Mindig is voltak hosszú magánhangzók a magyar nyelvben? Vagy csak a nyelvújítás óta vannak?

A rovásírásban minden egyes hangnak egy jel felelt meg (nem voltak kettős betűk).

A nyelvújítással nem jártak együtt a nyelv rendszerét érintő fonológiai változások (vagy legfeljebb annyiban, hogy a folyamat során kialakuló standard nyelvváltozat hangrendszerébe nem vettek fel bizonyos hangokat: a rövid á-t, a rövid középzárt, hosszú középnyílt és a nyíltközeli e-t, a laterális palatális approximánst, a diftongusokat). A magánhangzók időtartama (ahogy a mássalhangzók hosszúsága is) azelőtt is fonémikus volt.

Ami pedig az első kérdéseset illeti, a nyelvtörténészek jelenlegi álláspontja az, hogy az ómagyar kor (a Honfoglalástól Mohácsig tartó időszak) magánhangzórendszerében már megvolt az összes ma is használt hosszú magánhangzók, ezek valamikor az ómagyar kort megelőző ősmagyar kor idején, annak második felében alakulhattak ki (tehát azt feltételezik – ebből a korai periódusból, az ún. ősmagyar korból nem maradtak fenn nyelvemlékek –, hogy a VI. század előtt ezeknek a kialakulása sem kezdődött meg).

Vagy úgy. Azt hittem a hangokra magukra gondolsz. Ami a jelölésüket illeti, a következetes, éles ékezetes lejegyzésmód viszonylag friss fejlemény. A XVI. században példának okáért csak az erdélyi írásos anyagban a hosszú ő-nek legalább tizenötféle jelölésmódjával találkozhatunk (még egyszer hangsúlyoznám, nem azért mintha maguk a hangok ne léteztek volna: bizonyos lejegyzésmódok – pl. a betűkettőzések – és a korabeli grammatikák (stb.) alapján biztosra tudjuk, és nem csak sejtjük, hogy voltak hosszú magánhangzók). S még a XVIII. században is sok a következetlenség (konkrétan pl. bizonyos korabeli szövegek – volt alkalmam ilyen munkákat tanulmányozni – az -ít képzős igéknél hol jelölik az időtartamot szabályosan, ékezettel, hol nem).