Hogyan lehetne ezt a helyzetet lereagálni? (Elsősorban római katolikusok válaszát szeretném, mert mi is azok vagyunk, de bárki válaszolhat, ha tud segíteni, trollok viszont lehetőleg kíméljenek.)

Arról van szó, hogy a barátnőm hitoktatónak készül. Ezzel nem is lenne gond, nagyon örültem neki, hogy ilyen elhivatott. A gond azonban az, hogy most már kezdi nagyon túlzásba vinni. Én nem értek annyira a dolgokhoz, mint ő, mert nem tanultam annyit, viszont nagyon érdekel a teológia és sok teológiával kapcsolatos könyvet olvastam, így szoktam vele ezzel kapcsolatban beszélgetni. A baj az, hogy már annyira a fejébe szállt, hogy ő hitoktató lesz, hogy nem viseli el, ha valamit véletlenül más tud, nem ő, vagy valami szolgálatot más lát el, nem ő. Nagyon erőszakos lett, már volt olyan, hogy megszólt egy zenét, hogy azt ne hallgassam, mert az énekesük valahol egyszer csúnyán beszélt és akkor az úgy milyen már. Nagyon nem tűri, ha valaki más (mondjuk úgy sima mezei világi személy) is érvényesül hitbeli dolgok terén rajta kívül. Egyszer az ifivezető atyánk engem kérdezett meg, hogy valamiről olvastam-e és erre nagyon megsértődött, hogy dehát azt ő tanulta. Szoktunk együtt szolgálni a misén és egyszer az atya kérdezett valamit tőlünk, nem válaszolt csak állt csendben és aztán meg nagyon megsértődött, hogy én meg tudtam rá neki válaszolni, merthogy az az atya őt tanítja. Minden egyházi dologban benne akar lenni, amiben más is, de leginkább úgy, hogy akkor már ő akar mindent csinálni és ha valamit nem jól tud, nem lehet szólni neki, mert megsértődik, hogy de ő ezt tanulja. Már most ott tartunk, hogy ki akar engem is fúrni mindenhonnan, már volt olyan, hogy lehetett volna menni hittantáborba gyerekekre vigyázni, de én valamiért későn tudtam meg, ő viszont tudott róla és nem szólt nekem, pedig tudta, hogy szeretnék táborban segédkezni, viszont azt mondta az atyáknak, hogy én nem akarok menni. Egyszer, amikor egy ifjúsági misén engem kértek meg, hogy olvassak fel, akkor is nagyon megsértődött, hogy dehát ő akar hitoktató lenni (nem hinném, hogy ez a kettő összefüggene). Utána több hétig nem is szólt hozzám. Megsértődött azon is, hogy az egyik fiatal atya miért nekem köszönt, nem neki, mondtam, hogy azért, mert ismerem, mert a nővéremmel járt egy gimibe. (Egyébként azt mondta, hogy Dicsértessék, szóval szerintem az mindkettőnknek szólt, csak nekem mivel ismerem, mondta utána azt is, hogy szia és ezen sértődött be.) Kollégista vagyok, úgyhogy ahová suliba járok, az ottani egyházközösségbe is járok és már arra is mondta, hogy akkor majd vigyem el oda és mutassam be és majd akkor ő is ott is akar felolvasni a templomban.

A kérdésem az lenne, hogy ilyen helyzetekben hogy lehet úgymond keresztényi módon reagálni? Ezek amiket csinál, már szerintem túlmegy az elhivatottságon. Megbeszélni nem lehet vele, mert akkor játssza az áldozatot, hogy jaj ő nem úgy gondolta, az atyáknak meg nyilván nem akarok róla szólni, mert tanítani fogják, nem szeretném előttük befeketíteni.

Bocsánat, elég hosszú lett, de nem tudtam rövidebben megfogalmazni.