Hogyan változnak a nyelvek? Kedve támad az embernek másítani, felejtenek?

Többek között hat rájuk az őket körülvevő másik/többi nyelv. Jó példa erre a moldvai csángók nyelvhasználata, akik sok dologra román kifejezést használnak.

A folyamat többi részét mindjárt leírják mások :)

Sok oka lehet a hang- ill. szóváltozásnak.

A [h] hang nagyon gyenge, erőtlen hang, ezért könnyedén le tud kopni magánhangzók mellől. Ez meg is történt szinte az összes újlatin nyelvben (ahol írásban meg is maradt, ott is "néma"), de pl. a románban megmaradt.

A szóvégi mássalhangzó, de az [sz] hang is hajlamos a lekopásra, hiszen attól hogy egy-egy hang/szótag eltűn' a szó végérő', még érthető marad a szó. Aztán egyre több hang tűnik el… Valamelyik nyelv alig veszített a hangokból, de pl. a francia extrém mértékre vitte: a latin augustus-ból août lett, ami kiejtve csak [ut].

Aztán, a bonyolultabb mássalhangzó-kapcsolatok is egyszerűsödhetnek. Pl. a latin doctor közepén a [kt] hosszú [t]-re változott az olaszban: dottore. A többi újlatin nyelv nem érezte ezt kimondhatatlanul bonyolult kapcsolatnak, ezért azóta is megtartották az eredeti hangkapcsolatot. Legalábbis ebben a szóban – de pl. az octo (nyolc) szinte minden utódnyelvben egyszerűsödött: olasz otto, spanyol ocho [ocso], francia huit [üit].

Olyan is van, hogy két magánhangzó nem tér annyira el egymástól, hogy magabiztosan fel lehessen ismerni őket. Ekkor két lehetőség van: vagy összeolvadnak egy közös hanggá, ha ez nem okoz kellemetlenül sok félreértést; vagy az egyiket elkezdik jobban megkülönböztetni a másiktól. Előbbire példa a kanadai angolban a cot és a caught szavak magánhangzóinak összeolvadása. Az utóbbi történt viszont az újlatin nyelvekben: volt egy nyílt és egy zárt [o] hang a latinban, de hogy jobban megkülönböztessék őket, a nyílt elé elkezdtek beszúrni egy rövidke [u] hangot, így lett a latin bonus-ból pl. az olaszban buono. De ezzel párhuzamosan volt egy nyílt[e] - zárt [é] páros is, melyek esetében szintén a nyílt [e] elé szúrtak be egy rövidke [i] hangot – ezért lett pl. a latin mel (méz) szóból miel(e) az utódnyelvekben. A spanyol viszont még egy lépést tett: az uo vélhetően az ie mintájára ue-re változott, így a bonus végül bueno lett.

Akad példa hiperkorrekcióra is, amikor egy helyes alakot hibásnak vélnek, ezért "kijavítják" a helyesnek tartottra. Nálunk az [l] hang ugye ki-kiesik mássalhangzók előtt (zöld volt = [ződ vót]), de a művelt réteg ügyelt rá, hogy ne vétsen ilyen hibákat, így amikor azt látta/hallotta, hogy valaki [bódog] vagy hogy fényesen világít a [hód], akkor úgy érezték, ezeknél is a [volt] -> [vót] tűrhetetlen pongyolaságának esete forog fenn, ezért beleerőszakoltak egy [l] hangot, innentől e szavak boldog ill. hold alakban léteznek, holott eredetileg nem is volt bennük [l] hang…

És akkor még hathat egy nyelv hangkészletére egy politikailag vagy földrajzilag közeli nyelv is, pl. a németben valószínűleg francia hatásra terjedt el a raccsolós R a pergetős helyett.

Ez csak egy kis ízelítő abból, hogy a hangváltozásoknak mennyi oka ill. célja lehet. De ha ezen változások részben vagy egészében egymástól elszigetelt csoportokban mennek végbe, könnyen és aránylag gyorsan meg tudnak úgy változni, hogy már nehézkessé, ill. lehetetlenné válik egymás megértése. De ezek a folyamatok a legritkább esetben történnek tudatosan.