Ha a "ló", a "tó" és a "hó" teljesen hasonló formájú főnevek, a tárgyesetük miért "lovat", "tavat" és "havat"?

Mert a lót, tót és hót elég hülyén hangzana.

Az íztelen mellesleg az ízletes ellentéte, nem az ízesé.

A "ló" stb végü szavak eredetileg "lov" alakban fordultak elö, csak a "v" kikopott belöle az idök során. De van olyan is, ami elvileg szoíntén ilyen végü, de ennek ellenére nem így van a tárgyesete. Ez azért van, hogy nem minden ilyen formájú szónak volt az eredeti alakja "v"-re végzödö, ezek maradtak a rövidebb formában.

Pl.

tó - tavat, de altató - altatót

ló - lovat, de vasaló - vasalót

Nagyjából arról van szó, amit a 2-es ír, csak egy kicsivel azért bonyolultabb a dolog. A v (/v/, zöngés labiodentális frikatíva) eredetileg nem tartozott a magyar nyelv hangkészletéhez, hanem bizonyos hangkörnyezetekben a labioveláris approximáns (/w/) helyét vette át. Namármost a w egy trükkös hang, az átlahközönséges mássalhangzóknál közelebb áll a magánhangzókhoz, mindenekelőtt az /u/-hoz, így számos nyelvben mássalhangzós környezetben u-val váltakozik, magánhangzók mellett pedig inkább mássalhangzóként viselkedik. Az ún. v-s tövek esetében a következő történt: a ragozott alakokban a w két magánhangzó közé került, ezért mássalhangzós jellegét megőrizte, és később felváltotta a v. Az alanyesetű alakok esetében a w a hangkörnyezet jellegéből adódóan magánhangzó-szerűbb viselkedést vett fel, és a szóvégi magánhangzóval diftongust képzett (vö. pl. az ún. északkeleti nyelvjáráscsoport záródó diftongusaival: lou). Utóbb ez a záróhang egyes dialektusokban dediftongizálódótt, tehát visszaegyszerűsödött immáron hosszú egyeshangzóvá (hogy az eredeti időtartamát is megőrizze).

Végső soron tehát nagyjából így alakult a szóalak hangzása: low>lou>ló, míg a ragozott alakok esetében: lowat>lovat.