Történetileg mikor, hogyan kezdődhetett a kommunikáció eltérő nyelvűek között? Hogyan fejtették meg, írták le egymás nyelvét először?

Erre szerintem nem lehet általánosságban válaszolni. Egyrészt Európában évszázadokon át a latin mint lingua franca segített áthidalni a nyelvi korlátokat. Illetve inkább elmosni a nyelvi azokat; sokáig nem volt különösebben érdekes a "nép nyelve": még ha pl. egy külföldi diák jött is Magyarországra, egy-két alapkifejezést jegyzett fel magának, hogy a fogadossal megértesse magát (erről van konkrét nyelvemlék). A latin a göröggel együtt adja meg a mai napig a leíró nyelvtan alapjait, így később a nyelvek leírásánál már volt miből kiindulni.

Amikor a misszionáriusok különböző törzsekkel találkoztak, ott sokat segített a tudatos feljegyzés (bár ez szerintem ritkább volt), de még inkább az, amikor egyes törzsek fiatalabb tagjai több időt eltöltöttek a misszionáriusok társaságában, így kétnyelvűként segíthették a kommunikációt.

Ha pedig csak felületes kapcsolatot ápolt két nép, kézzel-lábbal megoldhatták azt, ami fontos, illetve lehetett több személy, aki azért, mert kevert házasságból származott, vagy egyszerűen csak tapasztaltabb volt ilyen téren, szót tudott érteni a másik nemzetség tagjaival. Ebben az esetben aligha volt fontos, hogy le is jegyezzék a szavakat.

Ez a fajta leíró nyelvtan még csak a tudósok szórakozása volt ebben az időben. A nyelvtanulás céljára szószedetek szolgáltak, aztán a többit - szórendet, hasonlókat - ellesték egymástól.

Ha meg az a rész a kérdés, amikor még a szószedetek sem voltak - a találkozások többnyire nem légüres térben zajlottak le. Olyan mindig akad, aki a szomszéd nép nyelvét ismeri - mert mindig vannak kereskedők, katonák vagy gazdasági menekültek -, így a magyar találhatott olyan magyart, aki tud németül, az ő segítségével olyan németet, aki tud franciául, és az elvezethette egy olyan franciához, aki tudott angolul. Vagy leegyszerűsítette ezt a folyamatot, és olyat keresett, aki latinul tud, és ő meg talált neki egy latinul tudó angolt... egy európai kultúrkörben mindenhol volt pár pap.

Csak a hirtelen találkozások a kérdőjelesek ebből a szempontból - de még a magyarok bejövetele sem volt olyan hirtelen. Már évtizedekkel a honfoglalás előtt szolgáltak zsoldosként magyar katonák mindenféle európai állam hadseregében; voltak papok, akik maguktól mentek oda prédikálni, meg rabszolgák, akiket a zsoldosok hazavittek a bevetéseik után; voltak kereskedők, akik jöttek Bizáncból, a kazároktól, a frankoktól, az araboktól, és iparcikkeket hoztak a magyarokhoz. Úgyhogy a szószedetkészítés lehetősége adott volt.

És még ha nincs is szószedet - mert a nyelvtudorok rendszerint a fejedelem udvarának álltak rendelkezésére, nem pedig holmi közrendűeknek - egy csomó mindenre lehet elég a szituáción alapuló megértés, a kézzel-lábbal mutogatás. Ha jön egy ember egy szekéren, amin huszonöt különböző kard van, akkor nyilván azokat akarja eladni, és ezt a lehetséges vevők akkor is meg fogják érteni, ha az illető egy nyikkot nem tud az ő nyelvükön. A kereskedő is tudja, hogy a vevő nyilván azért hozta oda a kecskét, hogy azt adja oda a kardért (közben jó esetben ki is mondja, hogy "hoztam egy kecskét"). Ha kevesli, megrázza a fejét, és mondjuk felmutatja három ujját, hogy csak annyi kecskéért adja. Ha elég gyakran jár arrafele, akkor előbb-utóbb megragad a fejében a "kecske", a "kard", a "három", az "igen" és a "nem" szavak helyi megfelelője. És aztán erre az alapszókincsre tud építkezni.

A kérdés olvasásakor először nekem is a rabszolgák és a kereskedők "ugrottak be", aztán jobban elgondolkoztam rajta. (Hja, előfordul velem ilyesmi, bár tudom, hgy fárasztó!) :)

Az állandó fluktuáció, a népek gyarmatosítása és felszabadulása.

Vegyünk egy konkrét példát, bár elég későit:

Indiában (az afrikai kontinens megkerülésével) először portugálok, majd hollandok jelentek meg a XVI-XVII. században, az európában akkor még nem honos, ú.n. luxuscikkek, textilek, fűszerek stb. bősége miatt, amelyekről olyan utazóktól tudtak, mint pl. Marco Polo vagy Apáczay Csere János, hogy csak az általunk ismertebbeket említsem.

Az angolok, megúnva a portugálok által behozott fűszerek drágaságát, lassan, de szívósan egyre több - katonai és kereskedelmi - bázist létesítettek Indiában, először főleg a partok mentén, később az ország(ok) belsejében is, és ezzel elérték, hogy a XVII. sz. végére jóformán minden hatalom a kezükben volt, főleg a Kelet-Indiai Társaság révén.

Ehhez azonban vagy nekik kellett megtanulniuk a nyelvet,, vagy az ottani őslakosokat kellett "bevezetni" az angolba.

Nos, ők tudatosan mindkettőt megtették.

A különböző népekből toborzott katonákat - a régebbi kereskedők, misszionáriusok, utazók leírásai alapján - egységes angol nyelven "vezényelték", a nemesek, uralkodók fiait Angliába küldték, így lassacskán akarva-nem akarva elsajátították egymás nyelvét, ami a kereskedelemhez és a hatalom gyakorlásához elengedhetetlen volt. Itt is, ott is voltak írástudók, ezek nyilván lejegyezték a másik nyelvének lényeges szavait, írásmódját és fordulatait, így jöhetett látre a komoly formában űzött kereskedelem, amit később már símán az ottani olcsó források kihasználásának, kifosztásának is nevezhetünk.

De ha még régebbre akarunk menni az időben, ott van a Bibliai "egyiptomi fogság", és ha eltekintünk a vallástól, erről is maradt fenn néhány írásos emlék.

Mindezt csak azért taglaltam ilyen hosszan - elnézést érte -, hogy a népek és területek elfoglalására hivatkozhassak a nyelvek megértésétvel és feljegyzésével kapcsolatban.

Ugyanezt a "sztorit" elmondhatnám akár az amerikai indiánok, akár az afrikai törzsek meghódításával, nyelvének megtanulásával kapcsolatban is, hogy az Osztrák-Magyar birodalomről ne is beszéljek...