Valaki lefordítaná nekem?

nagyon szivesen. Ime:

A gyönyörűt szaporítani vágyunk,

Hogy így örökké rózsáljon a Szép,

S emlékét, ha hull érettebb virágunk,

Őrizhesse a zsenge ivadék:

De te, saját fényszemed rabja, rőzsét

Lángodra tápnak: önmagad dobod,

Ínségbe fojtva, ami csupa bőség

Mézed ürme, te, önnön gyilkosod.

Te, aki a világ friss dísze vagy

S a víg tavasz előtt még csak herold,

Bimbódba temeted tartalmadat

S, édes vadóc, fukaron tékozolsz.

Szánj meg; szűnj külső jusst habzsolni: másképp

Megeszitek, a sír s te, a világét.

Ha homlokod negyven tél ostroma

S szépséged kertjét mély árkok ülik,

Ifjúságod, e most csodált ruha,

Nyűtt rongy lett, mely alig ér valamit:

S ha megkérdik, szépséged hova lett,

Deli napjaid kincse hova halt,

Válasznak saját üreges szemed

Emésztő szégyen lesz s roncs diadal.

Felélt szépséged viszont újra nagy

Érdem lehetne: "Íme, szép fiam

Összegezi s kimenti koromat",

- Látnánk: tied, ami szép rajta van.

Így újulnál, öregen, és a véred

Melegítene, bár hidegnek érzed.

Nézz tükrödbe, s mondd az arcnak, melyet látsz,

most kell mását megszerkesztenie;

ha most nem újítod, friss dísze elhágy:

minket csalsz s anya-üdvöt ölsz vele.

Mert hol a szép, ki méhe parlagát

elzárja férji szántásod előtt?

S a balga férfi, aki önmagát

imádva, sírba öli a jövőt?

Anyád tükre vagy: édes tavaszát

láthatja benned; s te is így fogod

nézni vénséged ablakain át,

bár ráncosan, mai arany korod.

De ha múlásnak szánod életed,

halj magad, s képed együtt hal veled.

Tékozló báj, mért pazarlod saját

Gyönyörödre szépséges örökét?

A természet csak kölcsönöket ád,

S mert bőkezű, csak bőkezűt segít.

Mért élsz hát vissza, szép zsugori, a

Bőséggel, melyet továbbadnod adtak?

Kamattal uzsorás, ekkora

Pénzt szórsz el, de a múlás rabja vagy csak?

Mert magaddal kalmárkodva csupán

Megcsalod magad felől szép magad;

S ha hív a természet, a sír után

Mily tűrhető számadásod marad?

Fel-nem-élt bájad veled száll a földbe;

Használva: él, és hagyatékod őre.

Az órák, melyek halk remekbe fogták

A szép látványt, mit minden szem csodál

Zsarnokként törnek majd rá, s tönkre rontják

A gyönyörűt, mely most oly fényben áll;

Mert nyarunk a meg-nem-álló idő

Zord télbe hajtja és ott megöli;

Fagy nedvet ront; a friss lomb: lombeső;

Szépség: hó alatt; s táj?: csak romjai!...

Ne lenne akkor üvegcsékbe fogva

A nyár párlata, folyékony fogoly,

A szépség s a hatása oda volna,

És emléke se maradna sehol.

De jöhet tél: szűrt virágnak csak a

Színe hal el; él édes zamata.

#1es esküszüm nem is értem, miért nem ilyen dalszövegek vannak? :D

Itt és most megkövetem az irodalomtanáromt, mert látom már, milyen nehéz a társadalom tudomására hozni, hogy nem szar költészetet is lehet írni. :D