Latinban a 'ch'-t hogy kell ejteni?

Nem "michi", hanem "mihi".

Kiejtése: "h".

A klasszikus forma valóban a "mihi", azonban a kései vulgáris, ill. középkori egyházi szövegekben előfordul "ch" az intervokális "h" helyett ("michi", "nichil"), sőt "mici", "nicil" is olvasható pl. feliratokon.

Ez azzal magyarázható, hogy már a klasszikus latinban a "h"-t nagyon gyengén ejtették, főleg két magánhangzó között, ahogy pl. a "nēmo" szó eredete is mutatja: "< ne + hemo (homo)", vagy vannak ilyen opcionális alakok, mint "mihi ~ mī", "nihil ~ nil". Ez a folyamat aztán eljutott odáig, hogy minden helyzetben eltűnt a /h/ hang a népies nyelvhasználatban (a mai újlatin nyelvek egyikében sem maradt meg a latin h), legfeljebb a nagyon műveltek próbálták még követni a hagyományos normát. Ez az írásmód vélhetően egy erőteljes, nyomatékos ejtést tükröz, talán egyfajta szándék a hang eltűnésének megakadályozására. Allen szerint a "ch" írásmód eleinte a németben is létező "[ç]" ejtést jelöli (pl. "ich"). Később valószínűleg elég általánossá vált a -k- kiejtés, ahogy erről tanúskodnak pl. a spanyol "aniquilar" és olasz "annichilire", amelyek a "nihil" szó származékai, vagy a spanyol "tiquismiquis", amiben felfedezhető a "michi" névmás.

A Carmina Burana a középkori irodalomnak a része, a kódexet egy bajor kolostorban találták meg.

A középkorban több féle kiejtés létezett: a ch-t az olaszok és a többiek k-nak, míg a németek ich/ach-Lautnak ejtették. Valószínűleg a vers névtelen szerzője az utóbbi németes kiejtés szerint ejtette a hangot.