikus jegyzék megállapítását. Nem tudták nem elfogadni az Istentől ihletett prófétai beszédet, noha az gyakran és súlyosan megítélte mind az ó-, mind pedig az újszövetségi gyülekezeteket. A szent iratok dicsőségesen bizonyították isteni eredetüket, és kárhoztattak minden "polyvát". A kánon sérthetetlenségét tehát mindenekelőtt a bibliai iratok egyedülálló belső, lelki szintje és ereje, valamint az egymással való egysége biztosította.

A kanonikus gyűjtemény fokozatos növekedéssel lett teljessé. Amint egy új prófétai irat elkészült és általánosan ismertté lett, kanonizációja azonnal megtörtént az egyházban. Néhány irat kivételt képez, amelyek iránt egyesek részéről kétely támadt, és így bizonyos időt vett igénybe kanonikusságuk megvizsgálása, illetve csak egy idő múlva történt meg annak az ellentmondás nélküli elismerése.

Az Újszövetség esetében az egyes iratok általános elterjedése, illetve ismertté válása is szükséges volt a kánon lezárulásához. Az újszövetségi iratok néhány évtized alatt keletkeztek, mégis bizonyos időt vett igénybe az újszövetségi kánon kialakulása. Nem azért történt ez, mert sokáig tartott a vita az egyes iratokról, hanem mivel a keresztény egyház már az I. században az egész Római Birodalomra kiterjedt, időbe telt, míg az összes irat mindenütt - Keleten és Nyugaton egyaránt - általánosan ismertté lett. A szent iratok széles körű megismerése istentiszteleti felolvasás által történt.

A legtöbb ószövetségi könyv említést tesz a már létező egyéb szent iratokról, vagy azok gyűjtéséről, és a kánon fogalmának használata nélkül is egyértelműen utal arra, hogy ezeket abszolút tekintélyű, ihletett kinyilatkoztatásnak ismerték el. Ennek bizonysága az a számos eset is, amikor a próféták szó szerint idéznek korábbi prófétáktól.

Fontos bizonyság a kanonizáció folyamatosságára az is, hogy a történeti könyveket nyilvánvaló módon egymáshoz kapcsolták. Egyik könyv befejezése és a következő kezdete tudatos összefűzésről tanúskodik. Valószínűleg a prófétaiskolák végezték el a gyűjtést és az összekapcsolást, sokszor egy rövid megjegyzéssel utalva az irat szerzőjének halálára és az azután következő eseményre vagy személyekre, aminek, illetve akiknek a vonalán a szent történelem fut tovább, és akikről a következő irat részletesen szól majd. Az Ószövetség i. e. 250 körül Alexandriában elkészített görög fordítása, a Septuaginta tanúsítja, hogy a kánon gyűjteménye akkor már teljes volt.

Az újszövetségi iratok, azon belül különösképpen Jézus bizonyságtétele az Írásokról szintén igen fontos tanúság. Az i. sz. I. század első felében a szent iratok egységes gyűjteményként voltak használatban, és a kettes ("a törvény és a próféták") vagy hármas felosztás ("a törvény, a próféták és az írások" vagy "zsoltárok") is érvényben volt.

Egy irat kanonikussága az alábbi ismérvek alapján vizsgálható meg:

Isten szava tekintélyével szól-e?

Prófétikus irat-e, Isten "szent embere", próféta írta-e?

Összhangban van-e a tartalma a többi kanonikus iratéval? Az igazat mondja-e Istenről, az emberről stb.?

Az Isten Igéjére jellemző életátformáló erő megnyilatkozik-e általa?

Isten népe elfogadta-e?

Belefoglalták-e korábban a kánonba, olvasták-e és használták-e?

Azt a meggyőződést, hogy a Biblia 66 irata az írott, minden korra és emberre érvényes isteni kinyilatkoztatást teljességében és kizárólagosan tartalmazza, senki sem építheti pusztán az ó- és újszövetségi egyház állásfoglalására. A kanonizáció - a szent iratok és az egész gyűjtemény hitelességének felismerése - végső fokon minden hívő ember személyes feladata is. Ellenőriznünk és hitelesítenünk kell a magunk számára az egyház bizonyságtételét. Csak egy minden oldalról megalapozott, a Szentlélektől nyert személyes meggyőződés alapján fogadhatjuk el a Bibliát az isteni kinyilatkoztatás mértékének.

Üdv. Péter

Ugyan kézenfekvőnek tűnik, hogy a középkorban a vallási vezetők a nép irányítása érdekében manipulálták az írásokat, de csak akkor, ha hollywoodi filmek alapján próbáljuk megérteni a középkori embereket.

A világi hatalommal bíró vallási vezetők politikai manővereik során szinte sosem hivatkoztak a Szentírásra, vagy a Szenthagyományra, és ennek egyszerű oka volt. Ha bármelyikük is ilyesmivel próbálkozott, akkor a kortárs teológusok, akik Szent Ágoston, vagy éppen Szent Anzelm tanításainak ismerői voltak, könnyedén cáfolhatták volna az ehhez hasonló hivatkozásokat. Már akkor könyvtárnyi irodalma volt a teológiának, márpedig a Biblia nem igazolja semmi módon az akkori túlkapásokat, reá hivatkozni tehát öngól lett volna a részükről. Ily módon pedig okafogyott azt feltételezni, hogy a Biblia manipulálásával igazolták volna a hatalmat, minthogy ez nem lehetséges.

Másrészt a tömegek manipulálása az ókori (görög és római) és modern, névleg az egyéni szabadságra épülő társadalmak találmánya, ahol a hatalom biztosításának egyik szükségszerű eszköze, mivel a hatalmat elvben a tömeg ruházza rá valakire. De a középkorban, ahol a tömegek nagy része elvben sem volt szabad, és ez nem volt titok, kockázatos időpocsékolás lett volna a népet hazugságok által irányítani, mivel a hatalom nem a nép kezében volt. (Hiába állítasz magad mellé jobbágyok ezreit, ha azt néhány tucat lovag könnyedén szétveri.) A hatalom kulcsa a földbirtok volt, és az pedig a vezetői réteg (nemesek) hatáskörébe esett. Ha valaki figyelt töriórán, emlékezhet, hogy a világias egyház mindig is a nemességen keresztül érvényesítette befolyását, sosem a jobbágyokon keresztül. Még az első nagy vallási váltás, a reformáció is a katolikus egyháztól elszakadó német nemesek által nyert létjogosultságot, nem pedig a Münzer-féle jobbágytérítéssel.

Maga a feudális rendszert pedig a szükség hívta életre, nem az egyházi befolyás. A jobbágyoknak ugyanúgy szükségük volt a nemességre, mint a nemeseknek a jobbágyokra. A krízishelyzetekben (márpedig a Római birodalom összeomlása után elég sokáig az volt), a hatalmi ágak összpontosítása előnyösebb a hatékonyabb szervezés érdekében, mint az ágak szétválasztása. Erre a felismerésre jutottak régen a rómaiak is, amikor létrehozták a dictator intézményét.

Még egy gondolat: mikor a kanonizáció lezajlott, a keresztény egyház még nem az a dekadens intézmény volt, amivé a késő középkor idejére vált. Nem hiszem, hogy az akkori egyházfőknek a hatalom gyakorlása járt volna az eszükben, és a tömegek irányítási, mikor jószerivel még üldözött volt, és a létéért küzdött.

Utolsó, ez nagyon jó válasz volt, én felpontoztalak.

Freya