Mi a magyarázat a lelkiismeretre, és az ember jó viselkedésére?

A lelkiismeret tanult.

A "jó" viselkedés pedig az evolúcióval alakult ki.

Az ember nem csak egész, önálló, szuverén egyén, de egyben alkatrész is, része az emberi fajnak, a családjának, a korosztályának, a történelmi korának, a nemének, a szűkebb és tágabb értelemben vett hazájának – a családtól a városán és országán, népén túl a kultúrájának –, a szakmájának, meg millió és egy embercsoportnak.

Ahogy Marcus Aurelius fogalmazott: „Ami a rajnak nem hasznos, az a méhnek sem hasznos.”.

Pont ezért az ember képes az együttérzésre, képes ugyanazt a dolgot más szemszögéből is értékelni, képes a saját szubjektív szempontjain túl valaminek a helyes vagy helytelen voltát objektíven is értékelni. Mikor ezek ellentmondásba kerülnek, az emberben feltámad a lelkiismeretfurdalás (pl. bár nekem hasznom van a lopásból, objektíven tudom, hogy a lopás rossz, nem akarnék olyan társadalomban élni, ahol a többség lop). Mikor ezek összhangban vannak, az meg örömmel tölti el az embert.

Jórészt ez az oka annak, hogy létezik bennünk a lelkiismeret hangja, és létezik bennünk a képesség mások megszánására, a másokkal való együttérzésre, késztetés mások segítésére. Nem véletlen, hogy vallásoktól, koroktól és helyektől függetlenül a legtöbb kultúra erényként tartja számon az önzetlenséget – akár az önfeláldozást is –, a nemeslelkűséget, az együttérzést, a mások iránti türelmet, megértést, udvariasságot és hibaként tartja számon ezek hiányát vagy ellentétét.