Angolban a ha kívánunk valamit, miért múlt időben van amit kívánunk?

Igazából eredetileg nem múlt időben lenne, hanem subjunctive, azaz kötőmódban. A kötőmód "múlt idejű" verzióját (csak alaki hasonlóság miatt nevezzük múlt idejűnek) pont ugyanúgy képezzük, mint a múlt időt, kiéve a be igét, ami past subjunctive-ben minden személyben és számban were. Ezt irreális feltételek, kívánságok kifejezésére használjuk főként, és ezért van wish vagy if után.

Viszont mint a legtöbb nyelv, angol is egyszerűsödik, mivel úgyis alakilag ugyanaz, ezért leváltotta a past subjunctivet a sima past, amit ilyen felhasználásában unreal past-nek szokás emlegetni (illetve hát a subjuncive is használatban van még, de az unreal past is kezd teret hódítani).

Tehát kivánság vagy hipotetikus feltétel kifejezésére használjuk elsősorban ezt az unreal past (itt semmi köze a múlt időhőz, csak alakilag ugyanaz, gyökere a subjunctive) főként wish és if után bár van pár másik használata is.

"Na ebből sok mindent nem értettem ám, amit itt leírtatok :D És miért nem volt jó az angolnak az, hogy 'i wish you BE here' Szó szerint 'azt kívánom légy itt', miért kellett kitalálni helyette mást?"

Azért nem volt jó nekik 'I wish you BE here', mert ez az jelenti, hogy a kívánságod egyfajta parancs, meg kell történnie az ottlétnek. A you WERE/WAS here meg azt sugallja, hogy nem parancsolod, csak szeretNÉD, egyéni viszony fűz ehhez, és nem biztos, hogy teljesül ez a vágyad. Ez egyfajta óhajtás, kívánság, és ezt minden germán nyelv (német, angol, svéd, dán, stb.) múltidejűhöz hasonlító ragozású kötőmóddal oldja meg (de talán még az újlatin nyelvek is, de ebben nem vagyok biztos). Ez amolyan kívánó, óhajtó, áttételes mód, de a rövidség kedvéért a kötőmód nevet adták neki.

A magyarban is van kötőmód, de a kötőmódos alakok a magyarban 100%-ban egybeesnek a felszólító móddal, ezért nem tudod, hogy egy konkrét igénél mikor melyiket használod, mindkét esetben felszólító módnak érzed.

7-es válaszoló vagyok. A 'I wish you BE here' nem a legszerencsésebb példa, mert ez működik jelenidőben is, ahogy a "Long LIVE the Queen" (éljen soká a királynő), bár ezeket nem magadnak kívánod, hanem másoknak. Főleg ennél az utolsónál látszik, hogy más a szórend és a live végén nincs -s, azaz nem sima kijelentő, jelen idejű ragozás. Ilyen az "I wish you BE here", az sem I wish you ARE here, utóbbinak semmi értelme, ha egyszer ott van az illető most is, akkor mit kell rajta kívánni?

Szokták még úgy megvonni a jelen idejű és múlt idejű kötőmód közötti különbséget, hogy a jelen idejűnél a kívánság, óhajtás bekövetkezik, bekövetkezhet, vagy mindegy bekövetkezik-e, míg múltidejű alaknál (feltételes jelentésű) azt is sugallja a mondat, hogy a kívánság megvalósulására nincs remény, vagy nem túl sok a megvalósulás esélye.

Szóval rövidebben összefoglalva azért használják a múlt idejű alakokat, hogy a kötőmódos alak kifejezze a feltételességet, kis teljesülési valószínűséget, ezáltal árnyalja a jelentést és ezt szembe lehessen állítani a jelent idejű alakokkal kifejezett kötőmóddal. Az angol erre rá van szorulva, mert igeragozáskor nincs túl sokféle rag és igealak, így igyekszik minden egyéb főfunkciójú formát használni valamely speciális jelentésre is.

Valamelyest az angolban is rokon a felszólító mód a kötőmóddal, felszólításban: BE quiet, vagy DO BE quiet, ezek is árulkodóak, nincsenek ragozva, mutatva a speciális jelentést. A felszólító mód, feltételes mód szinte minden nyelvben rokon a kötőmóddal.