A létige ragozása miért rendhagyó a legtöbb európai nyelvben?

Nem vagyok nyelvész, de emlékeim és tapasztalataim szerint is van eegy tendencia, hogy gyakrabban használt nyelvi elemek (is) szabálytalanok maradnak az aktuális nyelv szabályaihoz képest.

Egy igét, amit évente 1szer használunk, sok alacsony képzettségű beszélő az általános szabályoknak megfelelően fog ragozni, mégha az aktuálisan "helytelennek" is számít, ez később kiszoríthatja a "helyes" formát.

De olyan elemek mint a létige, amit óránként sokszor használunk, a megszokás, bevésődés miatt sokkal konzervatívabbak, ezer éves mintákat őrizhetnek.

Vagyis számomra az emberi agy működésével kapcsolatosnak tűnik a folyamat, hogy ha ritkábban használt fordulatok, szavak "eltérnek" a szabályostól, egyes beszélők elkezdik hozzáidomítani a szabályokhoz. Ezt egy ideig hibásnak, vagy szlengnek érzékeli a közösség, de néhány évtized - évszázad alatt átmehet a "standard" nyelvhasználatba.

Gondolom általánosságban is megfigyelhető valamiféle negatív korreláció szavak ragozásának "szabálytalansága" és azok gyakorisága között.

Azt is gondolom, hogy hasonló folyamatok sokféle kultúrális elemnél ("mém"?) lejátszódnak valamilyen formában. (gyakran használt elemek jobban konzerválódnak).

Most nincs időm az interneten tanulmányozni, mi is a pontos nyelvtörténelmi-szakmai konszenzus, de más megteheti:-)

Érdekes amit az 1. ír.

Létezik egy olyan megközelítés, hogy a létige mint olyan, az egy teljesen külön szófaj, tehát nem az igéknek egy speciális alcsoportja. És mint önálló szófajnak önálló ragozási rendszere van, tehát végsősoron nem rendhagyó a ragozása, hanem csak egyedi.

Vaszínűleg azért, mert a latinban is rendhagyó.

De hogy a latinban miért az, azt ne kérdezd...

Fogalmam sincs rőla, holott magyar-latin szakos voltam.

Talán az első hozzászólónak van igaza, érdekes feltételezés.

Az is igaz, amit az első ír, plusz a létigék ragozási sora az egy csomó nyelvben több különböző igéből tevődik össze. Pl. magyarul is a "lesz", amit a "van" jövő idejeként használunk, az tulajdonképpen egy teljesen másik ige, mint maga a "van".

Ugyanígy az angolban pl. a was meg a were egy eredetileg "marad" jelentésű indoeurópai tőre vezethetők vissza, a be meg a been pedig egy "lesz, válik" jelentésű, teljesen külön tőre. És így tovább.

Ennek megértéséhez azt a nézőpontot kell felvenni, ami ahhoz kell hogy lássuk, amikor a nyelviség kifejlődött.

Akkor nem nyelvtani rendszerekben és szabályokban gondolkodtak az emberek.

Akkor kitaláltak szavakat a 'vagyok'-ra és a 'leszek'-re stb.

Nem tudták mi az ige vagy annak ragozás.

Így ezek az ősi szavak és benneragadtak a nyelvben eredeti közeli formájukban.

Kis módosulásokkal persze biztosan, amikor kialakulhattak bizonyos szabályok a nyelvekben részben hatottak ezekre is.