Ha homoszexuálisként egész életemben egyedül maradok, akkor elkerülhetem, hogy a pokolra jussak?

A léleknek nincs neme.

Nemek férfi-nő csak akkor léteznek, amikor a lélek testet ölt egy-egy rövid életre.

Sok lélek jobban kötődik az egyik nemhez, jobban szereti abban leélni az inkarnációit, és amikor az ellenkező nemben születik le, -egyéb körülmények összejátszása során- néha "szerencsétlenül" áthozza ezeket a vágyait, vonzalmait.

Ez beépül a tudatba, és nincs mit tenni ellene, ebben az életben így kell boldognak lenned, és más embereket boldoggá tenned (bár nem konkrétan a testiséget értem ez alatt, de ez is része nyilván)

Nem bűntetésként kaptad, és nem követsz el vele vétket.

Ez is része a Teremtő által létrehozott világnak, a Teremtő pedig jóságos, és a művében nincsenek hibák.

Neked így kicsit nehezebb feladat boldognak lenni, de még tudod oldani :)

Szóval csak annyit szeretnék javasolni, hogy ne emésztd magad, élj olyan életet, amit Jézus vagy Buddha (és persze sokan mások is hírdetnek), ne hazudj, ne lopj, ne ölj ( embert lehetőleg semmiképp, és más élőlényt is csak ha muszáj), törekedj a jóra, segíts másokat, stb., és a következő életed jobb (még jobb) lesz, vagy ha tényleg nagyon tisztán élték, akár felsőbb szintre is juthatsz.

A legtöbb keresztény felekezet nem tartja bűnnek ha homoszexuális vagy, csak ha az érzéseid tett is követi.

De nem minden felekezet tartja bűnnek a homoszexualitás megélését. Én nem erőltetnék a helyedben valamit, amit az Isten által adott természeteddel szembemegy. Nem véletlen teremtett ilyen érzésekkel, hanem mert téged így látott helyesnek. Nem bűn kiteljesedni abban, amit Isten a szívedbe rejtett.

"Minden ismerősöm boldog, házasodik, gyerekeik születnek, én meg minden nap az üres lakásba érek haza és senki sem vár rám."

Valóban az. Teljesen normális ez az érzésed. A kereszténység (de szerintem minden vallás) épp ezért közösségi. Számos hetero ember is magányosan él. Nem kötelező házasodni és családban élni. De közösséghez tartozni alapvető igény.

Hogy egy kis önkritikát gyakoroljak a saját felekezetem felé: sajnos az Egyház szerintem nem igazán fordít kellő figyelmet a magányosok, egyedülállók vagy akár a homoszexuálisok felé. Nagyon ritka az olyan plébánia ahol van élő, szerető közösség nekik. Pedig én több olyan 30 fölötti fiatalt/középkorút ismerek, akiknek nincs családjuk (nem feltétlen melegek, hanem így alakult az életük eddig). És ezt korosztályt tekintve csak házas csoportok vannak, de oda meg nem mennek, nyilván. Mintha evidencia lenne, hogy 30 éves korára már mindenki házas...

Szóval én egy jó közösséget javasolnék, illetve mindenképp ehhez kapcsolódóan munkát abban a felekezetben, ahová tartozol. Ez lehet karitatív, fizikai vagy bármi ilyesmi. A karitatívot azért írtam előre, mert arra mindenhol szükség van és nagyon szerteágazó.