Mennyire igazak a latintanulás melletti érvek?

Röviden: semennyire.

Bővebben:

– újlatin nyelveket könnyebb tanulni latintudással: baromság, az újlatin nyelvek nyelvtana lényegesen egyszerűbb a latinénál, a latinból örökölt szavakat meg teljesne mindegy, hogy a latin vagy egy újlatin nyelv tanulásakor tanulja meg az ember: egyszer meg kell. Ráadasul a latin szavai lényegesen, akár a felismerhetetlenségig átalakultak az utódnyelvekben (lat. oculus > sp. ojo 'szem'), szóval ez nem segítség.

– jó nyelvi alapot ad: baromság. Mint írtam, a latin nyelvtana jóval bonyolultabb, így teljesen felesleges megtanulni egy bonyoult nyelvtanú nyelvet, hogy aztán az utódnyelvében szinte semmi hasznát ne vegyük annak a bonyolultságnak, mert az abban már vagy nem is létezik, vagy lényegesen megváltozott (pl. a deklinácók teljes hiánya, szórend megváltozása).

– fejleszti a nyelvi készségeket: ez meg minden nyelvre igaz, nem a latin kiváltsága.

Más a lényeg számomra: sok apróságból ad meg együtt dolgokat, amelyek külön-külön talán megvannak másban is, akár külön még tökéletesebben is, de így együtt pótolhatatlanok.

Nagymama régi házikója: külön-külön vannak nála jobb házak sok szempontból külön-külön (hőszigetelés, muzeális érték), de együtt mégis olyan élményt tud megadni, amelyet másban nem kapsz így együtt meg.

A három felsorolt szempont önmagában talán nem nem is lenne olyan fontos, és azokban a latin talán nem is olyan kiemelkedő egyesével. De a kultúránk nagyrésze a középkorból ered (igen, a hatalommegosztás és a mai értelemben vett demokrácia csírái is, és a gépesítés is; az ókori görög csodákkal nincs töretlen jogfolytonsságunk ma, de a középkorral van), a latin túl mélyen gyökerezik az európai kultúrában ahhoz, hogy élményében egy az egyben pótolható legyen. Magyaroszágon ráadásul a latinnal való szimbiózisnak még különösebb jellege volt.

Amúgy sosem direkte tanultam, suliban pl. nem is volt ilyen tárgyam. De a 80-as évek naív-keserédes hangulatába simán beleillett, hogy személyiségzavaros, szorongó kiskamaszként a világ nyílt meg számomra, amikor a nagyszülők, nagybácsik sváb örökségét, nagynénik, nagymamák szlovák örökségét, és a nagapák latin műveltségét fölfedeztem, és jellegzetesen a 80-as évek hétvégéin, nyári,tavaszi szüneteim régi eldugott családi könyvekből tanulgattam őket. Aki nem érzékeli ezt, nem érti a 80-as évek igazi ízét.

Meg ott volt még a rengeteg naív scifi, társadalmi utópia, akár jelelgzetes szocialista novella, akár szépirodalmi klasszikus mint a Kazohinia vagy a Faremido. A latin érdeklődés akkor még kicsit benne volt a levegőben.

A latint később sem tanultam, hanem valahogy hozzánőttem az évek alatt. Lassan megszoktam a könnyebb ifjúsági szépirodalmat (persze itt a könnyedebb műfordítás-kiadásokról van szó, Harry Potter, Hobbit, Micimackó, Kis herceg), később egy két könnyebb klasszikus is, mint a scifiszerű Scipió álma meg Keplertől Az álom.

Kicsit talán érthetetlen lett. Magyaroszág akkor még nem úgy volt búvalbaszott ország, mint ma. Akkor is az volt, de valahogy másképp. Legalábbis az én akkor képzeletemben ,ami persze különbözhet a valóságtól. Akkor mmég benne volt levegőben az aggodalom mellett valami végtelen naivság is. Sok ma már nehezen értékelhető társadalmi utópia is terjedt, és ez nem is mindig kötődött szorosan a hivatalos kommunista ideológiához, a spontán kulturának sőt az ellenkultúrának is érzékelhető része volt.

Külön ízt adott a kornak, hogy akkor még nem volt meg az a sokk, amit a magyar társadalom teljes végső kettéhaadása okozott, a cigányok, hajléktlaanok teljes kiszorulása. Megtermékenyítő hatása volt még annak is, hogy még ha töredékeiben is csak, de létezett még az archaikusabb paraszti, szóbeli kultúrának a nyoma, legalább nyomelemekben, öregek visszaemlékezeseiben, egy-két cigány közösségben, pár tárgyi emlékben.

Bár a latin akkor is kicsit pikáns dolog volt, de nem úgy, mint ma, elment még az élet részeként legalább egy sűk körben, nem úgy volt különc kisnyelv, mint ma.

Én úgy gondolom, hogy a latin nyelvnek elsősorban történelmi, és tudománytörténeti jelentősége van.

Spanyolország, Franciaország, Anglia korán áttért a nemzeti nyelvekre (bár ez nem jelenti azt, hogy ott nem írtak latin tudományos könyveket), de a Német-római Birodalomtól északabbra, és keletebbre a tudományos irodalom egy egészen megdöbbentően nagy része latin nyelvű.

Statisztikák szerint Franciaországban 1570-ig volt a latin nyelv domináns a könyvnyomtatásban, Német-római Birodalomban 1680-ig, Itáliában 1700-ig, Magyarországon a 18. század végéig. És azután is írtak ilyen könyveket, miután csökkenni kezdett a latin könyvek száma.

Bővebben:

[link]

[link]

Megtanultuk a törikönyv lapjairól a rováirást, nem ideológiai okból, hanem csak mert vicces volt, foglalkoztunk az öreg rokonok szlovák, sváb nyelveimel,mert az is vicces volt. A latinnal meg azért, mert nemcsak a sulihoz kapcsolódott, sőt nemcsak öregjeink elbeszéléseihez, hanem felületesen a korban terjedő sok utopisztikus scifjeihez,naiv történelmi kisnovelláihoz meg hasonlókhoz. Belefért a korba, abba a naiv optimizmuba, ahogy a jövőt akkorbn elképzeltük gyyerekként. Mentünk még cigányok közé is, tanulni a nyelvüket, mert vicces volt hogy saját nyelvük van, ami különbözik minden másutt addig hallott nyelvtől (ilyen indoárja gyökerű nyelv, amit akár a szomszéd kerületben is sima lehetett hallani cigányoktól).

Latin egyszerűen mulatságos, és túl sok minden van együtt meg benne. Nem egyetlen konkrét dologban rejlik a varázserejének a nyitja. Olyan, mint a rakott krumpli vagy a lecsó, valahogy együtt áll elő az, amiért kicsiben benne van az egész világ

Újlatin nyelveket akkor segít jól a latin szerintem, ha pl. széles merítéssel olaszt, spanyolt és románt tanul valaki. Mind a három újlatin nyelv más-más szeletét őrizte meg jól a latinnak: a román inkább a főnevek morfológiáját, ragozását (birtokos, részes eset, semleges nem), és egyes szókincsi elemeket (casa < casa, stiu < scire), a spanyol meg pont inkább az igei morfológia formagazdagságát tudta megőrizni, az olasz pedig a szókincsek (kivéve a már említett stiu, casa stb példát, mert azt pont a román őrizte meg egyedülállóan, őrajta kivül talán csak egy-két parányi rétoromán nyelv tudta ezeket megőrizni).

Szóval három ennyire különböző újlatin nyelvnél már tényleg komolyan segít a latin, mert pont fel tudja mutatni a közöset bennük. Egy-két újlatin nyelvnél viszont a latin adaléka még kisebb, legalábbis a tisztán piaci alapon érdeklődő nyelvtanuló számára, szóval az ő esetében csalódást okozhat a túlzott elvárás.

A másik két szempontból a latin szerepe elsősorban attól függ, mekkora motivációt tud adni a nyelvtanuló embernek. Ez igazából személyiségi kérdés. Vannak, akik vonzódnak a gazdagabb morfológiájú, ,,ragozósabb'' nyelvekhez, vagy kulturális okokból vonzza őket a latin, náluk nyilván ez tényelg komoly előny is lehet.

Félreértés ne essék, szerintem a latin az egyetlen törvényes hivatalos nyelve lenne Magyaroszágnak, pontosabban a Monarchiának, minden más államnyelv-választás a Monarchia számára nemzetiségi széthúzáshoz, széteséshez vezetne, alapvetően a soknyelvi létet és a nemzetiségek teljes egyenjogúságát kell előmozdítani, egészen az államnélküli kisnyelvekig bezárólag (beás, muncsán, cigány). A többségi nyelvet államnyelvnek választani szerintem istentelenség, és a nemzetiségekkel szemben is kiszúrás, kulturális veszteség, a Monarchiának meg kell maradnia Kelet Svájcának. Azonban ez az én szememélyes véeményem, a nyelvtanuló embereknek nagyon más és más lehet a motivációja, személyisége.

Irene vlogjai most is élnek:

www.youtube.com/@SaturaLanx