Keresztényként te szoktad így érezni? Ez egyáltalán mennyire normális, mennyire gyakori?

Már csak kínomban írom ki ezt a kérdést, mert senki nem ért meg engem és senkivel nem tudok emiatt őszintén beszélni erről.

Alig van valami, ami örömet okoz nekem, lassan már semmi. Életemben volt már elég szenvedésben részem, a családban sok betegség, köztük súlyos is, közeli hozzátartozó halála, a szerelem miatt szenvedtem rengeteget, barátaim nincsenek és aki volt, benne is csak csalódtam, sokan csak kihasználtak, többen bántottak ok nélkül csak mert neki úgy volt kényelmes, az emberek nagy részének csak addig vagyok jó amíg nem mondok olyat, ami nem tetszik neki, nem hívom fel a figyelmét a hibáira, minden úgy van ahogy neki is megfelel.

A világban egyre több a probléma, járvány, háború, szegénység, az emberek kínozzák és ölik egymást, az állatok sincsenek kímélve, az egész úgy rossz, ahogy van.

Az életben látom a szépet is, szeretek utazni, finomat enni, a természetben lenni, a kultúra is érdekel, szeretem azt az 1-2 embert, aki tényleg szeret engem, de ezek nem elegendőek. Örülök neki és igyekszek értékelni, de ahogy felgyűltek a fájdalmak, problémák az életemben, miközben pár év érdektelenség után visszatértem a hitemhez, úgy jutottam el egyre jobban oda, hogy már a legjobban csak arra vágyok, hogy Jézussal legyek, őt lássam, vele találkozzak és őt úgy szeretem, ahogy senki mást a világon. Ő az életét adta értem, az emberek nagy része még kis dolgokban sem segít, apróságokra sem hajlandó másokért, ő sosem bántott meg, mások nagyon könnyen megteszik és nem érdeklik őket az érzéseim, ő reményt adott nekem életem legnehezebb helyzeteiben, amikor mások nem voltak mellettem mert addigra elhagytak vagy nem tudtak segíteni, pedig akartak volna, a szándékot viszont értékeltem, esetleg egyszerűen nem is értették mit érzek. Mások rossz hatással voltak rám, elszomorítottak, elhitették velem, hogy értéktelen vagyok. A világ az én életemen kívül is tele van gonoszsággal, szenvedéssel, problémákkal, Ő ezzel szemben maga a szeretet és a jóság, aki miatt én is jobb ember lettem és és hozzá hasonlóvá válni, fokozatosan igyekszek egyre többet tenni másokért, ezt önzetlenül tenni, még így is, hogy én nagyon sokszor ennek ellenkezőjét kaptam másoktól.

Nekem Jézus az életem értelmét adta, mert jobb emberré tett és megmutatta mi a kiút minden nehéz helyzetből. Ez részben nagyon boldoggá tesz, úgy ahogy semmi más, de mostanában sokat szomorkodok is, mert tényleg arra vágyok, hogy vele legyek, vele találkozzak, más nem tudja betölteni ezt az űrt, amiatt amit fent írtam. Az édesanyámat szeretem, de már csak ő van nekem olyan, aki tényleg szeret meg még egyetlen régi jó ismerősöm. Édesapámat is elveszítettem már, pedig nagyon fontos volt nekem.

Normális ha én így érzek? Hogy én már csak Jézust tudom szeretni úgy, ahogy szeretem? Hiszek a Szentháromságban, de Jézuson keresztül jutottam vissza a hitemhez, a kereszten is ő szenvedett értem, ő támadt fel a halálból, az Atyához is rajta keresztül jutottam el, nem véletlenül emeltem ki ennyire.

Ha 2-3 emberen kívül mindenki megbántott és sokat szenvedtem már, akkor ugye nem meglepő ha így érzek? Másoknak barátai meg a szerelme segített a nehéz helyzetekben, de én az utóbbi években sajnos ezekre nem számíthattam, nekem tényleg csak a hitem volt.

Gúnyolódó válaszokat nem szeretnék, mert én sem bántottam senkit a kérdésemmel, kérem, hogy engem se sértegessen senki.