Hogyan érzitek Isten jelenlétét az életetekben?

*ugyanis és is egy csodálatos átalakuláson megyek át,megtértem,emiatt érdekelnek saját egyéni élettörténetek.

Akkor várjuk szeretettel a bizonyságtevésedet:)

Miben más az életem? ... már rég nem lennék az élők sorában, ha nem lennék hívő. Bármilyen nehézség kiállható, ha az ember az Úrban bízik, hozzá menekül. Ajánlom kérdezőnek a Zsoltárok könyve olvasását, Isten gondviselő személyéről sokat tanulhat belőle.

Isten kezében van az életünk.

Róm.

14,8 Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.

Mi a különbség, hogy az ember hisz e Istenben vagy nem?

"Az ember előtt ez a választás áll: vagy úgy fogja föl magát, mint aki szabad az egész világmindenségtől és csak Istentől függ; vagy pedig Istentől szabad, s ekkor a mindenkori körülmények rabjává válik."

Luigi Giussani

Lelkierőt merítek belőle, nyugalmat, biztonságérzetet, békét ad. Segít elfogadni a nehézségeket. Olyan boldogító élményeket élek át, amit semmi másban nem találok meg. Segít a jelenben élni, mert nem félek úgy a jövőtől.

Ez így leírva elég buta klisének hangzik, mondjuk egy jó nyugtató tabletta szedésének is biztos lehetne ilyen hatása!

De azért ez több, csak nem tudom megfogalmazni. Az a tudat, hogy a világot létezteti valami, és én az övé vagyok. Az a tudat, hogy létezik a természetfeletti, és kapcsolatba kerülhetek vele, csak ki kell nyújtanom a kezem.

Egyszer valaki azt mondta, egy istentiszteleten / misén résztvenni olyan, mint ami az "Alice Csodaországban" c. mesében történt. Alice belenézett egy tükörbe, meglátott egy másik világot, átesett ebbe a misztikus, különleges világba, eltöltött ott egy kis időt, majd visszajött - de ennek az átesésnek a következtében egy kicsit más ember lett belőle.

Talán az ima is ilyen egy kicsit.

Végül is nehéz szavakba önteni ezt az érzést.

Ha valaki érzi, annak nem kell.

Ha valaki nem érzi, annak nem lehet.

Amúgy, bár ateistának neveltek, én mindig hittem Istenben, ösztönösen, úgyhogy nem tudom mással összehasonlítani. Nincs "történetem". Ez egy intuíció.

Világnézet szempontjából sem tudom elképzelni, hogy a dolgok csak úgy random módon véletlenul történjenek, maguktól, és hogy ne lenne az életemnek, végső soron, semmi értelme.

Mielőtt keresztény lettem volna, eléggé kerültem az embereket, főként azért, mert erősen introvertált vagyok, és nem volt "mondanivalóm" az embertársaimnak.

Keresztényként viszont megtaláltam a receptet a bűn és halál törvénye ellen. Kicsit olyan ez fizikai hasonlattal élve, mintha megtaláltam volna a rák ellenszerét. Azt sem tartanám meg magamnak, tehát most már tudok mit mondani az embertársaimnak.

Isten munkálkodása az életemben pedig elsősorban -- fizikai hasonlattal élve -- olyan, mint amikor egy gyerek nő és erősödik: táplálkozik a gyerek, és mozog, ez a kettő kell, hogy nőjön és erősödjön. Isten Jézuson keresztül a Biblia segítségével adja a lelki táplálékot, és elhív arra is, hogy amit tanít, azt valósítsam meg a gyakorlatban, ez utóbbi olyan, mint a mozgás. Krisztusban az élet egy lelki (szellemi) újjászületéssel kezdődik, de aztán jön a lelkiekben való növekedés és erősödés. Persze mindig vannak bukások visszaesések is közben, sokszor nem sikerül gyorsan a gyakorlatban megvalósítanom, amit Jézus parancsolt, de Isten kegyelme révén és Isten munkája révén az életemben alapvetően haladok előre a szentségben és a szent életben, ami szükséges ahhoz, hogy az utolsó napon megláthassam az Urat. Ehhez nem csak közvetlenül Istentől kapok segítséget, hanem Isten ő sokszor az egyházamban levő testvéreken keresztül formál és fejleszt. Az is gyakran előfordul, hogy mások bűnei által is megerősít, megvigasztal, begyógyítja a sebeket, és ezek segítenek edzettebbé válnom. Isten sosem enged meg akkora próbatételt, ami már romboló lenne számomra hosszú távon.

Persze elég sokat lehetne írni, voltak "tesztek" is az életemben, amikor Isten megpróbálta a hitemet, hogy valóban Ő-e az első az életemben még mindig.

Alapvetően nagyon hálás vagyok Jézusnak, hogy idáig elvitt, "ahol" vagyok, bár még nem vagyok a célnál. De az eddigi út is bizalmat és reményt is ad, hogy mindvégig el fog vezetni, egészen a Mennyországig. 1994-ben lettem keresztény, és 3 év után elhagytam a hitet, de miután 2007-ben újra Jézus lett az első az életemben, azóta sosem engedte, hogy a saját szívem vagy az emberek tévelygései miatt elvesszem a józanságom és tévútra menjek.

Isten megtartotta az összes ígéretét, pl. hogy amíg Isten Országát és az ő igazságát keresem, addig a fizikai szükségleteim miatt nem kell aggódnom, mert ő gondoskodiuk róluk. Tényleg gondoskodott.

Ígérte, hogy nehéz lesz a keresztény élet, azt is megtartotta. Az első századi tanítványainak egészen nyomorúságot ígért Jézus, nekem itt XX-XXI. századi Magyarországon inkább csak nehézségek jutottak eddig. De azt is ígérte, hogy aki állhatatosan kitart az üdvözül, és egyelőre nincs okom azt gondolni, hogy ha Jézus azt mondaná, hogy ma vége az életemnek, akkor nem üdvözülnék.

Mielőtt keresztény lettem volna, ide-oda csapódtam az életben: érdekelt valami, és azt hajtottam, aztán meguntam, és valami más után érdeklődtem, azt hajtottam, valamivel be kellett tölteni az ürességet. Keresztényként van egy olyan célom, ami életem végéig értelmes cél marad, segíteni Istennek megmenteni és megtartani az emberi lelkeket. Nem mintha ezt ő egyedül nem tudná megtenni nélkülem, de kiváltság, hogy az ő "csapatában" játszhatok.

üdv Stefán