Az miért van ha valaki nem akar velem beszélni mert rossz kedve van?

Hát, nekem viszonylag ritkán van rossz kedvem, de ha az van, akkor szeretek egyedül lenni. Mert magamban gondolom végig a dolgokat, és magamban rendezem el a dolgokat, amik zavarnak. (Vagy hát most hagyjuk inkább, nem teljesen magamban.) Esetleg magamhoz veszek ilyenkor egy kutyust, cicát, nyuszit vagy lemegyek a lovakhoz...

Az emberek társaságának is tudnék örülni, ha az emberek CSENDBEN tudnának lenni mellettem. De legalábbis ne éreznék szükségesnek MINDENÁRON a beszédet.

Ha olvastad Jób könyvét (a Bibliában), akkor megtudod, miért olyan idegesítőek néha a fecsegő barátok. =) Most más példa nem jut igazán eszembe, mármint, irodalmi, vagy bármilyen egyéb.

De különben, leginkább az szokott lenni a baj az emberekkel, hogy ők akarják mindenáron kihúzni az emberekből a szomorúság okát, és... TANÁCSOKAT osztogatnak. Ami a legrosszabb ilyen esetben.

Ami engem illet, én viszont általában meghallgatom az embereket, ha bajuk van. Eléggé jó tudok lenni az ilyesmiben, mert alapvetően flegmatikus a személyiségem. Így tehát minden egyes "jajelhagyottabarátnőm" és "öngyilksakaroklenni" monológ hozzám érkezik elsősorban az ismerői kör szegényes választékából.