A héberről hogy lett jiddis?

"A héber nyelvet a zsidók már a Krisztus születése előtti századokban egyre kevésbé használták, a mindennapi élet nyelve a hellenizált, utóbb római fennhatóság alá kerülő Júdeában az arámi és a görög, ill. valamelyest a latin volt. A héber mindinkább liturgikus célokra szolgált, bár a diaszpórában szétszóródó zsidóság összekötő kapcsa mindig is a héber nyelv maradt. A közép- és újkor folyamán a zsidóság különböző nyelveket használt, annak megfelelően, hogy az egyes közösségek melyik ország vagy birodalom területén éltek. Kialakultak zsidó nyelvek is, amelyek közül a legismertebb a germán nyelvek közé tartozó jiddis, vagy az újlatin ladino."

[link]

A kozep-europai zsidok beszeltek jiddisul. (Mar azoknak a szama is kihaloban van, akik filyekonyan tudtak beszelni/olvasni a nyelvet.)

Tobbi zsidosag a vilag mas reszen nem ismerte/ismeri a jiddis nyelvet.

Gondolkodjál már, a jiddis az gyakorlatilag a németnek egy erős, fura tájszólása, kb. mint a luxemburgi német. Majd pont a német lesz Izrael nyelve azokután... Persze, hogy levetkőzték.

A bevándorlók nagyobbik rész pedig szovjet és nem német nyelvterületről vándorolt ki, ergo dehogy tudtak jiddisül. Magyarországon is csak egy szűk értelmiség tudott, a cérnagyári meg a lámpagyári meg a nyírségi marokszedő átlagzsidó csakis magyarul tudott. 3-4 nemzedékkel korábban még jobban tudtak németül, főleg, aki olyan városokból jött, ahol a németek domináltak, és most értsd ide a mai cseh, lengyel részeket is.

A kérdés, hogy mi legyen a leendő zsidó állam/autonóm terület hivatalos nyelve (akkoriban még nem volt világos, hogy a kettő közül melyik lesz, ha egyáltalán lesz, és hogy hol), nem 1947-ben vetődött fel, hanem a 19. század közepe-vége felé. Egyáltalán nem volt eleinte egyértelmű, hogy melyik lesz a nyerő, mindkét tábornak jó érvei és ellenérvei voltak. A jiddis mellett szólt, hogy egy már létező nyelv volt, amit a teljes askenáz területen (Európa nagyrésze, kivéve a déli területeket) beszéltek. Valaki említette a szovjet zsidókat, na ha valakik, hát ők beszélték igazán a nyelvet. A jiddisnek elég lett volna egységesíteni a nyelvtanát, és ezáltal létrehozni egy irodalmi jiddis nyelvet, ami megjegyzem, a 19. században nagyjából meg is történt. A gond az volt, hogy a jiddisnek mindig is alacsony volt a presztízse. A mélyen vallásos tömegek körében a műveletlenség jele volt jiddisül olvasni, ezt max a nők csinálták, a férfiak a tanházakban héber-arámi nyelven olvasták a vallási szövegeket (még akkor is, ha többség egy betűt sem értett belőle, de ez más téma). A modern 19. századi gondolkodók többsége azért nézte le a jiddist, mert a szegénységgel, elmaradottsággal hozták összefüggésbe, amiben valljuk be, volt némi igazság. A felvilágosult 19. századi zsidó be akart illeszkedni a befogadó ország kultúrkörébe, európaiasan öltözködött és magyarul/németül/oroszul stb... beszélt. Ha tudott is jiddisül, azt inkább szégyellte és titkolta. Aki emelt fővel, anyanyelvként beszélte a jiddist, azok a mélyszegénységben élő, kaftános, az európai életformától élesen elzárkózó vallásosak voltak, na meg néhány “bugris” aki irodalmi szintre akarta emelni a nyelvet.

Ezzel szemben volt a héber, pontosabban ivrit, ami max alapjaiban egyezik a bibliai héberrel, de egy teljes mértékben különálló, mondjuk ki, 19. századi műnyelv, saját nyelvtannal és szókinccsel. A bibliai héber ugyanis soha nem volt a klasszikus értelemben vett beszélt nyelv. “Loshn Kojdesh”, vagyis szent nyelv volt, amit profán célokra kifejezetten illetlenség lett volna használni, az a liturgia és a vallási szövegekre volt félretéve. A beszélt nyelv koronként és területenként változott, egy időben az arámi volt a beszélt nyelv, aztán a görög, a diaszpórában meg területenként kialakultak keveréknyelvek. Askenáz területeken a jiddis különböző verziói, spanyol és észak-afrikai területeken a ladino, a történelmi Perzsia területén a judeo-perzsa, arab területeken a judeo-arab.

Ennek fényében talán már érthető, miért röhögték mind azokat, akik a lenézett jiddist próbálták feltuningolni, mind azokat akik egy holt, teljes mértékben liturgiai célokra használt héber nyelvet próbáltak feléleszteni. A mélyen vallásos tömegek kifejezetten botrányosnak tartották a héber profán célokra való felélesztését, pontosabban megreformálását.

A vitának gyakorlatilag a 2. Világháború vetett véget. Egyrészt pont az a réteg volt a leginkább érintett, akik a jiddist anyanyelvként használták, a feltűnő kinézetük miatt ők kevésbé tudtak elbújni, a szegénységük meg gyakorlatilag kizárta az elmenekülést. Az általánosan rossz életkörülményeik miatt a túlélésre is kevesebb esélyük volt, mint azoknak, akik korábban jól éltek. A háború végével így erősen megcsappant a jiddisül beszélők bázisa, ráadásul eleinte jóval többen vándoroltak be Afrikából és közel-közép-keleti országokból mint Európából. Ehhez még vedd hozzá, hogy nem csak egy új államnyelvet akartak létrehozni, hanem egy teljesen új nemzetet, új imidzs-el. Testileg és lelkileg is erős új nemzedéket akartak létrehozni, akik (nem úgy mint az őseik) senkitől semmilyen megaláztatást nem tűrnek el, és megvédik magukat az esetleges ellenségeiktől. Ehhez az új imidzshez szóba sem jöhetett a jiddis, ami Izrael állam megalapítói szemében egyet jelentett a diaszpórával és a kiszolgáltatottsággal.