Miért akadnak ki egyesek a végletekig azon, ha valaki véletlenül csinál valami kárt?

Az én szüleim pont ilyenek voltak velem kiskoromban, valamit elrontottam rögtön jött az ordítozás hogy milyen szerencsétlen vagyok stb. Hát persze hogy egész gyerekkoromban valahányszor csinálnom kellett valamit egyenesen rettegtem nehogy elrontsam.

Lényegében hogy úgy van ahogy írod: a mindennapos feszültségeik (amiket ők csináltak saját maguknak mert pl. nem bíznak magukban, a képességeikben, nem úgy élnek, nem olyan ember mellett élnek amilyen mellett szerettek volna, nem olyan munkát végeznek amilyet mindig is szerettek volna, vagyis boldogtalanok) ilyenkor hirtelen kitörnek. Rengeteg feszültség van bennük, és pl. egy pohár eltörése csak az utolsó csepp abban a teli pohárban.

Meg aztán ők is ezt látták a szüleiktől, ők is le voltak szidva a sárga földig, így aztán az önbizalmuk mindmáig nulla, csak mivel felnőttek(nek hiszik magukat) ezért úgy hiszik kötelességük játszani az erős embert, mert különben mit fognak gondolni mások (másoknak való megfelelni vágyás - az önbizalomhiány egyértelmű jele). És ez az önbizalomhiány is egy a sok feszültségkeltő tényező között (sőt valójában az összes többi az önbizalomhiányból ered, amiatt alakult ki egyáltalán - "nem merek kilépni a rossz kapcsolatomból mert egy magamfajta senkinek se kellene", "nem merek kiállni magamért a szemétkedő főnökkel szemben mert ugyan ki vagyok én ahhoz", stb.).

Velem is előfordult, hogy "bénáztam", eltörtem valamit, de szerencsére nem szidtak érte. Én jobban odavoltam, mint az illető, akinek a holmija tönkrement.

Nagy cirkuszt én se csapnék, ha fordítva történne, hiszen ha véletlen volt, hát véletlen volt, istenem, a lónak négy lába van, mégis megbotlik.